Knézy Jenő a Csakfocinak adott interjújában kendőzetlenül mondta el, mit gondol a saját megítéléséről, hogyan viseli a kritikákat, és miért érzi úgy, hogy a kommentátorok egyre inkább a nézők „szelepei” lettek.

• „30 év alatt összesen három olyan mondatom volt, amit a sajtó igazán felkapott, ha pedig nem Knézy Jenőnek hívnának, még ennyi sem lenne.”
• „Aki kiáll és a mikrofonba beszél, legyen tisztában vele, hogy adott esetben támadni fogják.”
• „Sokkal inkább fel fog értékelődni a kommentátor személyisége, meg az, hogyan közvetít.”
• „Azt látom, hogy a szakma egy része felhígult.”
• „Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mások mit gondolnak az életemről: nem etetem őket, nem posztolgatok, nem teszek ki semmit magamról. ”
• „Az, hogy valakit névtelenül, kamu profil mögé bújva lehet sértegetni, az sajnos nagyon megy ebben az országban.”

Kevés olyan kommentátor van, akiről mindenkinek határozott véleménye van – rólad viszont a legtöbb sportszerető mond valamit, legyen az pozitív vagy negatív. Mit gondolsz, miért alakult ki rólad az a kép, hogy ennyire megosztó vagy? 

– Ha jobban belegondolunk, mindenki megosztó, bármit is dolgozzon a közéletben vagy a médiában – kezdte a Csakfocinak adott interjúját ifj. Knézy Jenő, az M4 Sport kommentátora. – Mondj nekem egy embert, akiről nem találsz, nem hallasz sokféle véleményt. Ilyen nincsen, nem létezik. Ezért én ezt inkább annak a jelének veszem, hogy ismernek, tudják, hogy ki vagyok, ami viszont egyértelműen pozitív a mi szakmánkban. Bármit is mondasz egy közvetítés során, lesz olyan, aki belehall valami rosszat, a másiknak meg éppen a szívét melengeti ugyanaz a mondat. Főleg, ha sportriporter az ember és mondjuk futballt kommentál. Na, ott szép lehetsz, de okos nem. Azonnal jön valaki, aki szerint X csapatnak szurkolok, de ezeket nem veszem magamra. Én a munkámat végzem, ő pedig szurkoló. Ez így van rendjén. Amikor kommentátorokat tanítok, vagy óraadóként megyek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, mindig azt mondom: legyen stílusod, vállald fel, hogy milyen vagy, és közvetíts úgy, mert ettől leszel valaki. A mi munkánkban minden szubjektív, ezzel nem tudsz mit kezdeni.

Rólam is szokták mondani, hogy olyasmiket mondok, ami nagy hullámokat vet. Valójában 30 éve csinálom ezt a munkát, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor mondtam olyat, ami valóban megosztó és nagy vihart kavaró volt. Eközben olyan emberek írnak rólam kritikát, és hangoztatják, hogy megosztó vagyok, akik amúgy hetente posztolnak, és mondanak valami olyat, amibe bele lehetne kötni. Visszatekintve, 30 év alatt összesen három olyan mondatom volt, amit a sajtó igazán felkapott, ha pedig nem Knézy Jenőnek hívnának, még ennyi sem lenne. Nekem az örökségem egyszerre átok és áldás.

– Kettős a dolog, mert általában azokat kritizálják, akik már valamit elértek a szakmájukban, és róluk írnak. Ez számomra mindig jó visszajelzés: biztosan elértem már valamit. Emberi szempontból viszont soha nem bántanék meg senkit. Az, hogy adott esetben kritikus hangvétellel mondok valamit – amit én így gondolok –, természetes. Ezt otthon is így láttam édesapámtól, nem kívánok ettől eltérni 30 év után sem.

Robbie Keane szerint Szakos Bence esetében mégis másként kellett volna fogalmaznod. Mit gondolsz erről? (Robbie Keane, a Ferencváros vezetőedzője egy mérkőzés előtti interjúban kritizálta Knézy Jenőt, amiért – szerinte – túl élesen bírálta a DVTK-s Szakos Bencét – a szerk.)

