A már meccsekre sem nagyon járó 71 éves tulaj amint lehet - megfelelő ajánlat esetén - meg is válna a londoni gárdától. Az interjút egyébként Brüsszelben adta a belga, miközben a Charlton épp meccset játszott Angliában.
– Amikor megvettem a klubot, már úgy gondoltam, érdemes lenne a labdarúgásban is felépíteni egy olyan szinergiát, cégcsoportot, amely más üzletágakban is működik. Így épült fel a klubhálózatunk különböző országokban. Ez többek között segítheti egy-egy fiatal játékos karrierjét is, aki például nem fér be a Charlton első csapatába, az a más országokbeli klubjainkban játéklehetőséghez juthat. Angliát - mint a legerősebb labdarúgó-bajnokság hazáját, amely a helyi közösségeket is a legeffektívebb módon kapcsolja össze a futballal - és a londoni Charltont pedig mint központi klubot választottuk ki. Úgy gondoltam, a lehető legjobb döntést hoztuk meg.
Az nem számít már, mennyiért vettem meg a Charltont. Az viszont fontosabb és nyilvánvaló, hogy egy klub irányítása, fenntartása, működtetése súlyos összegekbe kerül és ami fontos: veszteséges. Még a Premier League-csapatok egy részénél, nagyjából a felénél is ez a helyzet – mondta Duchatelet, aki nem cáfolta azt a felvetést, hogy mintegy 60 millió fontot (mintegy 22 milliárd forintot) költött az angol klubra 2014-es színrelépése óta. – A mai napig költök a klubra – tette hozzá.
– Még mindig azt gondolom, hogy a Charltonnak remek szurkolói vannak. De el kell fogadnom a tényt, hogy már nem akarják, hogy én legyek a tulajdonos. Ez van, nem nagy ügy, csak találni kell egy vevőt, bár ez úgy néz ki, tovább tart, mint korábban gondoltam. Azon dolgozom már több mint egy éve - és tárgyaltam is több potenciális vevővel is -, hogy eladhassam a klubot. Reménykedem abban, hogy akár már az idény vége előtt lezárulhat ez az üzlet.
Duchatelet kitért arra is, mikor romlott meg a Charlton szurkolóival a viszonya.
– Rossz volt a kommunikáció az elején a klub és a szurkolók között, ez is vezetett a mostani helyzethez. De a drukkereknek tudniuk kell, hogy az üzleti aktivitásom nagyjából két százalékát teszi ki a Charltonra fordított idő.
Az elején ez nyilván több volt, akkor próbáltam megérteni és megoldani a problémákat, de egyértelmű volt már akkor is, hogy hosszú távon nem tudok ennyi időt fordítani a klub irányítására. Ezért is bíztam rá 3-4 hónapot követően a vezérigazgatói feladatokat és a mindennapi munkát Katrien Meire-re (ő 2017 decemberében már távozott a klubtól - a szerk.). Én magam nem is akartam a fentiek miatt a klub menedzsere, elnöke lenni.
Katrien viszont nehezen viselte az irányába érkező agressziót.
– Nincs túl sok időm mérkőzésekre sem járni, nem csak itt, de a többi klubunknál sem. Azokhoz a csapatokhoz sem látogatok el túl sokat. Van sok dolgom a futballon kívül is, úgyhogy nincs ezzel olyan nagy baj.
A Charlton szurkolói számára talán szomorú ez a helyzet, hiszen nekik ez a csapat az életük. Nekem viszont a Charlton egy érdekesnek tűnő befektetés volt, raktam is bele pénzt, veszítettem is rajta pénzt, de nekem nem ez a klub az életem.
De természetesen örülök és ünneplek, ha nyer a csapat. A csapatot irányító Lee Bowyer menedzserrel nem állok napi kapcsolatban.
Hozzátette, volt olyan időszak, amikor nem kívánatos személy volt a csapat stadionjában.
– Ma már nem félnék Charlton-meccsre menni, de voltak időszakok, pillanatok, amikor nem volt tanácsos megjelennem a stadionban. Nem tudhatta az ember, mi történik, jobb volt, hogy nem mutatkoztam.
Lassan négy éve nem láttam már a csapatot élőben. Talán nem a legnagyobb, de kétségtelenül nagy hiba volt megvennem a csapatot.
De lehetett volna ez egy teljesen másmilyen történet is, sajnálom, hogy így alakultak a dolgok és sajnálom a szurkolókat is. Én magam a kommunikációban rontottam el dolgokat.
Amikor a szurkolók Londontól 1000 kilométerre, Belgiumban is tüntettek ellene:
– Elég barátságosak voltak, eljöttek hozzám, beszélgettünk, voltak közöttük hozzám hasonlóan idősebb emberek is. Nem éreztem magam veszélyben. Amikor elkezdődtek ellenem a tüntetések, nem álltunk kiesésre, utána viszont lecsúsztunk és elbúcsúztunk a másodosztálytól. Kérdezem én: vajon a tüntetések nem befolyásolták például a fiatal futballisták játékát egy ilyen szituációban? Amikor a pályára dobáltak, vagy megpróbálták félbeszakítani a meccset, amivel akár pontokat is veszíthettünk volna? Vajon ezek a dolgok tényleg a klub javát, a bennmaradást szolgálták? Voltak sajnos olyan drukkerek, akik azt hitték, a kieséssel tőlem is megszabadulnak - tőlük nagyon messzire került a logikus gondolkodás.
