„Harmincöt év után nem könnyű búcsút inteni annak, ami az ember egész életét meghatározta” – még szeptember közepén ezekkel a gondolatokkal jelentette be visszavonulását Simon Attila. A 43 esztendős csatár a magyar labdarúgás jól ismert alakja volt az elmúlt 20 évben: az MTK utánpótlásából indulva a BKV Előrénél kóstolt bele a felnőttfutballba, majd igazi NB I-es vándorként bizonyított Diósgyőrtől kezdve, Újpesten, Kecskeméten, Zalaegerszegen, Siófokon és Pécsen át egészen Gyirmótig, de egy szezont légióskodott Ausztriában is. Pályafutása csúcsát a 2013/2014-es szezonban érte el, amikor a Paks színeiben – Nikolics Nemanjával holtversenyben – elhódította az élvonal gólkirályi címét.
Az egykori gólkirály a Csakfocinak adott interjújában több témát is érintett – az alábbiakban a legfontosabb gondolataiból idézünk:
- Nem vagyok mazochista, szívesen lejátszottam volna egyetlen csapatban az egész pályafutásomat.
- ...edzőként zseniális volt, tényleg az egyik legjobb: emberileg és szakmailag is topkategóriát képvisel.
- "Mikor látom, hogy a magyarok milyen sz@rul élnek, mindjárt jókedvűen jövök haza."
- Ahogy mondtad ezt, el is felejtettem, az a tripla mekkora elégtétel volt akkor.
- Mostanában azt látni, hogy valaki elkapja a fonalat, rúg 6-8 gólt, és már kapja is a meghívót.
- A rendezett szülői háttér jó dolog, de néha átesnek a ló túloldalára: gyakorlatilag egy-kettőnek még az anyukája köti be a cipőjét.
- A médiában szeretik, ha az ember reklámozza magát, de én nem ilyen karakter vagyok.
"Egy öltözőben elengedhetetlen a zrikálás és az élcelődés"
Nyilatkoztad, hogy nyáron fogalmazódott meg benned a visszavonulás gondolata. Mennyire volt hirtelen döntés ez a részedről?
- Valamilyen szinten hirtelen jött a döntés, de évek óta érlelődött bennem - kezdte a Csakfocinak adott interjúját Simon Attila, immáron egykori futballista, a 2013/14-es NB I-es idény társgólkirálya. - Természetesen nagyon szeretek focizni, és akár még 50 éves koromig is el lehetne ezt tolni, a nyár eseményei viszont ráébresztettek arra, hogy most már több időt kell szentelnem a családomra és a gyerekeimre. Gyakorlatilag 35 éve nincs szabad hétvégém, ezért szeretném végre a családot előrébb helyezni a prioritási sorrendben. Ez a nyár annyira jól sikerült a gyerekekkel közös programok szempontjából, hogy úgy éreztem: most jött el az ideje a visszavonulásnak. A nyári felkészülést már nem csináltam végig a klubommal, a szezon végén volt egy pici vádlisérülésem, az utolsó két mérkőzésen nem is léptem pályára, úgyhogy gyakorlatilag május óta nem edzek velük. Voltak még beszélgetések más együttesekkel és a korábbi csapatommal is, végül mégis úgy döntöttem, hogy most teszek pontot a pályafutásom végére. Fizikailag bírtam volna még egy szezont, hál' Istennek sosem voltam sérülékeny – ezen a 35 éven belül mindössze egy-két kisebb problémám akadt. Most is kétnaponta futok nyolc kilométert, hogy a mozgás iránti hiányérzetet csökkentsem magamban. Eszem ágában sincs leállni, sőt, talán még aktívabban szeretnék mozogni, mint az utóbbi években. Járok edzőterembe, egyelőre a száraz futásokat végzem, de szeretném kipróbálni a padelt, a kispályás focit – mindent, ami mozgással jár.
Profi pályafutásod során számos klubban megfordultál. Hol érezted magad a leginkább elemedben? Melyik miliő és öltöző állt a legközelebb a szívedhez?
