A Csakfocinak adott interjújában jelentette be Torvund Alexander, hogy 26 esztendősen felhagyott a profi labdarúgással. A norvégiai születésű, korábbi U17-es, U18-as és U19-es válogatott támadó – aki olyan játékosokkal szerepelt együtt az ifjúsági nemzeti csapatban, mint Szoboszlai Dominik, Csoboth Kevin vagy Schön Szabolcs – honlapunknak mesélt pályafutása tanulságairól. Elárulta: az elmúlt időszak nehezen alakult számára, de új kihívások találták meg az életben, így végül arra az elhatározásra jutott, hogy profi karrierjét lezárja. Az élete azonban nem állt meg: Torvund teljesen új alapokra helyezte a mindennapjait, és jelenleg villanyszerelőnek, valamint okosotthon-telepítőnek tanul. Bár a profi labdarúgást maga mögött hagyta, a sportolást nem adta fel; teniszmúltjára építve ma már a hatalmas népszerűségnek örvendő padel edzőjeként és játékosaként építi újjá a jövőjét. Interjú.
Kezdjünk először a legfontosabb kérdéssel! Milyen stádiumban van jelenleg a labdarúgó-karriered?
- A profi pályafutásomat tulajdonképpen lezártnak tekintem. Elképzelhető, hogy a későbbiekben még lesz egy csapatom valamilyen alacsonyabb osztályban, de profi szinten már nem szeretnék tovább foglalkozni a focival - kezdte a Csakfocinak adott interjúját Torvund Alexander, korábbi utánpótlás válogatott támadó. - Érdekes "vége" lett a karrieremnek: volt egy komolyabb sérülésem, meg is műtöttek, az előző szezonban pedig a Budafokkal ki is estünk az NB II-ből. A pénzügyi körülmények sem alakultak úgy sehol, ahogyan szerettem volna, egy idő után már nem akartam tovább költözni, és annyi energiát belefektetni, mint korábban, főleg úgy, hogy nem igazán éreztem viszonzottnak mindazt, amit beletettem. Végül így alakult, nincs bennem harag, ezt lezártam, de az élet megy tovább.
Nemrég elkezdtem továbbtanulni, és más irányokkal is foglalkozni. Jelenleg villanyszerelői tanfolyamra járok, emellett okosotthon-telepítéssel, vagyis "smart home" rendszerek telepítésével is foglalkozó képzésen veszek részt. Úgy érzem, azóta sokkal teljesebb lett az életem. Természetesen hiányzik a foci, és rossz érzés, hogy a karrierem nem úgy alakult, ahogyan annak idején elképzeltem.
- Ugyanakkor több csapatban is megfordultam, sok tapasztalatot szereztem, és rengeteg embert megismertem, viszont nem szeretnék már annyit foglalkozni azzal, hogy mi lehetett volna másképp: mostanra más céljaim vannak az életben, és inkább ezekre szeretnék koncentrálni.
Ha végignézünk a pályafutásodon, elég sok klubban megfordultál az elmúlt években, Magyarországtól kezdve, Románián át egészen Norvégiáig. Azt érezted, hogy folyamatosan keresed azt a közeget, ahol végre igazán kibontakozhatsz?
- Nem mondanám, mert nem feltétlenül emiatt váltottam klubot. Inkább úgy alakult, hogy több olyan helyzet is adódott a pályafutásom során, ami miatt tovább kellett lépnem. Például a Csíkszeredában aláírtam a következő évre szóló szerződésemet, amely az első ligára is szólt. Úgy volt, hogy a következő szezonban is számítanak rám, megkaptam a szerződést, amelyben még egy plusz év is szerepelt, aztán végül mégis úgy döntöttek, hogy nem szeretnének velem tovább dolgozni. Ez természetesen előfordul a fociban, de azért ezeket nem könnyű megélni.
Főleg akkor, amikor utána nem feltétlenül olyan helyre kerülsz, ahová szívesen mennél, hanem olyan csapathoz, ahol nem igazán érzed jól magad. Ezek a dolgok nagyon hirtelen, egymás után értek, és mentálisan nem voltak könnyűek.
