Ő volt az a típus, aki már a kezdetek kezdetekor többet tudott, mint amire megtanították, a zsigereiben hordozta a labdarúgás iránti szeretetet, de ami ugyanilyen fontos: a sportágra való abszolút alkalmasságát is. Idősebb Bognár György tizennyolc éves koráig a város csapatának kedvence volt, holott nem lehet azt mondani, hogy kibélelt körülmények között futballozhattak akkoriban az úgynevezett kiscsapatok.
Erről egy tipikus Bognár-sztori úgy szól, hogy élete első felnőttek között lejátszott mérkőzésére olyan kis futballcipő jutott a számára, hogy a jobb lábának a nagyujja utat tört magának, és kibújt a csuka szorításából.
Szinte egyik percről a másikra jutott a nagy lehetőséghez, igaz, ennek érdekében el kellett hagynia a várost és a fővárosba költözni.
A bajnokcsapat zsonglőre
Az MTK hívta (1979-ben járunk), ahol akkor éppen az a Mezey György volt az edző, akivel jóval később lesz még egy nagy találkozása, ám egy szinttel feljebb, a válogatottban. Azon kevés játékosok közé tartozott, akik elmondhatták magukról, hogy Mezeytől Verebesig voltak a kék-fehérek játékosai. Verebes első évében (29 esztendős kihagyás után) nyertek újra bajnokságot, egy olyan csapattal, amelyben a középpályán együtt játszott Bognár György és Szeibert György, akik mindketten a labda zsonglőrei voltak. Bognár csinos NB I-es karriert futott be, még ha az egyetlen, MTK-val szerzett bajnoki aranyán kívül további, igazán kiemelkedő eredményt klubcsapataival nem is ért el. Mint abban az időben szinte minden külföldi csapathoz is eladható futballista, ő is belevágott az igazi profi világba, előbb az FC Toulon, majd a Standard Liège játékosa lett. Maradjunk annyiban, hogy a francia kirándulása sikerült jobban…
Nem söpörte el Mexikó
A legérdekesebb a válogatottbeli karrierje volt. Egészen ritka, hogy valaki azon a pályán legyen először a nemzeti tizenegy tagja, mint ahol aztán évekkel később pályafutása legkínosabb vereségét szenvedi el. Mezey György 1985 decemberében, egy mexikói túrán az Irapuatóban lejátszott Dél-Korea elleni meccsen dobta a tűzvonalba, de már a félidőben le is cserélte. Nem felejtette el teljesen, sőt, amikor kiderült, hogy Nyilasi nagy valószínűség szerint nem utazhat majd a vb-re, Bognár állt helyére, vele szerette volna pótolni a kapitány a Nyilasi által maga után hagyott űrt. A Mezey-féle válogatott fergeteges selejtezősorozatából kimaradt ugyan, de pályán volt azon a brazilok elleni, 1986. március 16-án lejátszott mérkőzésen, amelyen nyertünk 3–0-ra, és egy ország borult egymás nyakába, hogy micsoda válogatottunk van, ám ő a 8. percben (!), amikor Détári remek fejesével már vezettünk 1–0-ra, jelezte a kapitánynak, hogy megsérült, így Burcsa Győző állt be helyette. Így aztán nemcsak a selejtezők fantasztikus sikereiből maradt ki, hanem a barátságos alapon lejátszott találkozók legnagyobbikából is csupán nyolc percen át részesülhetett.
Élete második irapuatói fellépését (a vb első meccsén 0–6 a szovjetek ellen) inkább lapozzuk át, de azt azért megjegyeznénk, hogy Bognárt a rengeteg és sokszor alpári hangvételű kritika ellenére a tragikusra sikeredett világbajnokság nem söpörte ki a válogatottból, sőt, válogatottságainak döntő többsége Mexikó után következett…
Végül félszázzal zárt a legjobbak között, és több olyan mérkőzés is volt, amikor a nemzeti tizenegy legjobbjának bizonyult.
Visszavonulása után azonnal az edzői pályára lépett, s mind a mai napig ezt a hivatást űzi, hol kevesebb, hol több sikerrel. Mostanában leginkább az a legfontosabb ismérv a munkájával kapcsolatban, hogy amióta átvette a Paksot, az ő csapata játssza a gólokban leggazdagabb meccseket.
A kis herceg
Nagyobbik fia, ifjabb Bognár György az NB II-ig vitte, ő inkább a futsalban jeleskedett, aztán pedig a tréneri pályára kezdett összpontosítani, jelenleg is a Paks másodedzője az édesapja mellett, akivel már Budaörsön is együtt dolgoztak, ahogy ők mondják, a legnagyobb harmóniában.
A család kis hercege, a Stefi becenévre hallgató Bognár István, szinte mindenben a papa pályafutását követi, leginkább abban, hogy a játéka kísértetiesen hasonlít ahhoz a stílushoz, amelyet a papától szoktak meg a nézők. Sőt, mintha a „kis Bogesz” mintha még valamivel kifinomultabb és váratlanabb húzásokkal operálna, mint tette hajdan az édesapja.
Rendre olyan dolgokat művel a pályán, amelyek a mai magyar középpályás mezőnyből magasan kiemelik őt, még akkor is, ha van olyan típusú edző (ilyen szakvezetője volt Thomas Doll a Ferencvárosnál), aki irtózik az improvizatív, a szellemes megoldásokat választó, a virtuóz futballra is képes játékosoktól.
„Achtung, a Stefi, a Stefi, a Stefi van itt”
A legkisebb Bognár (már azok közül, aki futballozott vagy futballozik, mert van már unoka is) balszerencséje az, hogy társai tudásban meg sem közelítik azokat, akikkel a papának volt szerencséje játszani. Amikor megindul a labdával, és van egy kis szabad területe, akkor az ellenfelek védői akár kórusba tömörülve kezdhetnék el énekelni Voith Ági nagy nótáját, amelynek refrénje így szól: „Achtung, a Stefi, a Stefi, a Stefi van itt…”, azaz ideje teljes védelmi készültséget felvenni. Remek futballista, de már 30 éves, így nem valószínű, hogy eléri édesapja válogatottszámainak akár csak a felét is. Eddig egyszer hívták a keretbe, még Bernd Storck idején, egy Feröer-szigetek elleni mérkőzés előtt. Aztán a játékára már nem került sor. Így viszont mondhatja magáról, hogy az OTP Bank Liga jelenlegi mezőnyének legtechnikásabb futballistája azok közül, akik nem kerültek be a válogatottba.
Ha érdekelnek efféle történetek a híres magyar és külföldi futballdinasztiákról, szerezd be Dénes Tamás és Lakat T. Károly új könyvét, melynek címe: Almafák – futballmesék apákról és fiúkról
December 16. éjfélig 14%-os kedvezménnyel és INGYENES HÁZHOZ SZÁLLÍTÁSSAL rendelhető meg! Kattints!
