A 93 esztendős televíziós ikon, Vitray Tamás a Csakfocinak adott interjújában több témát is érintett – az alábbiakban a legfontosabb gondolataiból idézünk:

• Az akkori fociban is ugyanolyan tehetséges emberek játszottak, mint ma.
• Ami engem illet, néha fájdalmasan hiányolom a szép játékot.
• Nézem az NB I-et, és nagyon szeretném, ha magyarabb lenne.
• Akkor jó a közvetítés, ha háttal ülve a néző nem tudja, mi történt.
• Amikor én kezdtem, még teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Népstadionban bemehettem az öltözőbe.
• Az edzők érdekesek, mert bennük örökké van egyfajta egzisztenciális bizonytalanság, hiszen ha baj van, mindig az edzőt dobják ki!
• Én közvetítettem, amikor Maradona az „Isten kezeként” elhíresült gólt szerezte. Igaz, én sem vettem észre, hogy kéz volt...

A legtöbb interjújában előkerül, hogy mindig is a labdarúgás rabja volt. Lát még a mai, hibátlanul „kicentizett” futballban bármit abból a játékból, amibe – annak idején – beleszeretett?

- Hadd kezdjem a történet legelejével! Tízéves koromban voltam először futballmeccsen: az apám vitt ki 1942-ben, amikor a Vasas felkerült az első osztályba - kezdte a Csakfocinak adott interjúját Vitray Tamás. - Szegény munkáscsapatnak számított, nem volt NB I-es színvonalú pályájuk, bajnokijaikat a Latorca utcában (ma Népfürdő utca) az Elektromos-pályán rendezhették meg. Attól kezdve én minden „hazai” meccsükön kint voltam, de a meccsek jó részére belógtam, mert az apám elvált, „vasárnapi” apuka volt, és nem volt módos ember. Focirajongásom egész további életemre velem maradt. 1942-től eltelt nyolcvannégy év, amit a foci szerelmeseként töltöttem el. Ez hatalmas korszak.

Az akkori fociban is ugyanolyan tehetséges emberek játszottak, mint ma. Például az a Vasas, amelyik akkor bekerült az NB I-be, nem tudott nagyokat igazolni, az fel sem merült, hogy külföldi „sztár” játsszon itthoni klubban. Profizmus – a szó mai értelmében – teljesen ismeretlen volt. A korabeli Elektromos NB I-es csapatának kapusa például, az évad végén egy télikabátot kapott jutalmul.

- A játékosoknak munkahelyük volt, ahol dolgoztak is, ennek megfelelően az edzésmunkájukat is ehhez kellett igazítaniuk. Sőt, maga a játék, a bajnoki küzdelem is alkalmazkodott a lehetőségekhez. Az egyes posztok játékosai, abban az időben, lényegében egy viszonylag szűk területért voltak felelősek a pályán, a hátvéd ritkán lépte át a felező vonalat és lépett a támadó térfélre, a szélsők is szigorúan a támadó térfélen az oldalvonal mentén munkálkodtak. Feladatuk jobbára a szélen „lefutás” és a beadás volt. A két „összekötő” a pálya közepét kapta feladatul, fő tennivalójuk a támadások szervezése volt. A center, vagyis a középcsatár az ellenfél tizenhatosa környékén mozog, várja a labdákat az összekötőktől és a „fedezetsortól” – lehetőleg nagytermetű, erős és gyors legyen. Az én kezdeti tanuló éveimben a labdarúgásban eleinte ezt képviselték. Ahogy a labdarúgás egyre nagyobb érdeklődést keltett, úgy alakult át a játék, úgy vonzott milliós nézőtábort, nemcsak Európa-szerte, egyre több pénz került a sportágba, egyre többet lehetett fordítani a fejlődésre, így a játékosok képzésére is, és lényegében elég gyorsan terjedt a sportág professzionálissá alakítása. A hivatásos játékos pedig már kizárólag a fociból és a fociért élhetett – méghozzá egyre jobban. Ilyen körülmények közt, a hivatásos labdarúgó már a klubja alkalmazottja is, aki munkaerejét, tehetségét maradéktalanul a klubjának adja. Mindez persze évtizedek alatt alakult ki, és változik tán még manapság is. Tény, hogy 1953 végén, amikor a magyar válogatott az otthon mindaddig veretlen angol válogatottat 6-3-ra legyőzte, túl azon, hogy a magyar csapatban különleges képességű játékosok voltak, a világszerte óriási feltűnést keltő győzelem egyik fontos eleme a csapat taktikája volt.

