Még mindig futballozik, de már az edzői pályára készül Vadócz Krisztián, aki összesen 14 országban volt igazolt labdarúgó, jelenleg Berlinben él, és a német alacsonyabb osztályban rúgja a labdát. Vadócz kalandos karrierjéből osztott meg érdekes történeteket a Képmásnak adott interjújában, és az is kiderült: edzőként sem állna távol tőle a világjárás.
Ausztráliai időszakáról
- Ausztráliában, Perth-ben láttam életem talán leggyönyörűbb vízpartját. Közben ez az egyik legelszigeteltebb hely is a világon, kétmillió lakossal. Megesett, hogy egyetlen meccsért 11 órát repültünk átszállással egy új-zélandi ellenfelünkhöz. Egyszer edzés után az óceánban regeneráltuk az izomzatunkat, és ahogy a vízből kifelé jövet a törülközőmért nyúltam, az egyik csapattársam elkapta a kezem.
Van ott egy kis pók, jegyezte meg. Mint kiderült, az a „kis pók” úgy pár perc alatt végezhetett volna velem… Azt azért jobban értékeltem, amikor kenguruk ugráltak körülöttünk szabadon a parkokban.
Az indiai vadkutyákról és Trezeguet-ről
- Teljesen más Indiát láttam, mint a többség.
A helyi szuperligában minden csapatban szerepelt két-három idősödő világsztár – nálunk a világ- és Európa-bajnok francia David Trezeguet. Amikor elmesélte, hogy ő „csak” egy Eb-győzelmet érő gólt rúgott, mondtam neki, hogy én meg gólkirály voltam a 8/B-ben, kispályán. (nevet) Amikor felidézte, hogy Zidane úgy adta neki a gólpasszt, hogy oda se nézett, bólogattam, hogy láttam lassítva az Eurosporton…
- A csapattal ötcsillagos hotelekbe zárva éltünk, a mélyszegénység szomszédságában. Minden szerdán és szombaton meccs volt, mindig más városba repültünk, jóformán három hónapig egy bőröndből éltünk. Az emberek rajongtak értünk, de csak sofőrrel és biztonsági emberrel mehettünk ki a húszmilliós Mumbaiba, ahol a dudálás, a zaj az őrületbe kergetett. Az ÁNTSZ biztos bezáratott volna ott pár kifőzdét, ezzel együtt az indiai ételek rabja lettem, Hongkongban is mindig azt ettem utána. Imádom a kurkumának már csak a színét is! Amikor meghívott valaki az otthonába, mondtam, hogy ugyanúgy főzzön, ahogy szokott. Aztán nem győztem lapátolni a joghurtot, hogy tudjak még egy harapást enni, mert ami nekünk csípős, az nekik semmi.
Szezon után maradtam még tíz napot Indiában, és a homokban futottam, hogy tartsam az erőnlétem. Egyszer csak rám támadt tíz vadkutya, ugattak, vicsorogtak, köröztek körülöttem, senki sem volt a közelemben segíteni… Halálfélelmem volt.
Az uruguayi pisztolyról
- A Peñarolban, ha rosszul játszol, ne menj ki az utcára, de én szerencsére a jobbak között voltam. Az emberek bírták a spanyolomat is. Uruguayban mindenki harcos, és én ott üvöltöttem velük a pálya közepén. Ilyen hangulatot nem éltem át azelőtt: a szurkolók vicsorogva fogadtak, egy tízéves fiú kiabálta, hogy mutasd meg, ne szarj be!
Olyan is volt, hogy előkerült egy pisztoly a biztonságiaknál, akkora verekedés tört ki. És ez még semmi ahhoz képest, hogy a helyiek szerint pár évtizeddel korábban már a játékoskijáróban eldőlt, ki nyer, ott lerendezték egymást a csapatok. Nem fogadási csalással, hanem bunyóval. Aztán meg a lelátón folytatta az 50–60 ezer ember.
Edzői jövőjéről
A tervek szerint januárban kezdem Magyarországon a B-licenszes edzői tanfolyamot, és szeretnék mielőbb első osztályú edző lenni! A múltkor beszéltem egy spanyol barátommal, akivel még Indiában dolgoztunk együtt, és most Mexikóba igazolt edzősködni. Azt mondta, ott nekem is el tudna képzelni – vagy akár konkrétan adni is – egy jó megbízást.
A teljes interjú itt