- Nagyon nehéz összegezni, mert rengeteg öltözőben megfordultam, de mindenhol megtalálja az ember azokat a társakat, akikkel jól érzi magát. Természetesen 20-25 ember nem tud egyszerre mind közelebbi viszonyban lenni egymással, de mindig megérezni, ha jó egy közösség. Akad egy 5-8 fős mag, akikkel hasonlóan gondolkodtok, és természetesen vannak, akik közelebb állnak hozzád. Szinte az összes csapatom öltözőjében jól éreztem magam.
Még Ausztriában is – ahol légiósként bár honvágy gyötört, és összességében nem találtam a helyem –, akadtak az osztrák vagy a külföldi játékosok között olyanok, akikkel jól kijöttem, és jót tudtunk hülyéskedni.
- Számomra elengedhetetlen, hogy a profizmus és a céltudatosság mellett a humor is jelen legyen a mindennapokban. Egy öltözőben elengedhetetlen a zrikálás és az élcelődés: ha megfelelő a közeg és jó a hangulat – a kemény munka mellett –, az a pályán nyújtott teljesítményben és a megszerzett pontok számában is meg tud mutatkozni.
"Mikor látom, hogy a magyarok milyen sz@rul élnek, mindjárt jókedvűen jövök haza"
Utólag visszatekintve hogyan értékeled ezt a kalandos karriert: inkább előnyként éled meg, hogy sokféle közegben, különböző edzőkkel és stílusokkal találkoztál, vagy lett volna benned vágy arra, hogy egyetlen helyen megragadj?
Nem vagyok mazochista, szívesen lejátszottam volna egyetlen csapatban az egész pályafutásomat. Nyilván mindig mondják, hogy az ember legyen klubhű – amivel nincsen semmi gond, és az ember tényleg lojális a klubjához –, csak ez fordítva is fontos lenne. Amikor teljesítményt teszel le az asztalra, akkor játékosként elvárod, hogy azt honorálják.
- Ez nem elsősorban az anyagiakról szól, hanem arról, hogy érzed: a klubnál meg vagy becsülve, és számíthatsz rájuk. Ez egy oda-vissza játék, és sok esetben volt úgy, hogy éreztem, nem állt ki mellettem az adott klub. Mondjuk amikor jött egy új edző, én már tudtam, mi lesz a felállás, és előre megmondtam. Megvolt ennek a pozitív része is, mert ettől nagyon nyitott lettem, és megtanultam alkalmazkodni. Előfordult, hogy négy éven belül hatszor költöztünk, pedig már velünk volt a gyerek és a kutya is, de én ezt is pozitívumként éltem meg. Mindig egy új kihívás volt, és mindent annak rendeltem alá, hogy játsszak. Volt, hogy visszaléptem egyet, hogy utána kettőt léphessek előre: elmentem egy – papíron – gyengébb csapatba, csináltam egy jó félszezont, aztán utána át tudtam igazolni egy nívósabb klubba. Szóval abszolút nem élem meg ezt kudarcként vagy teherként. Még egyszer mondom, szívesen végigjátszottam volna a karrieremet egyetlen klubban – akár Pakson, Újpesten vagy épp Diósgyőrben, ahol bemutatkoztam az élvonalban, de ott volt például az MTK is: tizenkét évig nevelkedtem náluk, majd felvittek a juniorcsapathoz, ahol két év alatt 42 gólt szereztem. Mindkét szezonban gólkirály lettem az akkori juniorbajnokságban. Két év után azt gondoltam, majd kapok lehetőséget a felnőtteknél, erre azt mondták, hogy ballagjak át a Sport utcába, a BKV Előrébe. Kétélű ez a klubhűség, mert a vezetőség sem mindig lojális a játékoshoz. Összességében viszont egyáltalán nem bánom, ahogy alakult: szép városokban fordultam meg, így jó szívvel gondolok vissza ezekre az állomásokra.
A klubok mellett az edzőid névsora is igazán sokszínű. A teljesség igénye nélkül dolgoztál Csank János, Csertői Aurél, Horváth Ferenc vagy épp Bene Ferenc irányítása alatt is.