- Nagyon hullámzó volt a pályafutásom: volt, hogy egy év után feljutottam egy csapattal, aztán egy másik együtteshez kerültem, ahol megsérültem, kiestünk, és végül rossz élményekkel zárult az az időszak. Persze biztosan hozhattam volna én is jobb döntéseket, nem szeretnék senkit hibáztatni a karrierem miatt, de tény, hogy a futballban a tehetség és a munka mellett a szerencsének is nagy szerepe van. Nekem így alakult a történetem, de már nem őrlődöm ezen, eddig se tettem. Az élet megy tovább, és szerintem fontos, hogy az ember pozitívan tekintsen előre, mert lehet, hogy más területen lesz majd szerencsém, próbálok ebből építkezni a későbbiekben. Nem szeretnék azon ülni és gondolkodni, hogy ki vagy mi miatt történtek úgy a dolgok, ahogyan, vagy mit kellett volna másképp tennem. Ha visszatekintek az elmúlt tíz évre, nagyjából tíz csapatnál is megfordultam. Voltak olyan helyek, ahol nagyon jól éreztem magam, és szívesen maradtam volna még, de voltak olyan időszakok is, amikor utólag úgy érzem, talán korábban kellett volna továbblépnem. Illetve régebben sok lehetőségem volt arra is, hogy külföldre igazoljak, de ezeket sosem tudtam kihasználni.
Ha nagyon szigorúan nézem a pályafutásomat, nem érzem úgy, hogy elértem volna azt, amit annak idején szerettem volna. Más szempontból viszont boldog vagyok, hogy olyan helyeken játszhattam, és olyan sikereket élhettem át, amelyeket szerintem sokan szívesen megtapasztalnának az életük során. Emiatt most, a futball után, eléggé vegyes érzések vannak bennem.
- Azt viszont fontosnak tartom, hogy én mindig azért fociztam, mert szerettem csinálni, nem feltétlenül a pénz miatt – az inkább másodlagos szempont. Az a lényeg, hogy az ember élvezze azt, amivel foglalkozik – mindig így álltam hozzá, de valahol azt is éreztem, hogy nem mindenhol úgy álltak hozzám, ahogyan kellett volna.
Édesapád norvég, édesanyád felvidéki magyar, te magad Norvégiában születtél, hívtak korábban a norvég korosztályos válogatotthoz is. Nem fontolgattad, hogy visszatérsz a norvég fociba?
- Gondolkodtam már azon, hogy kiköltözöm Norvégiába, de nem feltétlenül a futball miatt. Inkább egy új életet kezdenék ott, ezért is szeretném elvégezni a mostani tanfolyamaimat, hogy több szakmai tudással a hátam mögött akár külföldön is el tudjak helyezkedni, és ott is fel tudjam építeni az életemet. Mindössze fél éve nem focizom: nem azt mondom, hogy ha nagyon szeretném, ne tudnám még megpróbálni újra, de már nem biztos, hogy annyi időt és energiát szeretnék belefektetni, mint korábban. Sokkal inkább a hosszú távú jövőmre, a futball utáni életemre koncentrálok. Szeretnék tanulni, dolgozni, és mindent megtenni azért, hogy ezt az időszakot is megalapozzam.
Úgy érzem, a focival kapcsolatban már el tudtam engedni a korábbi elképzeléseimet, és lassan lezártam magamban ezt a fejezetet.
A nevedet először a 2017-es, U17-es Európa bajnokságon hallhattuk, akkor olyan játékosokkal szerepeltél együtt, mint Csoboth Kevin, Kiss Tamás, Mocsi Attila, Szoboszlai Dominik vagy Schön Szabolcs. Van benned hiányérzet azt látva, hogy a többiek hova jutottak el?
- Nekem nagyon jó érzés visszanézni arra az időszakra, és látni, hogy néhányan az akkori csapatunkból milyen szintre jutottak. Egyáltalán nincs bennem rosszindulat vagy irigység amiatt, hogy másoknak ilyen karrierjük lett. Ők megdolgoztak azért, amit elértek. Szoboszlai is megdolgozott a sikereiért, de Schön Szabi vagy Csoboth Kevin pályafutása is nagyon szépen alakult, de mások is eljutottak a felnőtt válogatottig, ami szerintem önmagában is nagy teljesítmény. Jó érzés arra gondolni, hogy én is ennek a csapatnak lehettem a tagja, és ott lehettem azon az Európa-bajnokságon – ahol gólt is szereztem. Ezek számomra olyan élmények és emlékek, amelyekre mindig pozitívan tekintek vissza, ha szóba kerülnek. Nem szoktam azonban túlgondolni a múltat, egyszerűen örülök a többiek sikereinek. Remélem, hogy még nagyon sokra viszik, és akár olyanok is lesznek közöttük, akik a későbbiekben futnak be igazán nagy karriert.