Amikor elkezdtek eltérni az összeállításban – most nagyot lépek a történetben –, az például Aranycsapat volt, az angolokat legyőző csapat. Ezt nagyon jó helyről tudom, mert nekem Billy Wright, az akkori angol csapat kapitánya mondta egy interjú kapcsán: „Egyszerűen nem értettük, mit játszik Hidegkuti. Mert ő középcsatárnak volt beállítva, de nem azon a helyen volt, nem a 16-os körül ólálkodott és rúgta a gólokat, hanem hátra volt vonva!” Ez pedig Sebes Gusztávnak volt az ötlete, legalábbis így tartják nyilván.

- Az Aranycsapat két fő sztárja Puskás Ferenc és Kocsis Sándor volt. Szerepük szerint ők összekötők voltak, és szó szerint az lett volna a feladatuk, hogy összekössék a védősort a támadósorral. De ez a két zseni ennél sokkal többet is tudott. Mire ezt az angolok észrevették, már késő volt. Az már a sors iróniája, hogy a „hátravont” Hidegkuti három gólt lőtt a hatból. Erről a magyar csapatról mondta Billy Wright, hogy ő ilyen jó csapat ellen soha életében nem játszott.

"Amikor azt mondjuk, hogy Cristiano Ronaldo meg mondjuk Albert Flórián... mi a különbség? Semmi."

Az Aranycsapat tehát nem egyszerűen jobb volt, hanem máshogy is futballozott.

- Általában azt mondom, hogy a labdával többet tudtak, mint a maiak. A magyarázatát is tudom: a fizikai erőnek van primátusa. Ma is kell tudni a labdával bánni, de a lényeg az, hogy fizikailag erős legyen a játékos. Amikor a gólörömüknél leveszik a mezüket, olyan kidolgozott felsőtestet látni, ami akkor nem létezett. Szóval óriási a különbség, és a foci is ilyen lett, leegyszerűsödött: fizikai erő lett az alapja. Néha esküszöm, becsukom a szemem, amikor olyan szereléseket látok... A felét persze eljátsszák, de amikor igazi, az rettenetes. Az tény, hogy a régi foci nem volt ennyire a fizikai erőre alapozva – megközelítőleg sem. Láttam az elmúlt években olyan meccseket – teljesen mindegy, hogy külföldi vagy magyar csapatokét –, hogy magamban felidéztem a régi magyar futballbírókat: a mai meccsekről játékos nem maradt volna a pályán, mert egyszerűen az, hogy valakit hátulról kézzel ellöknek, ma már jó, ha sárga lapot ér – de ahhoz is nagyon nagyot kell löknie. Régen ezért kiállítottak volna, de eszébe sem jutott ilyesmi a játékosoknak.

Nem vagyok hajlandó kijelenteni, hogy az a jó vagy ez a rossz, mert nem tudom. De azt azért hajlandó vagyok mondani, hogy ami engem illet, néha fájdalmasan hiányolom a szép játékot.

Ha most leül megnézni egy NB I-es meccset, mi az első dolog, amit figyel?

- Nem tudom nem követni a magyar futballt. Nekem a Paksért dobogott a szívem, mert az ember önkéntelenül is látja, hogy évek óta jobbára magyar játékosokkal szerepelnek – és szeretném, ha a magyar futball magyar maradt volna. Nem is beszélve arról, mennyit vesztettünk már el azzal, hogy óriási pénzekért vesznek közepeseket?! Magyarország nem tud beszállni egy igazán nagy sztár megvételébe – Isten őrizz!

Amikor azt mondjuk, hogy Cristiano Ronaldo meg mondjuk Albert Flórián... mi a különbség? Semmi. Fizikai különbség van, de azt már elmondtam, hogy mások voltak a kívánalmak, nem akartak súlyemelő-felsőtestet kifejleszteni. Visszatérve: nézem az NB I-et, és nagyon szeretném, ha magyarabb lenne. De látom, hogy a kézilabdára is mondhatnám ugyanezt.

"Akkor jó a közvetítés, ha háttal ülve a néző nem tudja, mi történt"

Ehhez kapcsolódik egy gyakran felvetett kritika is: sokan azt kifogásolják, hogy az ön korszakában a futballisták egyedi karakterek, egyéniségek voltak, ma pedig mintha eltűntek volna a pályákról, képernyőkről.

