Kutyavilág
Várdai Gyula utálta azt a cinkos kacsintást, amivel az apja nézett rá, amikor vezetés közben lelassított, és rádudált a csinos, rövid szoknyás fiatal nőkre. Ráadásként az apja mindig hozzátette, „meg ne mondd anyádnak, ez a mi titkunk, férfidolog”. Gyerekként egy életre beleégett, mekkora tahóság a nőkre dudálni, füttyögni. Aztán ugyanolyan lett ő is. Súlyos teher a genetika.
A Megye I-ben hosszan levezető egykori másodvonalbeli játékos élete a nők és a futball körül forgott, a vállalkozása ment magától. Harmincöt volt, amikor megismerte élete szerelmét, az elől-hátul formás tanítónőt, Arankát, de tíz év házasság nagy idő, és Várdaiban újra meg újra fellángolt a vadászösztön. Nem átallott a kocsi lehúzott ablakából prédára lesni, a járdán sétáló szépségekre rápöttyinteni a dudával, s láss csodát, többször betalált, a zsákmányolt telefonszámok birtokában már az esedékes pásztoróra szervezése járt a fejében. Randevúban nem gondolkodott, ilyenkor az nem volt szokás. Utálta magát, de nem bírt a vérével.
A negyvenöt esztendős labdarúgónak minden önuralmára szükség volt, ha a felesége vezetett. Ilyenkor szigorúan előre nézett, az ajkait görcsösen összezárta, nehogy valami füttyszerű hang hagyja el a száját, amikor a szeme sarkából egy neki tetsző nőt vélt felfedezni valamelyik buszmegállóban. Az anyósülésen való lézengés azonban bónusszal is szolgált Várdai számára, amíg Aranka vásárolt, ő a legközelebbi presszóban várakozott egy hosszúlépés társaságában. A piac volt a kedvence, a fröccse mellé a lacikonyha pultjánál jóízűen falatozta a debreceni páros kolbászt, nem hiányozhatott a ropogós fehér kenyér és dupla adag csípős mustár sem.
Pechjére, Aranka szombat délelőtt a kedvenc kisboltjuk felé tekerte a kormányt, a felvágottatokat és a sajtokat innen szerezték be. Egy nyomorult kiskocsma sem volt a közelben, így a férfi az autóban maradt, nem létezett az az Isten, akinek a kedvéért papucs módjára végigslattyogna a felesége mellett az öblítők és a mosóporok között. Aranka már ismerte a férje közös vásárláshoz való viszonyát, nem is próbálkozott.
Várdai éppen a sportnapilapot böngészte az anyósülésen, amikor a mellette lévő parkolóba beállt egy puttonyos kisautó, oldalán a következő felirattal: Várpatak réme. A futballista meglepődött, amikor egy hosszú, fekete hajú bombázó szállt ki a kocsiból. A férfi még füttyögni is elfelejtett, lefagyott a magassarkúban eltipegő, szűk bőrnadrágos nő látványától. No, nem a dekoratív szépségtől ijedt meg, volt már dolga nem eggyel, de olyat még nem látott, hogy egy ilyen príma nő rémnek nevezze magát, ráadásul a városka tudtára adja, és kiírja a kocsijára.
Figyelme elkalandozott a forduló semmitmondó, sablonos edzői nyilatkozatairól, csak a bőrnadrágos amazon járt a fejében. Fantáziálásából Aranka érkezése billentette ki, a nő felnyitotta az egyterű csomagtartóját, és elkezdte berakni a szatyrokat, dobozokat. Várdai úriember módjára pattant ki, befejezte a pakolást, asszonyát a vezetőülésig kísérte, az ajtót is kinyitotta. Ahogy megkerülte hátulról a kocsijukat, rápillantott a mellettük parkoló furgonra. A Várpatak réme felirat folytatásaként egy dobermann vicsorgó feje nézett szembe vele, alatta a kennel telefonszámával. Várdai a fejét csóválta, hogy lehetett ennyire marha, csak hátra kellett volna fordulnia, s nem lamentálna a fekete bombázó és a rémes felirat viszonyán. Közben visszatért a nő, Gyula felismerése tudatában elővette a csajozós nézését, amit a fiatal szépség egy mosollyal honorált. Várdai vigyorogva huppant be a felesége mellé, egy „indulhatunk, anyukám” kurjantással próbálta leplezni örömét.
Ahogy kikanyarodtak a parkolóból, Várdai a feleségének szegezte a kérdést: „Ari, nem veszünk egy kutyát? Felelősségre szoktatná a srácokat, és házőrzőként is jól jönne.”
„Olyan fekete, szűk bőrnadrágos fajtára gondolsz?” – villant a nő szeme.
A riposztra mindig kész fifikás focista másodszor fagyott le aznap. Szótlanul ülték végig az utat hazáig. (Fotó: Pixabay)