Torvund góljai az U17-es labdarúgó-válogatottban, a Feröer elleni 2017-es horvátországi Európa-bajnokság csoportkörének zárófordulójában.
Volt valaha olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy te is közel vagy ahhoz a bizonyos >nagy áttöréshez<?
- Természetesen nekem is nagy terveim voltak 16-17 évesen. Akkor még azt gondoltam, hogy egyszer a Premier League-ben, a Bundesligában vagy valamelyik másik nagy bajnokságban fogok játszani. Nyilván ilyen célokkal indultam el én is, de a futball tele van meglepetésekkel: nem is kell feltétlenül utánpótlás-válogatottnak lenned ahhoz, hogy felnőttként is az legyél. Ilyen fiatalon még nem is igazán beszélgettünk arról, hogy kiből mi lesz, sokkal inkább más dolgok foglalkoztattak minket. Most, 26 évesen már egészen más fejjel gondolkodom, mint akkoriban. Az utánpótláséveim alatt voltak külföldi lehetőségeim is, és talán az Európa-bajnokság után éreztem először igazán, hogy akár külföldre is kijuthatok. Később ki is kerültem Norvégiába, ott eljutottam az első osztályba, de éppen akkor jött a koronavírus, ami miatt haza kellett jönnöm... Aztán amikor a Csíkszeredába igazoltam, ott is egy olyan időszak következett, amire nagyon szívesen emlékszem vissza: nagyon jól éreztem magam, jó társaságba kerültem, fel is jutottunk és egy igazán jó brigád alakult ki ott – az egy pozitív időszak volt a karrieremben.
Ugyanakkor nem volt olyan pont a pályafutásomban, amikor azt éreztem volna, hogy már nemzetközi szinten vagyok, vagy olyan magas osztályban játszom, ahová annak idején el szerettem volna jutni.
- Mindig próbáltam fejlődni, és mindenhol a lehető legtöbbet kihozni magamból. Változatos karrierem volt, tele meglepetésekkel és utazásokkal, amelyek során rengeteg tapasztalatot szereztem. Ezeket pedig most más területeken is tudom hasznosítani, akár a megszerzett tudás, akár a szakmai tapasztalat szempontjából, mert azt sem zárom ki, hogy a későbbiekben futballedzői képesítést szerezzek, ezen is gondolkodtam már. A foci által nagyon sok mindent tanultam az életről, és úgy érzem, ezeket a tapasztalatokat a jövőben is magammal tudom vinni, még akkor is, ha már más irányba haladok tovább.
Mennyire volt nehéz elfogadnod azt, hogy egy korábban elképzelt életút helyett egy teljesen másikban kell megtalálnod a számításaidat?
Váratlanul ért, a nyár folyamán sem azzal terveztem, hogy nem fogok többet profi szinten focizni, és ezt a helyzetet senkinek sem kívánom.
- Elég nehéz időszak volt, főleg abból a szempontból, hogy át kellett állnom egy teljesen más életformára. Szerencsére nagyon jó barátaim vannak, és a családomra is mindig számíthattam. Sokan segítettek nekem az elmúlt időszakban, és ennek köszönhetően könnyebben megtaláltam önmagam, illetve azt az irányt, amit a futball után is folytatni tudok. Nem mondom, hogy egyszerű volt, vagy hogy most már minden könnyű, de úgy érzem, jó úton haladok afelé, hogy stabil életet tudjak kialakítani magamnak, és később akár a családomnak is biztosítani tudjam ezt. A sportot viszont egyáltalán nem szerettem volna elengedni. Ugyanúgy járok edzeni, futni, és természetesen ott a padel is. Korábban is gondolkodtam azon, hogy mi lesz velem a futball után, ha már nem focizom, de azt soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egyáltalán ne sportoljak többé. Ezt magammal szemben sem tudnám elfogadni. Nem volt tehát egyszerű egyik napról a másikra átállni, de úgy érzem, mostanra kezd kialakulni egyfajta stabilitás és rendszer az életemben.
Fotó: instagram.com/torvund_padel/
Ha már a padelt említetted: hogy kerültél kapcsolatba a sportággal?