- Ünneplünk egy cselt, esküszöm! Gyertyát gyújtunk örömünkben egy jó csel láttán. Cselsorozathoz meg már nagyon nagy különbség kell, hogy legyen a két csapat között. Sokkal kevesebb a gól és sokkal több a meccs a kelleténél. Nem egyszer a játék láttán az a benyomásom támad, hogy mindkét csapat „megúszásra” játszik, kedvtelenül, néha unalmasan játszanak. Várják a végét...Bár tévednék! 

A mai sportközvetítésekben rengeteg statisztikát, háttérinformációt és érdekességet hallunk a kommentátoroktól. Ön szerint hol van az a pont, amikor egy „szpíker” már túl sokat beszél?

- Ugye a futball a médiában kétféleképpen jelentkezett gyerekkoromban: az egyik a nyomtatott betű, a másik a rádió. Mind a kettő szubjektív, ez teljesen elfogadható egy fokig, hiszen az újságíró a saját szemével és indulataival láttatja azt, ami történik. Ennélfogva természetes, hogy a közlőnek a karaktere befolyásolja a kapott információkat. Ez azt jelenti, hogy az ő szellemisége jött át, azt tudom meg, hogy mit vált ki belőle a látvány. Én még Pluhár Istvánt is hallottam gyerek koromban, ő volt Szepesi György elődje. Ő indult el Magyarországon a nyíltan vállalt személyesség felé a közlésmódban, tehát ő volt az, aki többes szám első személyben beszélt. „Gyerünk!, Mindent adjunk bele, gyerekek!” Később más formában, de ugyanebben a mélységben a Szepesi közvetítései is képviselték ezt.

Szepesi a maga módján a csúcs volt, mert olyan lendületet és lelkesedést vitt bele, hogy őt hallgatni, maga is szórakozást jelentett. Amit elmondott, az önmagán keresztül volt „átmosva”, és ezáltal rendkívül szórakoztató volt. Nagyon izgalmas, ha győztek a magyarok, másrészt nagyon szomorú, ha kikaptak. Ez volt Szepesinek az elévülhetetlen érdeme, és a magyarok milliói számára – generációról generációra – ez vésődött be mint a jó, a csúcs kommentálás.

- Nem is ezt a szót használták, hogy kommentálás, hanem közvetítésnek hívták. A kommentben benne van a szó kritikai jelentéstartalma is, ez viszont egy közvélemény-alakító véleményt formált – ez volt a rádió.

A televízió miben volt más?

- Akik a tévében elkezdtünk futballt közvetíteni, mindannyian Szepesit utánoztuk. Mi is úgy voltunk vele, hogy ez van, ez kell, és kiben korábban, kiben meg még a mai napig sem ült meg az a szomorú tény, hogy egy látható képet nem lehet úgy kommentálni, mint a rádióban. A tévé esetében, a néző együtt látja az eseményt a kommentátorral, aki pedig a már látottat kezdi el mondani. Ez világos, nem igaz? A másik, hogy ha a játék megy, akkor a játék a dolgom. Vagy hallgatok, vagy plusz információt adok a látványhoz.

Van egy kockázatos kijelentésem, de igaz: akkor jó a közvetítés, ha háttal ülve a néző nem tudja, mi történt. Mert akkor valami látható, – azt nem kell mondani – de lehet hozzáfűznivalóm az, ami kiegészíti a képet. 

"Hiába szeretem a császárzsömlét: ha én vagyok, aki süti, egy idő után már nem kóstolgatom"

Ma korlátlan technikai háttérrel és végtelen büdzséből dől a sport a képernyőn. Ha összehasonlítja a pályája kezdetét a mai sporttelevíziózással, mi az, amit a mai kollégák sokkal könnyebben megkapnak? Egyáltalán össze lehetne vetni az akkori és a mai lehetőségeket?

- Amikor én kezdtem, még teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Népstadionban bemehettem az öltözőbe: beszéltem az edzővel, és ez nagyon jó volt, mert személyes kapcsolatban álltam a csapattal. Ma, ha mennék, még a kapuig sem jutnék el: a teljesen megváltozott biztonsági viszonyok miatt már nem lehet csak úgy bemászkálni meg kijönni. Vagyis az információt valahonnan meg kell szerezni.

Nagyon sokszor hall a néző olyan híreket, ahol a rafinált riporter úgy adja el a másoktól vett értesülést, mintha ő maga beszélt volna Kissel vagy Naggyal, és úgy meséli: „azt mondta, hogy...”. Ha személyesebben adja elő, azáltal egyrészt a saját hitele nő, másrészt az információ is sokkal hitelesebbnek tűnik.

