Dzsudzsák Balázs, az Origónak adott nyilatkozatából idézünk az alábbiakban.
(...)Amikor Izland ellen berúgta Szoboszlai Dominik azt a győztes gólt, mi jutott eszébe? Átfutott az agyán, hogy miért nem lehet ott a többiekkel a Puskás Arénában?
- Soha nem titkoltam, hogy számomra az első számú csapat a magyar válogatott. Én mindig ott voltam a nemzeti csapattal lélekben akkor is, ha nem válogattak be. Nekem az, hogy Magyarországot, a világ legszebb színeit, a piros-fehér-zöldet 108 alkalommal képviselhettem, elmondhatatlan büszkeség. A gól után természetesen ordítottam, boldog voltam. A meccset egyedül néztem, így szeretem, pedig hívtak a barátaim közös meccsnézésre.
Nem akarok hazudni: nagyon rossz érzés volt, hogy 2020 legszebb futballpillanatát a tévén keresztül kellett nézzem, és nem lehettem ott a csapattal. Ez örökké óriási szívfájdalom marad, ezt a továbbjutás némileg enyhítette. Egyben reményt is adott nekem, hogy jövőre ismét lesz egy lehetőség, hogy ott lebeghet a szemem előtt egy új cél.
Ahogy hallgatom, úgy érzem, hogy a válogatottság az ön részéről nem egy lezárt történet.
- Semmiképpen sem az, és ez így is marad, ha soha többet nem hívnak meg a nemzeti csapatba.
Én a válogatott szereplést soha nem fogom lemondani. Ha nem válogatnak be, az más kérdés.
De olyan sajtóeseményt nem fogok összehívni, amelyen bejelentem, hogy lezártam a válogatott szereplést, engem többet nem látnak a címeres mezben. Tisztában vagyok a saját képességeimmel. Ha eljön az a pillanat, amikor nem tartom magam alkalmasnak a válogatottságra, akkor el fogom magamban engedni ezt a kérdést, de jelen pillanatban nem tartunk itt.
(...)Szokta olvasni a Szoboszlai Dominikkel kapcsolatos híreket?
- Igen. Tudom, hogy miért kérdezi. Mert ezeket a cikkeket rólam is megírták. Amikor a PSV játékosa voltam, a teljes magyar sajtó összeboronált egy csomó olyan klubbal, ahová esélyem sem volt eligazolni.
Pontosan ezért kérdeztem. Hogyan viseli el azt, hogy a Eindhovenből Dagesztánba, az Anzsi Mahacskala csapatába való igazolása miatt élete végéig pénzéhséggel vádolják meg?
- Nem csak a pénz döntött ott. A mai napig két olyan játékos van, aki komoly szinten futballozott Oroszországban: Huszti Szabolcs és én. Én akkor a kameruni Samuel Eto'o-val, vagy a brazil Roberto Carlosszal kerültem egy csapatba. Egy olyan klub keresett meg – ez volt az Anzsi –, akik akartak engem és versenyeztek értem. Még egyszer: nekik én kellettem a világsztárok mellé. Erre lehetett nemet mondani? 2011. június 7-én San Marinóban játszottunk a válogatottal. A meccs után nekem Rómába kellett mennem, ott történt meg az orvosi vizsgálat. Az Anzsi volt az egyetlen csapat, amely hajlandó volt értem kifizetni az átigazolási összeget a hollandoknak.
(...)Tagadhatatlan, hogy létezik egyfajta Dzsudzsák-jelenség. Ön bármit csinál, beszédtéma. Mennyit tett ezért? A mai eszével visszafogottabb lenne ezen a területen?
- Azért vicces dolog ez, mert nálam óvatosabban kommunikáló ember kevés van a közösségi média terében. Semmi polgárpukkasztó dolgot nem osztottam meg, soha nem dicsekedtem azzal, amim van. Mindig figyeltem erre. Nem teszek ki vesztes válogatott meccs után sajnálkozó, szánakozó képeket, írásokat, még akkor sem, ha néha erre köteleztek. (...)
(...) De valaki megtanította, megmutatta önnek, hogyan kell a közösségi médiában kommunikálni, vagy egyszerűen fontos kérdésekben nyilatkozni?
- Senki sem mutatta meg. Aki vagyok, az az ember, aki otthonról, Nyírlugosról elindult. Én mindent onnan hoztam, anyukámtól, apukámtól. Ma már látom, hogy minden komoly játékosnak van sajtósa, kommunikációs szakembere, aki segít ebben, aki kontrollálja a nyilatkozatokat. Azt bánom, hogy ebben nem kértem segítséget egy szakembertől. A bulvár kavarta körforgásból csak a lényeg, a munkával és teljesítménnyel megteremtett dolgok hiányoztak. Én nem sejtettem, hogyha PSV-játékosként elmegyek egy buliba és ott lefotóznak, akkor ez bekerül a sajtóba, és heteken át az lesz a téma, hogy a Dzsudzsák kivel kavar.
Én nem vagyok celeb. Gyűlölöm ezt a szót.
Az, hogy ismert vagyok, az a személyiségemből, a karaktereimből fakad. Nem kell mögém semmi olyat képzelni, ami nincs. Ott volt az a szerencsétlen eset, ami a könnyelműségemből fakadt: a Lánchídon fogyott ki a kocsimból a benzin. Azt hittem, odaérek a benzinkúthoz. Nem értem oda. Szerintem mással is előfordult már, legfeljebb nem a Lánchídon. Persze, azonnal lefotóztak, a rádió élő adásban bemondta, hogy mi történt velem. Mai ésszel visszagondolva mosolygunk ezen, de tényleg, hol máshol történhetett volna ez meg, ha nem az egysávos Lánchídon és nem velem.
TOVÁBB: A teljes interjú itt elolvasható - kattints!