– Szerintem nem érdemes a nézőt lebecsülni; ez a legfontosabb, mert ő is látja a mérkőzést. Az árnyalatnyi különbségek az ember habitusából fakadhatnak, meg abból, hogy éppen milyen lábbal kelt fel aznap. Ha egyszer azt látom, hogy Horváth Krisztofer ötből ötször elmegy Szakos Bence mellett, úgy, hogy oda-vissza megforgatja, mit mondjak? Nem mondtam, hogy Szakos Bencét cseréljék le, nem mondtam, hogy alkalmatlan az NB I-re, csak azt jeleztem, hogy kétszer lefordultak róla, és két gól kaptak, ami tény! De nem bántottam úgy, hogy beletapostam volna a földbe. Aki kiáll és a mikrofonba beszél, legyen tisztában vele, hogy adott esetben támadni fogják. Még egyszer mondom, arra büszke vagyok, hogy senkit sem bántottam emberi mivoltában, nem aláztam meg senkit. Ha valaki egy adott meccsen rosszul játszik – legyen az akár Lionel Messi –, miért ne mondhatnám el? Ha nem bántó a kritika, hanem tényszerű, azzal nincsen baj, a kommentátor feladata, hogy elmondja, mi történik.

Nem is értettem Robbie Keane megszólalását, hiszen – egyfelől – nem is az ő csapatáról vagy játékosáról volt szó, akit meg kellett volna védenie, másfelől meg állandóan azt halljuk, hogy kizárólag a játékosok teljesítményével foglalkozzunk. Most akkor mi legyen? Egyébként pedig nem is vagyok biztos benne, hogy Keane pontosan értette, amit mondtam, hiszen nem tud magyarul.

– Ha egy teljesítmény szembetűnő – akár negatív, akár pozitív –, akkor egy kommentátor miért ne mondhatná el? Ez Írországban sincsen másként.

Szerinted ma nehezebb vagy könnyebb érvényesülni sportkommentátorként, mint amikor te kezdted? 

– Nem csak az elmúlt harminc évről beszélek, hanem családi okok miatt régebbről is. Láttam, hogy édesapám hogyan készült egy-egy mérkőzésre akkor, amikor még nem volt internet. Amikor külföldre ment, mondjuk egy Grasshoppers–Fradi meccsre, ott kellett megvennie a helyi újságokat, hogy plusz információhoz jusson, mert idehaza az nem volt elérhető. Én pont a határvonalon kezdtem közvetíteni, ’96-ban; akkor már éledezett az internet világa, de még nem nyomta rá annyira a bélyegét, mint ma. Szerintem a legnagyobb változás azóta a nézők professzionalizmusa. A néző sokszor – most csak példákat mondok – Real Madrid-, Manchester- vagy Juventus-fan, és leül úgy, hogy adott esetben többet tud a kedvenc csapatáról, mint én. Nekem viszont nem az a feladatom, hogy ezt a réteget meggyőzzem és kiszolgáljam, mert ha ezzel próbálkoznék, a kilencven perc nem állna másból, mint információk és statisztikák darálásából. Pontosan emiatt változott meg a kommentátorok szerepe.

Ma már nem feltétlenül tudok többet bizonyos nézői csoportoknál, és nem is biztos, hogy kell. Emiatt sokkal inkább fel fog értékelődni a kommentátor személyisége, meg az, hogyan közvetít. Szerintem nagyon rossz irányba ment el a szakma egy része az elmúlt 15–20 évben: mindenki elkezdte a statisztikát felolvasni, én ennek egy részét tudatosan próbálom kizárni a közvetítéseimből. Van persze egyfajta elvárás, hogy mindig többet kell mondani, de szerintem a lényeg az információk szelektálása.

– Nekem még úgy tanították Palik Laciék, amikor ’96-ban az Eurosporthoz kerültem, hogy a felkészülés anyagának legalább a fele soha ne hangozzon el. Legyen ott, mert bármi történhet: egy nézőtéri tragédia, egy villámcsapás, félbeszakított meccs – és neked kell 15-20 percet beszélni. De amikor megy a játék, a néző nem kíváncsi arra, ha minden adatot felolvasol. Mindig abból indulok ki, ami engem érdekel – mert könnyen lehet, hogy az érdekli a nézőt is. Másra nem is tudok támaszkodni, és úgysem lehet mindenkinek megfelelni. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de mi mást mondhatnék el? Azt tudom elmondani, amit én látok, és amit én érzek. Apu is mindig azt mondta: „Fiam, ha ott van a mikrofon a szád előtt, akkor mondd el a véleményedet, mert azért vagy ott.” Erre mondtam korábban, hogy ez egy szubjektív műfaj. Van, akinek tetszel, van, akinek nem.

Korábban te magad is utaltál rá, hogy a kommentátori szakma rossz irányba indult el, sokan pedig felhígultnak tartják. Te hogyan vélekedsz erről? 