- Nem a futballból mondok példát, de ugyanúgy érvényes. A második külföldi kiküldetésem a műkorcsolya Európa-bajnokság volt a nyugat-németországi Garmisch-Partenkirchenben. Soha életemben nem voltam Nyugaton, fel sem tudtam fogni, hogy megnézhetem! Ráadásul műkorcsolyaversenyen sem jártam soha, semmit nem tudtam róla, és az információszerzés rendkívül bonyolult volt. Amikor elvállaltam, még volt két hónapom a felkészülésre. Az edzések a Városligeti Műjégpályán voltak – nem is létezett más műjégpálya akkor Magyarországon, 1960-at írtunk. Engem ott a versenyző gyerekek szülei tanítottak meg az ugrásokra, amiket alig tudtam megjegyezni, mert számomra mindegyik egyformának tűnt. Aztán amikor megérkeztem a helyszínre, tartottak egy tájékoztató megbeszélést, ott ült a fél világ kommentátor serege. Végighallgattuk a technikai tudnivalókat, és már oszlatták volna fel az egészet, amikor jelentkeztem. Elmondtam angolul, hogy életemben először vagyok ilyen rendezvényen, és őszintén megvallva nem sokat értek hozzá, majd előálltam egy javaslattal: miután mi itt nem vagyunk egymás konkurenciái – hiszen mindenki a saját hazájába közvetít – mi lenne, ha itt maradnánk, és mindenki elmondaná a többieknek az összes információt a saját versenyzőiről? Döbbent csend lett. A tapasztalt kollégák tekintélye nem engedte meg, hogy beismerjék a hiányosságaikat, és akkor jön ez a zöldfülű, aki nyíltan bevallja… Azonnal mindenki visszaült és egyenként ki-ki mindent amit tudott, elmondott saját versenyzőiről. Az aznapi verseny végén odajött hozzám a holland riporter: „Tom Vitray, szervezd meg ezt holnapra is!”

Akkoriban nem volt Wikipédia, semmink sem volt. A dolog még jó pár évig így működött, az internet megjelenésével szűnt meg. Ma már szinte minden ki van írva a képernyőre.

- Vegyünk egy úszóversenyt – régen muszáj volt adatokkal készülni: tudnom kellett a részidőket a világcsúcshoz, az Európa-csúcshoz képest, meg sok mindent. Ez ma már mind ott van kiírva. Csak azon lehet izgulni, hogy ha van magyar, vagy azon, hogy a világsztár megjavítja-e a világcsúcsot. Ez a szakma rendkívül leegyszerűsödött,

pedig az lenne a lényeg, ha a kommentátor olyasmit is tudna mondani, ami amúgy nem látható, nem tudható, de érdekes. De csak akkor, ha nincs „kontrában” a képpel, az eseménnyel.

Az ön futballközvetítői pályafutásának egy nagyon szomorú eset vetett véget. Egy néző sértegette a Népstadionnál, majd egy héttel később már védő kísérőt kapott egy bajnoki meccsen. Tényleg ott, abban a pillanatban döntötte el, hogy soha többé nem közvetít futballt?

- Igen. Nem is voltam kint azóta meccsen. Otthon nézem.

Sosem bánta meg, hogy így vált el a focitól?

- Nem, mert nem voltam mániás. Nagyon nagy Vasas-drukker voltam, de mihelyt közvetíteni kezdtem futballt, ez szép lassan elmúlt.

Hiába szeretem a császárzsömlét: ha én vagyok, aki süti, egy idő után már nem kóstolgatom. 

"Ettől szép ez a pálya, így, a maga teljességében, és megismételhetetlen is"

Van olyan személy – edző, sportvezető, játékos –, akivel szívesebben szakmázna elmélyültebben?

- Nincsen. Köztünk szólva annak idején nagyon kevés futballkapcsolatom volt, azért, mert nagyon fontos volt, hogy egyetlen futballista se mondhassa nekem kedden vagy szerdán, hogy „amikor meghívtalak egy italra, az jó volt, és most meg adásban belém kötsz!” Jóban voltam egy párral, de nem mentem egy fokon túl. Nem akartam, hogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy a barátságot kérjék számon a kritikámban.

Mezey Gyurival (Mezey György, egykori szövetségi kapitány – a szerk.) voltam jó viszonyban. Az edzők érdekesek, mert bennük örökké van egyfajta egzisztenciális bizonytalanság, hiszen ha baj van, mindig az edzőt dobják ki! Ennélfogva az edző sokkal keservesebben éli meg, ha kritika éri. Mezeyvel jóban voltunk, mert láttam rajta, hogy emberileg is kiemelkedik a környezetéből.

