"Ott van a közelemben a VAR-monitor is, néha bele szoktam nézni"

Emlékszik még, melyik volt az első mérkőzése mentősként a pálya szélén?
– Valamikor nagyon régen, több mint 20 évvel ezelőtt volt már. Az is egy Fradi-meccs volt még a régi stadionban, de hogy ki volt az ellenfél, azt már nem is tudom megmondani. Ezt követően sokáig nem jártam dolgozni mérkőzésekre, nem fért bele a munkarendembe, aztán úgy 3-4 évvel ezelőtt vállaltam el újra egy vasárnapi Fradi-meccset. Nagyon élveztem az egészet, teljesen más élmény volt látni a kispad mellől az eseményeket, mint akár a tévében, akár a lelátókról.

Ön kérte, hogy járhasson Fradi-meccsekre, vagy tudták önről, hogy Fradi-szurkoló, ezért egyből önnek szóltak?
– Alapvetően ez egy véletlen egybeesés volt, nem azért szóltak nekem, mert tudták rólam, hogy FTC-szurkoló vagyok, olykor persze szoktunk a munkahelyen beszélgetni a fociról, de nem egy meghatározó téma. Az állomásvezető megkérdezte tőlem a mentőknél, hogy ráérnék-e elmenni orvosként a hétvégi Fradi-meccsre, nekem pedig éppen úgy alakult az időm, hogy igent tudtam mondani, azóta pedig a legtöbb meccsen igyekszem ott lenni a Groupama Arénában, illetve a Puskás Arénában a magyar válogatott fellépésein.

Akikkel járok dolgozni a stadionokba, egy relatíve fix csapat, válogatott társaság, mások, mint akikkel a hétköznapok során együtt dolgozok. Ők sokkal jobban érdeklődnek a labdarúgás iránt, mint mondjuk a többiek, annak ugyanis nem lenne sok értelme, hogy olyan kollégák jöjjenek meccsre, akik baromira unnák az egészet a pálya szélén.

Mi volt az, ami leginkább meglepte önt a pályaszéli meccsnézésben?
– Legfőképpen az, hogy mennyire másképp él együtt ilyenkor a mérkőzéssel az ember. Ott van tőlem 3-4 méterre az edző, a szakmai stáb, rögtön hallom az instrukciókat és jobban átlátni, miről szól a játék. Ott van a közelemben a VAR-monitor is, néha bele szoktam nézni, amikor ott áll a bíró, hogy éppen mit néz. Nagyon más hangulata van az egésznek, sokkal emberközelibb, hiszen a játékosok is ott járkálnak el mellettem, néha lepacsiznak, köszönnek, illetve nagyon jó viszonyt ápolok a csapatok orvosaival is, akikkel szinte mindig váltunk néhány szót. Ha rendre ugyanazt az arcot látják a főszereplők a pálya szélén, akkor egy idő után már másképpen kezelik őt.

Sikerült már ezáltal kialakítania valamelyik játékossal közvetlenebb kapcsolatot?
– Összességében azért olyan mély beszélgetések nem szoktak lenni velük, időnként váltunk egy-egy mondatot, de különösebb barátkozások nincsenek. Nekik is megvan a meccsek előtt a rutinjuk, már javában zajlik a ráhangolódás, a lefújást követően pedig a győzelemnél megy az ünneplés, a vereség után pedig meghallgatják a tábor negatív kritikáját és iszkolnak be az öltözőbe. Azt most pontosan nem tudom, hogyan volt ez a ZTE elleni mérkőzést követően, mert kivételesen nem dolgoztam, úgyhogy nagyon meglepett, amikor ránéztem az eredményre. Hozzáteszem, én nem értek a futballhoz, de nem tudom hova tenni azt, hogy van egy nemzetközi porondon remekül szereplő együttes, amely aztán otthon kikap attól a ZTE-től, amelynek nemrégiben rúgott 6-ot és 5-öt is.

Ezzel a játékosállománnyal minden magyar csapatot könnyedén kellene verni, úgy kéne most állnia a Fradinak a bajnokságban, mint a Bundesligában a Bayern Münchennek, amely százszázalékos és szinte már 8 fordulót követően oda lehetne adni neki az aranyérmet.