- Az utánpótlásedzőket még nem is említve, pedig a gyermekkorom szempontjából meghatározó volt, milyen alapokat kaptam tőlük. Az MTK-ban a legelső edzőmtől, Leitenbohr Miki bácsitól kezdve Pölöskei Gabi báig, vagy a juniorban Turtóczki Sanyi bácsiig mindnyájan kiváló edzők és nagyszerű emberek voltak. Ez pedig kulcsfontosságú, főleg utánpótláskorban, ahol hatványozottan számít, hogy egy tréner emberileg is példát mutasson. De tulajdonképpen a felnőttfocira is ugyanez igaz. A felnőtt edzőimről is sokat tudnék mesélni, nehéz lenne egyetlen nevet kiemelni.
Csank Jánost nagyon szerettem, nála lettem NB I-es játékos, utána a Zalaegerszegben is játszottam a kezei alatt. Ő egy végtelenül őszinte, egyenes ember; lehet, hogy vaskalapos, de mindig a szemedbe mondta, ha valami nem tetszett neki, nem a hátad mögött mismásolt. Nem az a fajta szakember volt, aki remegett a kispadért: tekintélyt parancsoló volt, nem mellesleg közel 600 NB I-es mérkőzéssel a háta mögött és korábbi szövetségi kapitányként. Elvárta a tiszteletet, de meg is adta azt.
- Csertői Aurél is igazi kuriózumnak számított a maga nemében, de nála is egyszerűen működtek a dolgok: ha látta, hogy akarsz és tudsz futballozni, és teszel is a sikerért, akkor azt honorálta. Horváth Ferinél 13 gólt szereztem az ősz folyamán, de nála akadt ugyanakkor olyan időszak, mikor 3-4 meccsen keresztül nem találtam be.
Emlékszem, a Ferencváros ellen készültünk, és már sugallták neki, hogy esetleg padoztatnia kellene, ő viszont kitartott mellettem. Hál' Istennek pont a Fradi ellen találtam be újra, és ezzel visszatértem a jó szériámhoz. Bene Feri pedig edzőként zseniális volt, tényleg az egyik legjobb: emberileg és szakmailag is topkategóriát képvisel. Végtelenül egyenes, él-hal a munkájáért, a mai napig nagyon jó viszonyt ápolok vele és sokra tartom.
- Sok kiváló edzővel dolgozhattam együtt, nehéz is lenne mindenkit felsorolni. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam általuk, és mindegyiküktől kaptam valamilyen útravalót, amit egy életen át viszek majd magammal.
Említteted már korábban az ausztriai légiósévedet is, melyet a Wolfsberger AC csapatánál töltöttél a 2014/2015-ös szezonban. Annak a kalandnak a honvágyad vetett véget? Lett volna lehetőséged máskor külföldre szerződni?
- Egy évig tartott ez az időszak, a klub végül nem élt az opcióval, de én sem maradtam volna semmiképp, mert végig honvágyam volt. Akkoriban egy burgenlandi szakember volt az edzőm, egy elég jó nevű edző, Dietmar „Didi” Kühbauer, aki játszott a Real Sociedadban és a Wolfsburgban is (jelenleg az osztrák bajnoki címvédő LASK Linz vezetőedzője – a szerk.) –, aki meglehetősen magas lovon ült, és nagyon éreztette, hogy én vagyok a „kis magyar”, ő meg a „nagy osztrák”.
Erről van is egy emlékezetes sztorim: soha nem beszélt hozzám németül. Angolul tudtam, és bár igyekeztem németül tanulni, ő csak akkor szólt egy-egy szót angolul, ha nagyon fontos volt. Aztán az egyik edzés előtt, amikor mindenki az öltözőben ülve várt, bejött nagy mosollyal az arcán, és elkezdett hozzám angolul beszélni: „Ati, képzeld! Mikor otthon felhúzom magam vagy rossz a kedvem, fogom magam, beülök a kocsiba, és átmegyek Sopronba – mert ott lakott Burgenlandban, Mattersburgban. És mikor látom, hogy a magyarok milyen sz@rul élnek, mindjárt jókedvűen jövök haza.” Ilyenkor ott állsz az öltözőben: ő az osztrák edző, te meg az Ausländer, a kívülálló, és nyilván nyelsz egy nagyot... Mégsem ütheted arcon, hogy mit képzel magáról.
