Az Újpest kilencszeres bajnok, egyszeres Magyar Kupa-győztes, 33-szoros válogatott klublegendája, Zámbó Sándor nem mindennapi sikereinek hátteréről beszélt a gancsosandras.com-on. Ebből idézünk az alábbiakban.

"Napi 1-2 óra edzéssel senkiből nem lesz nagy futballista"

Ha üzenhetnék valamit a mai gyerekeknek, akkor mindenképpen az lenne az első, hogy vegyék tudomásul: napi 1-2 óra edzéssel senkiből nem lesz nagy futballista. Napi 1-2 óra játszadozással belőlem se lehetett volna soha "a Zámbó Sanyi".

Engem annak idején édesanyám kiengedett reggel a grundra, és onnan este 6-7 előtt szinte soha be se jöttem, engem a grund nevelt a játékra. Mikor nem játszottunk, akkor is szinte csak a futballról beszéltünk, azon spekuláltunk, hogyan fejleszthetnénk a játékunkat, a technikánkat, vagy hogy mit kellene legközelebb máshogy csinálnunk a pályán, ha egy-egy játékhelyzetet meg akarunk oldani, vagy egymást át akarjuk verni. Minden gondolatunk a játék körül forgott.

Rengeteg munka és céltudatosság

(...) Én annak idején, ha a mérkőzésen, vagy akár csak egy egymás közti játék során valamilyen technikai elemet – legyen az akár egy kapura lövés, egy beadás, vagy egy lőtt passz – nem tudtam az elképzeléseimnek megfelelően megvalósítani, akkor azt utána csak azért is addig gyakoroltam, míg rá nem jöttem magamtól, hogyan tudnám azt élesben is tökéletesen csinálni.

Ez a fajta cél iránti elkötelezettség olyannyira megmaradt bennem, hogy a mai napig is – ha csak akár egy baráti tenisz parti során is – nem tudom úgy járatni a labdát, ahogyan szeretném, akkor a játék végén addig „falazok” egyedül, míg rá nem érzek a mozdulatra, és úgy nem tudom csinálni az adott ütés fajtát, ahogy azt én elvárom magamtól.

Egyszóval rengeteg munka, és – ami legalább ennyire fontos – rengeteg céltudatosság volt abban, ahogy mi annak idején a játékostársaimmal saját magunkat építgettük gyerekként annak érdekében, hogy minél jobb futballistává váljunk. Nem mondom én, a mai gyerekek is nagyon szeretnek focizni, és – ezt őszintén mondom – én is nagyon szeretek velük foglalkozni, de ezt a céltudatosságot nagyon hiányolom belőlük.

A mindenáron győzni akarás

"A másik dolog, ami különösen hiányzik nekem a mai srácokból, az a mindenáron győzni akarás, ami számunkra még teljesen alap volt. Látnotok kellett volna egy Benének, egy Fazekasnak, vagy egy Dunainak a tekintetét, amikor ezek a gólraéhes palik megkapták a labdát 20-25 méterre a kaputól! Sokat kritizálták őket, hogy elönzősködik a meccseket, pedig nem volt köztük semmilyen beteges rivalizálás, de mindegyik valósággal meg volt őrülve azért, hogy rezdüljön már meg a háló.

Mondom, látnotok kellett volna a tekintetüket egy-egy gól után! Szinte önkívületben voltak, már akkor is, ha csak megkapták a labdát a kapu közelében. Akkor már csak a kaput nézték, és csak az számított nekik, hogy a labda a kapuban kössön ki.

Az igazat megvallva, én talán azért is tudtam olyan remekül együtt játszani velük, és a többi játékostársammal is, mert nekem mindig sokkal nagyobb örömet jelentett a többiek kiszolgálása, egy-egy pontos passz, vagy beadás, mint egy gól, de ettől függetlenül mi mind nyerő típusú emberek voltunk. Soha nem néztük, hogy kivel szemben kell játszanunk, nekünk mindig csak a győzelem számított.

rengeteg céltudatosság, munka, hit és mindent elsöprő győzni akarás

"Mindenkinek kell egy ilyen cél"

"Félre ne értsetek, én is követtem el hibákat a pályám során, és ezekért a hibákért olykor bizony drága árat kellett fizetnem. Egy dolgot viszont azt hiszem mindig jól csináltam: mindig úgy mentem fel a felvonalazott futballpályára, mint egy színpadra, és tudtam, hogy ezen a színpadon nekem egy csodálatosan szép színjátékot kell előadnom, mert a közönség mindig csak a hibátlan előadást hajlandó elfogadni és megtapsolni. Ahhoz pedig rengeteget kell dolgozni és küzdeni.

Akár a kemény salakos pályán, bőrstoplis, merev, négy centis talpú Tisza cipőben. De ez engem sosem zavart. Mert enyém volt a pálya, ez a csodálatosan szép színpad, kiváló játékostársakkal és a tizenegyes mezzel, ami számomra több volt, mint egy álom: egy cél. Valójában engem mindig ez a cél vezérelt: a lila-fehér tizenegyes mez megszerzése és megtartása. Kell ennél inspirálóbb cél egy futballista számára?

Ezt csak azért mondom el, hogy tudjátok: mindenkinek kell egy ilyen cél, ami köré felépítheti a karrierét, és akkor a sikerek sem maradnak el. Ehhez a tehetségen kívül kell rengeteg céltudatosság, munka, hit és mindent elsöprő győzni akarás. Ennél jobb tanácsot azt hiszem nem is adhatnék senkinek. Emlékezzetek a szavaimra!

Zámbó Sanyi vagyok. 18 évet húztam le a lila-fehér tizenegyesben."

TOVÁBB: A teljes cikk itt olvasható!