Mennyire tudta befolyásolni az ön véleményét egy játékosról vagy egy edzőről alkotott kép azáltal, hogy jobban belát a kulisszák mögé?
– Alapvetően azért ez eléggé befolyásoló tudott lenni az utóbbi időben, hiszen ahogyan említettem is, folyamatosan hallom a kommunikációjukat, legfőképpen az aktuális Fradi-edzőjét és Marco Rossiét.

Szinte már nincs is olyan nyelv, amin nem hallottam volna a legcifrább káromkodásokat az elmúlt években, így például szerbül, németül, oroszul, olaszul is. Amíg például Robbie Keane nem érkezett meg a Fradihoz, azt hittem, hogy tudok angolul, de úgy látszik, hogy nem.

Persze, az írek részben eléggé furcsa akcentussal beszélik az angolt, a kispadon pedig most három is van belőlük, egymás között pedig rengeteget kommunikálnak, természetesen nem mindig a „fuck you-ról” és a „fuck offról”, de azért őszintén szólva ezek is nagyon gyakran előkerülnek. Összességében azonban alig értem egy szavukat is a káromkodáson kívül, úgy beszélnek angolul, hogy nem is nyitják ki a szájukat, az akcentusukról nem is beszélve.

"Az írek hihetetlenül sokat köpködnek, mint a lámák"

Melyik edzőre jellemző leginkább, hogy teljesen más emberi arcát mutatja a 90 perc alatt, mint előtte és utána?
– Ez szerintem az egész kispadra jellemző, de legfőképpen a szakmai stábra, a segítőkre, akár a magyarokra is. Iszonyú érzelmi hullámvasút az egész, pozitív és negatív irányba is kilenghet a csapat teljesítményétől függően. A győzelemnél mindenki egymás nyakába ugrik, a kapott góloknál és a vereségeknél pedig azért vannak rendesen odamondogatások. Illetve amit én folyamatosan tapasztalok, hogy egy bíró nem vezethet jól egy meccset. A játékvezetők neve is gyakran elhangzik a kispadról, igaz azért a szurkolók részéről erőteljesebb szidást kapnak, amikor a felmenőiket is emlegetik. Nekem ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy azért a bíró is csak egy ember, aki tévedhet még a VAR jelenléte mellett is, igaz, a korábbi FIFA-játékvezetővel, Szabó Zsolttal – aki a Fradival is dolgozik együtt – beszélgettünk arról, hogy azért az igazán nagy bíróegyéniségek hiányoznak most a rendszerből.

Melyik korábbi vagy jelenlegi edző a kedvence, amióta közelebbről figyelheti őket?
– Máté Csabát mondanám, aki leginkább úriember módjára viselkedett a kispadon. Nála nagyon-nagyon ritkán lehetett hallani az ékes magyar nyelv különböző káromkodásait, kevésbé szélesebb érzelmi skálán mozgott a 90 perc alatt.

Illetve amit én nagyon fontosnak tartok kiemelni: ő nem köpködött. Ez nálam a gyenge pont. Az írek hihetetlenül sokat köpködnek, mint a lámák, nem tudom, hogy miért. Lehet, a köpködést már az első edzéseken tanítják ott.

A káromkodásokra fel voltam készülve már eleinte is, arra azért lehetett számítani, hiszen elég csak kimenni egy serdülőmeccsre, ahol a futballapukák égnek álló hajjal üvöltenek, mocskolódnak.

A köpködésen kívül van esetleg más olyan tapasztalata, ami illúzióromboló volt?
– Mögöttem a lelátón közvetlenül többnyire kisgyerekek szoktak ülni a játékoskijáró felett, és azért ahogyan néha viselkednek… Szopránhangú kisgyerekekről beszélünk, akik elég csúnyán el tudják engedni magukat. Az azért elég lehangoló szokott lenni, amikor ilyen fiatalon már „k..va anyáznak.”

Mennyire tud ön ilyenkor szurkolni a mérkőzések alatt a Fradinak vagy a magyar válogatottnak?
– Gólöröm szokott lenni, de azért én ott elsősorban dolgozom, nem azért vagyok ott, hogy biztassam a csapatot. Ha valami váratlan szituáció történik orvosi szempontból, akkor minden másodlagossá válik, úgyhogy nagyon fókuszáltnak kell maradnunk, és ilyenkor természetesen teljesen mindegy, hogy egy Fradi-játékosról beszélünk, az ellenfélről, a bíróról, vagy egyéb másról.