- Ezeket a megaláztatásokat nem látják az emberek kívülről, pedig ezek olyan emlékek, amik egy életre beleégnek az emberbe. Ezt követően lett volna még lehetőségem Lengyelországban légióskodni, de közben Bene Feri megkeresett Gyirmótról, így az ő hívására inkább oda igazoltam.
"Mostanában azt látni, hogy valaki elkapja a fonalat, rúg 6-8 gólt, és már kapja is a meghívót"
Ha a pályafutásod legemlékezetesebb mérkőzését kellene kiemelned, eszedbe jut a 2012-es Paks-Siófok (4-1) bajnoki, amikor tizenhárom perc alatt három gólt szereztél?
- Nekem az a mérkőzés más miatt maradt emlékezetes: Tomiszlav Szivics a cserék közé ültetett, én meg beálltam, és szűk 15 perc alatt lőttem egy mesterhármast! Ennek ellenére a következő meccsen ugyanúgy csak csere voltam, úgyhogy ott pontosan megértettem: vége a sztorinak. Tényleg, ahogy mondtad ezt, el is felejtettem, az a tripla mekkora elégtétel volt akkor.
Emlékszem viszont a meccs utáni értékelésre, mondta a tört magyarjával: „Jó, Simi, te most “tűzoltó” csapatnak lőttél három gólt, most jön a Diósgyőr, lőj nekik is!” Szóval ő ilyen ember volt.
- Láttam sok csodát a pályafutásom során, még 40 éves korom előtt is, de mindig inkább a pozitív emlékekre igyekszem fókuszálni. A Paks színeiben lőttem például mesterhármast a Puskásnak, vagy még diósgyőri játékosként a Paksnak lőttem hármat – akadtak szép mérkőzéseim is jócskán.
“Egy nagy szívfájdalmam van, mégpedig a válogatottság. Amikor a 2013/2014-es idényben társgólkirály voltam a Paks játékosaként, megérdemeltem volna néhány mérkőzést a válogatottban” - nyilatkoztad a hetekben. Utólag hogy látod: miért nem nyílt ki soha a válogatott kapuja?
Van egy nagyon fájó adat, amit nemrég hallottam: az elmúlt 20 évben majdnem az összes gólkirály volt válogatott – engem kivéve (Radó András sem volt még válogatott, ám ez a jövőben változhat – a szerk.). Amikor valaki ezt megírta, az eléggé szíven ütött, de őszintén szólva már nem akarok ezen agonizálni.
- Volt egy diósgyőri szezonom, mikor 14 góllal harmadik lettem a góllövőlistán, Pakson pedig 18 gólig jutottam, mégis mögülem hívtak be játékosokat.
Mostanában azt látni, hogy valaki elkapja a fonalat, rúg 6-8 gólt, lejátszik pár NB I-es meccset, és már kapja is a meghívót. Félreértés ne essék, eszemben sincs azt mondani, hogy nem jogosan, hiszen jó futballistákról van szó. Csupán úgy gondolom, mikor én teljesítettem folyamatosan jól, és lőttem egy szezonban 18 gólt, megérdemeltem volna legalább egy lehetőséget.
- Így alakult, minden okkal történik, nekem pedig tiszta a lelkiismeretem: ennyi volt ebben a történetben.
Érdekes, hogy azóta a paksi gólkirályok beválogatása egy visszatérő elem és – egy bevált recept – lett a magyar válogatottnál.
- Bognár Gyuri ebben egészen jó, hogy gyakorlatilag termeli a gólkirályokat. Ugye én még Horváth Ferinél, illetve Csertőinél voltam gólkirály Pakson, de valóban, Gyurival azért élvezet a támadózónában tevékenykedni. Tudom, hogy ő abszolút ilyen mentalitású volt már játékosként is.
El kell mennie mindenkinek Paksra, aki gólkirály akar lenni (nevet).
Kinek a játéka tetszik a mostani magyar mezőnyből?