- A padellel először Norvégiában találkoztam, amikor kint voltam nyáron. Amikor hazajöttem, egy ismerősömön keresztül kerültem be ebbe a körbe. Megtetszett a sport, és mindenképpen szerettem volna a profi futball után is aktív maradni. Hét évig teniszeztem versenyszerűen is, így a háttér miatt a padel sem állt messze tőlem. Idővel egyre jobban elmélyültem benne, majd elkezdtem edzéseket is tartani. A vendégek folyamatosan visszajártak hozzám, és lassan kialakult egy kör, akik rendszeresen elkezdtek hozzám járni – így tulajdonképpen a padel talált meg engem. Nem feltétlenül ez volt a célom, de szépen alakult minden, és most szeretném továbbvinni ezt az irányt. A jövőben akár külföldi edzésképzésre is szívesen elmennék, emellett pedig folyamatosan szeretnék versenyekre járni. A versenyzés terén egyelőre még nincs annyi időm, amennyit szeretnék, de a későbbiekben mindenképpen szeretnék többet foglalkozni vele. Ugyanakkor nem vérre menően állok hozzá, inkább úgy tekintek rá, ahogyan annak idején elkezdtem: lemegyek a haverokkal játszani, jól érzem magam, és közben szeretnék fejlődni és tanulni.
Mitől lett mostanában ennyire felkapott a padel?
- Szerintem a népszerűségének egyik oka, hogy szinte bárki számára elérhető és megtanulható sport. Hidegben és melegben is lehet játszani, így az időjárás sem feltétlenül jelent akadályt. Más sportágakhoz, például a focihoz vagy a teniszhez képest könnyebb összehozni az embereket egy közös játékra. A padelben már jól működnek azok a szisztémák, amelyek segítségével hasonló szinten játszó emberek találhatnak egymásra, így akár olyanok is össze tudnak állni egy mérkőzésre, akik korábban nem is ismerték egymást – ugye ehhez általában négy játékos szükséges. Úgy gondolom, hogy mozgás szempontjából is nagyon jó választás, hiszen bárki megtanulhatja, és a sportolás mellett arra is alkalmas, hogy az ember egy kicsit kikapcsolódjon. Szerintem a padelnek Magyarországon is van jövője, és még sok lehetőség van benne. Amikor elkezdtem, nem feltétlenül az volt a célom, hogy mindenáron padellel foglalkozzak.
Aztán ki tudja, mit hoz a jövő: lehet, hogy néhány év múlva már annyi tapasztalatom lesz, hogy akár nemzetközi szinten is kipróbáljam magam. Nyilván vannak más céljaim is az életben, de másod- vagy mellékállásként egyáltalán nem tartom rossz lehetőségnek.
- Én magam is szeretnék folyamatosan fejlődni, és a későbbiekben további képzéseket elvégezni, hogy még több tapasztalatot szerezzek, amit aztán másoknak is átadhatok.
Milyen labdarúgásból szerzett készséget tudtál a leginkább átültetni a padelbe?
- Elsősorban a teniszben szerzett tapasztalataimat tudtam hasznosítani, a labdarúgásból pedig leginkább a mozgáskoordinációmat hoztam magammal. A tenisz ugyanakkor szintén teljesen más sport ebből a szempontból: más az ütő, a labda és a pálya is. A teniszben például kemény, salakos és füves pályán is játszanak, míg a padel pályája keményebb, de a felületén van egy kis homok, amitől valamivel puhább. A pálya kisebb, a játék rövidebb, és az ütéseknél is teljesen más érzés, amikor eltaláljuk a labdát. A padelben nem az a lényeg, hogy mindenáron erőből üssünk, vagy minden ütésből pontot akarjunk szerezni. Sokkal inkább számít a taktika és a két játékos együttműködése. A technika sem teljesen ugyanaz, mint a teniszben, akár az alapütéseket, akár a fonákot nézzük, de szerintem könnyen átültethető.
Ha a mostani, tapasztaltabb éneddel beszélhetnél a 17 éves önmagaddal – aki épp az U17-es Eb-re készül –, mi lenne az az egyetlen tanács, amit mindenképpen a lelkére kötnél?
- Őszintén szólva csak annyit mondanék, hogy csinálja tovább, végezze el a munkát, a többi pedig majd jön magától.
Egyébként nem változtatnék semmin, ha visszamehetnék az időben. Nyilván utólag lehet azt mondani, hogy bizonyos dolgokat másképp csináltam volna, vagy talán kevesebb emberben bíztam volna meg, de nem szeretnék azon gondolkodni, hogy "mi lett volna, ha"...
- Azt a mentalitást viszont mindenképpen megtartanám, amit a futballban képviseltem, és amit most is szeretnék továbbvinni az civil életemben.