Megmaradt önben valamilyen emlékezetes beszélgetés vagy szóváltás egy stábtaggal vagy játékossal munka közben?
– Amikor 2022-ben az olasz válogatott itt játszott a Puskás Arénában, be kellett szaladnunk az egyik játékosukhoz segíteni. Jött mellettem az olaszok csapatorvosa és mondta, hogy vigyük be a játékost az orvosiba és akkor majd ő megnézi, mi a probléma.

Ránéztem és közöltem vele, hogy nem, én nézem meg, és én mondom meg, hogy mihez kezdünk vele. Onnantól kezdve ugyanis, hogy a mentők is a pályára lépnek, már a mi feladatunk az egész szituációt menedzselni. Ezen megsértődött az olasz kolléga és nem is jött már be az orvosiba.

Egy mentős számára mennyire másabb úgy segíteni egy emberen, hogy közben a lelátóról 20 ezrek figyelik, vagy akár a tv-ből is több millióan?
– Ugyanolyan, mintha a Blaha Lujza téren segítenék valakin. Ugyan a téren nincs körülöttünk 10-20 ezer ember, de előfordul, hogy azért sokan odajönnek katasztrófaturistáskodni, és olyankor gyakran a mobiltelefonok is előkerülnek. Az azonban pozitívum, hogy a televízióban már nem mutatják a súlyosabb, ijesztő eseteket, illetve elsőként rögtön jönnek a plédes emberek is, és körbeállják a sérültet, nyugodtan tudjuk végezni a munkánkat. Egyáltalán nem volt bennem lámpaláz eleinte sem, még a 60 ezres Puskás Arénában sem, ilyenkor kizárólag a munkára kell koncentrálni, teljesen mindegy, hogy egy lakásban kell segíteni, egy utcán, vagy egy stadionban, a beteg a fontos.

Extrém esetben, ha a játékvezető mondjuk nem szakítja meg a játékot, de ön látja, hogy nagy baj van, az orvosi hivatás felülírná a szabályokat és a pályára rohanna a bíró jelzése nélkül is?
– Egyértelműen bemennék, és be is mehetek. A szabály is erről szól. Ha például a bíró éppen az egyik csapat tizenhatosa előtti játékra koncentrál, közben pedig a másik térfélen a leghátul lévő védő vagy kapus összeesik, akkor bemehetek úgy is a játéktérre, ha a bíró nem veszi ezt észre és nem szakítja meg a játékot.

Ön egyetért azzal, hogy külső szemmel nézve néha elég lassúnak tűnik az orvosi stábok reakciója és pályára lépése?
– Tökéletesen egyetértek, számtalan ilyen esetet láttunk az elmúlt években. A legjobb példa erre Varga Barnabás esete, amiről már én is többször elmondtam a kritikus véleményemet. Már a levegőben lehetett látni, hogy ez a fiú teljesen önmagán kívül van, amikor pedig leesett a földre, már a kéztartása, a görcsszerű állapota egyértelműen arra utalt, hogy ez nem valami aprócska sérülés. Ültem a tévé előtt és azt mondtam, ilyen csak a mesében van, hogy lehet ilyen hibát elkövetni és ilyen lassan intézkedni. Nekünk az a feladatunk, hogy mihamarabb odaérjünk és kezdjünk valamit a játékossal.

"Volt egy korábbi Fradi-játékos, akit még a meccs előtt sikeresen újjáélesztettünk a VIP-páholyban"

Milyen protokoll szerint avatkoznak be, ha valaki megsérül a pályán?
– Természetesen tisztában vagyunk a szabályokkal, a protokollal, illetve angolul is jól kommunikálunk, a mérkőzések előtt általában szokott lenni egy kis egyeztetés a vendégcsapat orvosával is.

Azért az esetek óriási százalékban, amikor a játékosok hemperegnek egy nagyot, a „tripla leszúrt Rittberger” után a fű gyógyító hatással van rájuk és tíz másodperccel később már úgy futnak, mintha mi sem történt volna.

Ezeknél az eseteknél természetesen még nem kell pályára lépnünk, többnyire az orvosi stábok megoldják ezeket. Általában az orvosok, vagy a gyúró kézjelére lépünk pályára, illetve abban az esetben is, ha mi már egyből észleljük a komolyabb veszélyhelyzeteket.