- Akit mindenképpen ki kell emelni, az Varga Barnabás: rendkívül képzett, nyugodt, remekül fejel, és fizikailag meg technikailag is nagyon komplex játékos – nagyszerűen érzi a kaput. Ő igazán üde színfoltja a magyar futballnak, még évekig a válogatott meghatározó kilencese lehet. Mögötte persze folyamatosan jönnek majd a fiatalok. Ott van például Jurek – bár ő nem klasszikus középcsatár –, de vezeti a góllövőlistát. Mindig bukkannak fel új arcok: Tóth Milán is bontogatja a szárnyait az élvonalban, az NB II-es Vasasban pedig már letette a névjegyét, de említhetném Németh Andrást is a Puskás Akadémiából. Bízom benne, hogy felnőnek majd Vargához hasonló kaliberű támadók, de Barnira még bátran lehet támaszkodni a következő években.
"A rendezett szülői háttér jó dolog, de néha átesnek a ló túloldalára; sok esetben tutujgatják a gyereket"
Az utolsó aktív éveid már nem a legmagasabb szinten teltek. Mit adott neked az NB III-as és megye I-es időszak?
- Egy érdekes és hasznos periódus volt ez a futballkarrieremben. Természetesen ez nyilván már nem profi közeg, és sok minden másként van, de megvan ennek is a bája, a szépsége. Gyakorlatilag az NB III-ban és a megyében is voltak nívós meccsek, és rengeteg régi csapattárssal találkoztam. Maga a közeg tényleg nagyon barátságos sok helyen, családias a hangulat – nyilván már kisklubokról beszélünk, NB III-as vagy megyei csapatokról –, de pont ez a szépsége, hogy mindenki egy picit jobban odafigyel a másikra. Úgyhogy hasznos tapasztalás volt, meg hozzáteszem, hogy NB III-ban és megyében is ugyanúgy lehet élvezni egy mérkőzést meg egy győztes gólt, szóval megvolt a varázsa. Nem levezetni mentem oda, hanem próbáltam ott is kiadni magamból mindent. Ne az legyen a látszata, hogy „na, itt van, aztán nem érdekli az egész, csak levezetni jött”, hanem hogy lássák az emberek: komolyan veszem. Egyrészt a fiataloknak is jó példával szeretnék szolgálni, másrészt meg hogy lássák az emberek: bármilyen szinten is futballozom, a maximumot nyújtom.
Negyven körül már olyan fiatal srácokkal öltöztél egy helyiségben, akik a gyerekeid is lehetnének. Hogyan találtál velük közös hangot? Mennyire volt érezhető a generációs szakadék?
- Azt gondolom, hogy próbáltam mindenkihez konstruktívan és barátságosan állni, a fiatalokat mindig ösztönözni, egy-két jó tanáccsal ellátni. Amikor meg a csapat előtt beszéltem, próbáltam olyan hasznos dolgokat mondani – akár a fiatalabbaknak, akár a középkorúaknak –, amivel segíteni tudok a pályafutásukban vagy egyáltalán az élethez való hozzáállásukban. Mert tök mindegy, mit csinál az ember, azt csinálja szívből meg teljes odaadással, mert csak akkor van értelme – legyen az foci, munka vagy bármi más. Próbáltam így segíteni őket. Sok kedves visszajelzést kaptam már aktív koromban is, amikor még ott beszélgettünk, és most is sok kellemes üzenet érkezett, amiben megköszönték a közös munkát. Nyilván én is mondtam, hogy hálás vagyok: ha már pár játékosnak egy picit a karrierjéhez vagy a gondolkodásmódjához hozzá tudtam járulni, akkor már betöltöttem azt a szerepet, amit egy idősebb játékosnak igenis kötelessége.
Ha összehasonlítod a mai 18-20 éves játékosokat azzal, amilyen te voltál ebben a korban, miben látod köztetek a legnagyobb különbséget?
- A mai fiatalok, a 16-18 évesek között is vannak olyanok, akikben tényleg azt látom, hogy focisták akarnak lenni, mindent alárendelnek ennek, és jó a mentalitásuk. Picit talán az a fájó nekem – és nem akarok demagóg szövegekkel jönni, csak a saját példámból indulok ki –, hogy a mi időnkben 18 évesen nekem semmi más nem volt a szemem előtt. Mindent a foci köré szerveztem, mindent alárendeltem neki, és ha fagy volt, ha jég volt, ha salakon vagy térdig érő hóban kellett edzeni, akkor mentem és csináltam, nem volt kérdés. Ezzel szemben a mai generációnál általánosságban és globálisan nézve azt látom, hogy ha picit folyik az orra, már nem megy edzésre.