- Rossz viszonyban nem voltam senkivel, csak nem kerestem haverságokat, nem vettem részt az éjszakai életben sem, más volt az érdeklődési köröm.

Van olyan futballközvetítés, amelyik különösen emlékezetes maradt önnek?

- Nagyon sok van, hiszen kilenc világbajnokságon is volt szerencsém részt venni.

Én közvetítettem, amikor Maradona az „Isten kezeként” elhíresült gólt szerezte. Igaz, én sem vettem észre, hogy kéz volt, bár ezzel nem voltam egyedül.

- Voltak nagyon nehéz helyzetek is szakmailag, mert volt olyan, hogy a magyar tévé illetékese elfelejtett bejelentkezni egy eseményre. Az egy londoni közvetítés volt, a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) egyik döntője, ahol nem jelentkezett az MTV időben, hogy mi is közvetítjük, vagyis hogy egy riporterállás kell nekünk is. Mire észbe kaptak, addigra közölték, hogy nincs már hely, lezárták a jelentkezést. Engem megevett a fene, és – azt hiszem, félálomban, reggel éppen dühöngtem magamban, hogy milyen kár, hogy nem leszek ott –, támadt egy ötletem. Elmondtam a főnökömnek, Radnainak, (Radnai János, a Telesport egykori főszerkesztője – a szerk.) hogy jelentkezzünk be mint rádió, mert ahhoz nem kell külön hely: kapunk egy vonalat, rácsatolja a mikrofont, és ül a helyén. Szerencsére ez átment,

csak azt üzenték nekem a vezetésből, hogy a Telesportban mondjam el, hogy ezt a meccset nem tudjuk közvetíteni, mert nem adtak rá lehetőséget. Ez ugyebár egy aljas hazugság volt.

- Vissza is üzentem az illető vezetőnek: miért kényszerít arra, hogy pofátlanul hazudjak a nézőknek? És akkor azt mondta, hogy kötelez arra: írjam meg, mit fogok mondani, és majd ő megnézi, hogy az úgy jó-e. De legyen benne, hogy nem adtak lehetőséget! Elküldtem, amit írtam, visszaküldte aláírva, és odaírta, hogy „Otthon ülök és figyelek, ezt kell mondanod!” Akkoriban azt mindenki tudta, hogy soha nem használok papírt, csak ha az adatokat olvasom. Valamilyen műsora volt a Telesportnak aznap este, és mondtam, hogy van egy fontos közlendőm, felvettem a papírt, és szépen, lassan, teljesen más tónusban felolvastam. Már kaptam is érte az igazgatói megrovást, de mindenesetre mehettem a BEK-döntőre. Szerencsére egy sorral lejjebb ültek a tévések, akiknek volt monitorjuk, úgyhogy onnan is nézhettem, mit lát a közönség itthon. Voltak tehát ilyen helyzetek is szép számmal, amikor az ember pontosan tudta, hogy nyakig van a pácban – hogy finoman fogalmazzak.

Ettől szép ez a pálya, így, a maga teljességében, és megismételhetetlen is, hiszen ha az ember a kezdetektől jelen van, akkor az összes ilyen nyűgön és bajon végigmegy. Megérte...

Olvastad már?

"Mostanában azt látni, hogy valaki rúg 6-8 gólt, és már kapja is a válogatott meghívót" - interjú a visszavonuló NB I-es gólkirállyal

Harmincöt évnyi futballozás után befejezte pályafutását Simon Attila. A 2013/14-es NB I-es idény társgólkirálya immáron az edzések helyett a családját helyezi előtérbe. A csatár karrierje tele volt emlékezetes pillanatokkal: az osztrák edzője megalázó beszólásától kezdve a válogatottság elmaradása miatti fájdalmáig. A Csakfocinak adott interjújában őszintén mesélt korábbi trénereiről, bírálta a mai, „tutujgatott” fiatalok mentalitását, valamint szót ejtett a tévés szerepléseiről is. A visszavonulását követő jövőjét és a sportágban betöltött esetleges új szerepét illetően úgy fogalmazott: a háttérben már zajlanak az egyeztetések, ám részleteket még nem szeretne elárulni, de bízik benne, hogy pár héten belül pont kerül az ügy végére. Interjú.

Elolvasom