Változtatna valamilyen eljáráson a csapatorvosok, vagy a pitdoktorok esetében?
– Csomó olyan sport van, ahol az orvosnak joga van kimondani azt, hogy a játékos nem folytathatja tovább a mérkőzést, a futballban ez azonban úgy néz ki, hogy lehozzuk a pályáról a játékost, bevisszük az orvosiba és onnantól kezdve az, hogy ő visszamegy-e a pályára játszani, az nem az én vagy a csapatorvos döntése kizárólag, hanem a vezetőedzőé és a játékosé is. Gyakran van is ebből probléma, hogy a focistákban tombol az adrenalin és vissza akarnak menni. Talán ezen a szabályon jó lenne változtatni, hogy egy csapatorvos, vagy egy pitdoktor felelősségteljesebben dönthessen véglegesen erről.

Egy mentős szemében létezik olyan a focipályán, hogy legrosszabb sérülés, amit nehezebb kezelni?
– Ha például valakinek eltörik a lába, vagy megsérül a térde, valljuk be őszintén, nem egy szakmai kihívás. Láttunk azonban már példát máshol a világon villámcsapásra – szerencsére én még személyesen nem –, voltak is már ebből halálesetek. Vagy akár említhetném a szívritmuszavart, egy hirtelen szívmegállást, vagy újraélesztést, ahol minden másodperc számít, már a pályán intézkedni kell, nincs idő bevinni a játékost az orvosiba. Ez nagyjából ugyanaz, mint ami a hétköznapi életben is előfordulhat, azzal a nagy különbséggel, hogy amikor valaki betelefonál a mentőknek, hogy összeesett egy ember az utcán, nincs keringése, légzése, akkor, ha ez a mentőállomástól nem pár száz méterre van, hanem 4-5 kilométerre, akkor több idő kiérkezni, míg a stadionban ez az idő lerövidül, hiszen a szemeim előtt esik össze valaki.

Mi volt a legnagyobb megkönnyebbülése, amit a pályán átélt?

Erről egy olyan szituáció jut eszembe, ami nem is a pályán történt. Volt egy korábbi Fradi-játékos, akit még a meccs előtt sikeresen újjáélesztettünk a VIP-páholyban, illetve volt egy szurkoló, aki szintén a mérkőzés előtt, a stadion mellett a szotyiárusoknál lett rosszul, ott láttuk el és az ő esete is sikertörténet lett.

Hozzátenném, mi kizárólag a pályáért vagyunk felelősök, ha például valaki a lelátón rosszul lesz, értük külön egészségügyi csapat felel, akik a különböző szektorok bejáratainál helyezkednek el többnyire.

Ön szerint melyik sztorit mesélik a kollégák önről a leggyakrabban, ha szóba kerül a meccseken lévő munka?
– Született rólam néhány mém az elmúlt években, az egyik legemlékezetesebb, amikor a hollandok játszottak itt. A nagy kedvencemet, Virgil van Dijkot kiállították és lett egy olyan kép, ahol éppen karba tett kézzel állok, a Liverpool sztárja pedig éppen jön le a pályáról, mellette látható még a holland szövetségi kapitány, a képhez pedig valami olyasmit írtak, hogy „egy legenda, a másik két úriember pedig Van Dijk és Ronald Koeman”.

Szoboszlai Dominik nem intézett még önnek egy aláírást Van Dijktól?
– Sajnos egyelőre még nem, de remélem jönnek még a közeljövőben Budapestre a hollandok és akkor mindenképp megpróbálom ezt bepótolni. Habár legutóbb akartam közös képet csinálni Cristiano Ronaldóval, hiszen azért mégis csak egy élő legenda, 40 évesen még ereje teljében van és rugdossa a gólokat. A meccs után még ott állt a játékoskijáróban, próbáltam hozzá odamenni, de elhessegetett, nem épp udvarias módon, pedig nem állt körülötte rengeteg testőr sem. De azért természetesen gyorsan túltettem magam ezen, nem vágtam fel az ereimet otthon, mondtam magamban viccesen, hogy akkor így meg sem érdemli, hogy legyen egy közös képünk.

Papíron most vonult nyugdíjba, de többször is elmondta már, hogy ugyanúgy folytatja a munkát a hatvani kórházban és az OMSZ-nél is. Ugyanúgy láthatjuk tovább meccseken is?
– Természetesen, legközelebb a Ferencváros-Ludogorec EL-mérkőzésen fogok dolgozni, illetve már be van írva a naptáramba a Magyarország-Írország vb-selejtező is.