A rendezett szülői háttér jó dolog, de néha átesnek a ló túloldalára: gyakorlatilag egy-kettőnek még az anyukája köti be a cipőjét. Ha pedig rosszabbul megy a játék, sok szülő nem a gyerekkel beszéli meg a tanulságokat, és nem arra biztatja, hogy dolgozzon keményebben, hanem egyből az edzőt vagy a környezetet okolja, mert a saját gyermeke hibátlan. Ez az otthonról hozott szemlélet nem mindig szerencsés.
- Én is szülő vagyok, nekem is van két kislányom, akik kézilabdáznak, és mindig azt sulykolom beléjük, hogy lesz rossz meccsed, fogsz rosszul játszani, ki fogod hagyni a hetest – a hibázás az élet része, nem tragédia, hanem egy tanulási folyamat. De ha mindent megteszel, kijavítod a hibáidat, és van önkritikád, az a helyes út. Ha jól játszol, érezd jól magad, építse az önbizalmadat, de ha nem úgy megy a játék, akkor egyetlen megoldás van: hétfőtől még keményebben kell dolgozni.
Sajnos a szülők sok esetben tutujgatják a gyereket, és elérünk odáig, hogy egy 18-20 éves fiatal, ha jön egy kisebb akadály az életében – egy számára „hülye” edző, vagy épp nem játszik –, egyből megsértődik, nem akar edzésre menni, nem akar focizni. Ez számomra felfoghatatlan.
- Nekem volt körülbelül hatszázezer ilyen csalódásom, de én mindig dacból reagáltam: megmutattam, hogy igenis számolniuk kell velem, és a saját igazamat azzal támasztottam alá, hogy még keményebben edzettem.
"Soha nem voltam az az önpromózós típus"
Az NB I-ben és az NB II-ben is rengeteg kemény védővel találkoztál a pályán, akik alaposan megnehezíthették a dolgod. Ki volt közülük az, akivel a leginkább meggyűlt a bajod?
- A 2000-es években rengeteg jó védő szerepelt az NB I-ben. Azt hiszem, még Kuttor Attila ellen is léptem pályára, de ott volt például Komlósi Ádám – emlékszem, kifejezetten kellemetlen volt ellene játszani, mindig ott volt a térde a vádlidban. Vagy Smiljanić a Honvédból egy vékony, csontos srác volt. Sok jó hátvéd akadt, meg olyanok is, akikkel rendszeresen szétrúgtuk egymást – pontosabban inkább ők rúgtak szét engem (nevet) –, mint Máté Péter, még az utánpótlás-években. Hirtelen ezek a nevek ugranak be, de tényleg rengeteg kemény ellenféllel csaptam össze a pályafutásom során.
Több kereskedelmi televíziós műsorban is szerepeltél az elmúlt években, például a Nyerő Párosban, a Kabát FC-ben és a Survivorben. El tudnád képzelni, hogy a jövőben ebbe az irányba is nyiss? Van olyan műsortípus, amit szívesen kipróbálnál, vagy olyan, amit biztosan nem vállalnál?
- Nem volt bennem egy kifejezett elhatározás erre vonatkozóan. Szerepeltem pár ilyen műsorban; úgy voltam vele, hogy elmentem, megmutattam magam, utána pedig kerestek is.
Nem fogom nyomni magam, soha nem voltam az az önpromózós típus. Bár a médiában szeretik, ha az ember reklámozza magát, de én nem ilyen karakter vagyok.
- Ha olyan megkeresés érkezik, amit a magaménak érzek, arra szívesen mondok igent. Ha meg nem hívnak, akkor sincs semmi baj, megvan a saját életem, nem esem kétségbe. Ez még a jövő zenéje, meglátjuk, milyen lehetőségek adódnak. A zenés-táncos műsorokról nem gondolom, hogy nekem valók lennének, de például Az Árulók tematikája kifejezetten tetszik, és a Most Wanted-et is nagyon szórakoztatónak találtam. Ha gondolnak rám, akkor meglátjuk, de enélkül is megtalálnak majd a kihívások a hétköznapokban.