– Én is azt látom, hogy a szakma egy része felhígult. Már csak azért is, mert így hirtelen összeszámolva szerintem tíz fölött van a magyar sportcsatornák száma, így olyan mennyiségű sportot közvetítünk, mint még soha. Nemrég pont belegondoltam, hogy már évekkel ezelőtt többet közvetítettem, mint amennyit apu valaha, pedig 31 évet töltött a pályán. Az ő idejében hetente maximum egy futballmérkőzés ment a tévében, meg persze voltak a nagyobb események. Pár éve összeszámoltam, hogy egy évben 150 és 170 között volt a leközvetített sporteseményeim a száma. Ez irgalmatlanul sok, mindennel együtt nagyon nagy terhelés, és már a teljesítőképesség felső határa. Ennél kevesebb viszont nem megy, mert annyi a sport. Én még úgy kezdtem a pályát, hogy fél évig mikrofon mögé sem engedtek, csak próbaközvetítéseket csinálhattam. Hetente háromszor, négyszer be kellett mennem az Eurosportba, próbaközvetítéseket csinálni, amiket vagy Palik Laci, vagy Héder Barna kielemzett. Fél év telt el, mire adásban engedtek mikrofon elé. Ezt a fajta fokozatosságot ma nagyon kevesen akarják végig járni, tisztelet a kivételnek. Ma sokan bekerülnek a rendszerbe, és azonnal válogatott meccset akarnak közvetíteni, rögtön a ranglétra csúcsát keresik. Pedig a ranglétra minden élethelyzetben végigjárható – nemcsak a sportkommentátori szakmában. Ma ezt sokan hármasával, négyesével próbálják ugrani, mert „adj uram Isten, de azonnal”. És nem biztos, hogy jó őket hallgatni.

Volt valaha olyan időszak, amikor kiégést tapasztaltál? 

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem éreztem kiégést. Ez egy olyan szakma, ahol mentálisan mindig topon kell lenni; mindegy, hogy mit közvetítesz kilencven percen keresztül – ha van egy rossz mondatod, egy rossz szóhasználatod, azonnal szétszednek az online térben. Ez önmagában is fárasztó tud lenni, és akkor még ott van a rengeteg utazás – az életünk pedig erről szól. Sokkal fárasztóbb maga az utazás, mint a kétszer negyvenöt perc közvetítés, és emellett ott van persze az erre való állandó készülés: ez a folyamatos „update” állapot. Természetesen nem arról van szó, hogy minden egyes meccsre a nulláról kell felkészülni – van egy alap, amire mindig csak rápakol az ember valamit, de mindig van valami újdonság, amit nézni kell, amit tudni kell, amire fel kell készülni. A mindennapi folyamatos jelenlét, az állandó utazás, a kritikák, ezek hosszú távon emésztik az embert, akkor is, ha próbálja őket lerázni magáról. Illetve alapvetően ez nem egy családbarát munkahely. Egy kezemen meg tudom számolni a tévés kollégáimat, akik nem váltak el, akik még mindig ugyanazzal az emberrel élnek, akivel tizenöt éve. Mert itt nincs hétvége, nincs nyár, nincs karácsony, nincs ünnep – a tévének mennie kell. Ami ilyenkor átsegít ezeken a nehezebb időszakokon: az egyik nyilván a magánéletemnek az a része, amibe nem engedek belelátást senkinek, ezért semmilyen formában nem vagyok jelen a közösségi médiában. Se Facebook, se Insta, se X, se semmi.

Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mások mit gondolnak az életemről: nem etetem őket, nem posztolgatok, nem teszek ki semmit magamról. Nem érdekelnek a névvel, vagy név nélkül mocskolódók sem. Nem olvasok kommenteket. Ez az a szelete a pihenésemnek.

– A másik ilyen például a festés, ami igazán kikapcsol. Mindig is vonzottak a művészetek, a festmények. Szerettem és szeretek múzeumokba, kiállításokra, aukciókra járni. Aztán egyszer csak elkezdtem festeni, és ez az, ami teljesen ki tud kapcsolni. Édesapám példájából kiindulva nem akarok 59 évesen ebbe a terhelésbe és stresszbe belehalni.

A legszürreálisabb élményednek azt mondanád, amikor valaki bement a kommentátorállásba, és beleüvöltött a közvetítésbe?

– A legszürreálisabbnak nem mondanám, de kétségtelen, hogy sok sportpályán még mindig nincsenek megfelelő munkakörülmények, bár ebben is sokat javult már a helyzet. Az nem normális, hogy egy mikrofonnál dolgozó emberhez bárki oda tud lépni hátulról. Volt példa rá, hogy egy szurkoló sörrel próbált zavarni – akárcsak nemrég Hajdú B. Istvánt, vagy elszaladt mögöttem a lelátón, és mikor odaért, ordítva elkezdett szidalmazni engem. Szerencsére nagyobb baj nem történt, de ezek a helyzetek felvetik, hogy sok hely alkalmatlan a közvetítésre. De mit tudsz csinálni egy szurkolóval? Ha két sörrel többet ivott, már fel tudja tépni a kommentátorállás ajtaját, odalép mögéd, és beleüvölt a mikrofonba.

Sajnos az ingerküszöb nagyon alacsonyra került ma az országban, az emberekben rengeteg a frusztráció. Azt vettem észre, hogy a közéletben mi is egyfajta szelep lettünk, mert előtérben vagyunk, ismernek minket: rajtunk lehet fröcsögni, a gőzt kiengedni, kommentben, élőben beszólni. Az emberek sokszor kényelmetlenül érzik magukat a bőrükben, és egyszerűen valahol le kell vezetniük ezt az energiát. Egy picike szikra elég, és ugranak mindenre – különösen az online térben.

– Az, hogy valakit névtelenül, kamu profil mögé bújva lehet sértegetni, az sajnos nagyon megy ebben az országban. Élőben engem gyakorlatilag bárhol felismernek, és amikor megérkezünk egy helyszínre, sokszor kijövök a szurkolókkal beszélgetni, és szemtől szemben soha nem tapasztaltam rossz szót tőlük: közös szelfik, aláírások mennek mindenhol, legyen az Miskolc vagy Zalaegerszeg. Talán azért is, mert kíváncsiak arra, amit mondok, vagy hogyan látom a világot.

Bár a szakmában tapasztalt kommentátorként tartanak számon, de a legnagyobb mérkőzések közvetítését nem feltétlenül rád bízzák. Ezt el tudod fogadni? 

– Ha ezt valaki nem tudja elfogadni, akkor jobb, ha más pályát választ. Az én alkatom olyan, hogy a korral sokszor másképp látok már dolgokat, mint ifjonti lelkesedéssel. Sportriporterként nincs annál áldottabb dolog, mint az M4 Sporton dolgozni. Elfogultsággal telve mondom, de szerintem ez a szakma csúcsa és én boldog vagyok, és hálás lehetek a sorsnak, hogy a csatorna indulása óta itt dolgozhatok. Nálunk mindenki ki tud teljesedni, megkapja a lehetőségeket. Én is megkapom folyamatosan, nincs olyan, ami hiányozna az életemből. Jövőre pedig – ha a Jóisten is megsegít –, visszakapom a nagy szerelmemet, a Tour De France-ot is, amit korábban 15 évig közvetítettem, ugyanis az M4-en is látható lesz a Francia Körverseny. Abból a szempontból sincs hiányérzetem, hogy 1996 óta minden olimpiáról közvetítettem – minden nyáriról és minden téliről, kivétel nélkül. Voltam kint helyszínen két Európa-bajnokságon, és labdarúgó-világbajnokságon is. Most, ha még kimehetnék egy vagy két vb-re, az már semmit sem változtatna az életemen, de tíz évvel ezelőtt még nem ezt mondtam volna. Hiányérzetre visszatérve: voltam már a Duna Médiaszolgáltató Zrt. sportfőszerkesztője, a Győr+ Média vezérigazgatója, jelenleg az MTVA vezető szerkesztője vagyok. Boldog, elégedett ember. Most, 53 évesen teljesen más életszakaszban járok.

Régen az volt bennem: „miért nem én?” Amikor 1996-ban az Eurosporthoz kerültem, vártam, hogy az „öregek” közül ki, mikor megy el, mikor kapom meg én azt a sportágat. Ez persze a természetes abban az életkorban. Az évek elmentek nagyon gyorsan, és ezalatt megtanultam, hogy ugyanúgy, ahogy 30 évvel ezelőtt jöttek a fiatalok, most is jönnek, akik azt mondják: „Miért a Knézy? Miért nem én?”

– Így tudtam ezt feldolgozni: el fog jönni az idő, amikor tudni kell visszalépni, és tudni kell jó érzésekkel visszanézni a pályafutásomra, arra a 40–45 évre. Nem a hiányérzet fog számítani, hanem a pozitív élmények. Én azokat őrzöm, nem a hiányokat. Ettől leszek kiegyensúlyozott és boldog ember. Márpedig én nagyon tudatosan az akarok lenni. Hosszú évek óta évi 150–170 eseményt közvetítek, és nem lennék boldogabb, ha 190 lenne. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a szakmának, sok mindent elértem benne, rengeteg fontos helyen ott voltam, ahol egy sportkommentátornak ott kell lennie. Számomra most már ez a lényeges.