Lázár Pál a Csakfocinak adott interjújában többek között beszélt arról, hogy:

• A magyar futball miért nem tudott az elmúlt 15 évben Európa-klasszis játékost kinevelni
• Miért nem sikerült az Egervári Sándor irányította válogatottnak kiugró eredményt elérnie
• Hogyan élte meg, amikor egy idősebb válogatott játékos csak "Palikának" nevezte
• Vannak edzők, akik 10 éves gyerekekkel is üvöltenek
• Magyarországon melyik osztályban kapna lehetőséget Lamine Yamal
• Miért vonult vissza olyan fiatalon, majd miért tért vissza
• Hogyan kezelte a szorongást
• Mire a legbüszkébb játékoskarrierjéből
• Mit tanácsolna magának, ha visszamehetne az időben

Tartalmas és eredményes pályafutásod volt, hiszen a Fehérvárral és a Debrecennel is bajnok lettél, ezekre vagy a legbüszkébb?

- Abszolút, de arra is, hogy játszhattam a magyar válogatottban, olyan mérkőzéseken, mint a Svédország vagy a Hollandia elleni. Törökországban is szerepelhettem olyan csapatok ellen, mint a Galatasaray vagy a Besiktas, olyan játékosok ellen, mint Quaresma például. Ezek is nagy és örök élmények, de biztos, hogy ebből is többet kihozhattam volna, ha fejben erősebb vagyok.

Hatszor léptél pályára a nemzeti csapatban, szerinted "érdemeltél" volna több mérkőzést?

- Nem. Amikor játszottam, akkor felfelé ívelt a pályafutásom, légiósként pedig már kevesebb lehetőséget kaptam, akkor már nem is mindig hívtak, nem voltam kiegyensúlyozott sem, tehát nem érzem, hogy többet érdemeltem volna, teljesen jogos volt a kapitányi döntés.

Amikor a válogatottba fiatalon bekerültél a Vidiből, furcsa időszak volt: akkor született az emlékezetes Huszti-levél, amelyben azt firtatta, hogy ő nem fog a Vidiben játszani csak azért, hogy így lehessen válogatott. Egy másik rutinosabb játékos, akinek pedig a helyén játszottál a válogatottban, "Palikaként" hivatkozott rád. Éreztél akkor magad körül esetleg fagyosabb hangulatot?

- Akkor én ezt nem így éltem meg, az pedig "normális", hogy az idősebbek, rutinosabbak számára a fiatal játékosok mondjuk Palikák vagy Lacikák, ebben én ma már nem látok semmi mást.

A mai válogatottba beférne bárki az akkori csapatból?

- Szerintem a mai válogatott erősebb, ezt mutatják az eredmények is. Gera Zoli biztosan beférne, bár ő örökös válogatott véleményem szerint. Rudolf Geri is nagyon jó volt, Dzsudzsák Balázsról külön biztosan nem kell beszélnem. Szalai Ádám utána is ott volt, vagy Juhász Roland, ők is mindig kiváló szinten teljesítettek és elnézést, ha kihagytam bárkit, csak most hirtelen ők jutottak elsőre eszembe.

Többen azt mondják, hogy az akkori csapatban is voltak nagyon jó játékosok, szerinted miért nem sikerült kiugró eredményt elérni?

- Talán azért, mert manapság Marco Rossinak még határozottabb elképzelései vannak arról, hogyan akar játszani, hogyan válogatja be a játékosokat, milyen karakterek legyenek benne, ez szerintem jobban találkozik, mint anno az esetek többségében Egervári Sándornál, akit nagyon tisztelek, mint embert és edzőt is. Ez a válogatott így erősebb, mint az akkori, ezeknek is köszönhetőek az elmúlt évek nagy sikerei, és szerintem a kapitányok közül Rossi csinálja a legjobban a kiválasztást.

Mindig a mentális oldalát emeled ki a futballnak. Miért?

- Ugyanezt tapasztaltam, amikor játékos voltam, és a mai utánpótlást a saját projektem által több sportágból is átlátva szintén azt érzékelem, hogy tisztelet a kivételnek, de a magyar gyerekek nagyrésze önbizalom téren nem erősek, legtöbbjük egy bizonyos pont után nem bírja a rá nehezedő nyomást. Azt látom, hogy a magyar közeg nagy része pesszimistább, az edzők és a szülök is sokan feszültek, és ez a gyerekeken csapódik le. Többségük nem egy olyan közegben nőnek fel, ami pozitív és segítőkész, ezért stresszelnek sokan az utánpótlásban lévők.

Természetesen megint tisztelet a kivételnek, de tényleg úgy gondolom, hogy a magyar közeg nagy része pesszimista, odaszól, kritizál, inkább lenyomja a másikat, mintsem felemelné.

Tudsz példát mondani saját tapasztalatodból?

- Sokszor azt látom, hogy még mindig vannak edzők, akik kiabálnak 8 vagy 10 éves gyerekekkel, olyan csúnyán beszélnek, ahogy nem lenne szabad. Érthetetlen, hogy mindezt csak azért, mert esetleg hibázik egyet a gyerek - én az ilyen edzőt nem engedném gyerekek közelébe, mert egyszerűen rombolhat. Persze, a hibákat ki kell javítani, az edzőnek pedagógus módjára le kéne ülnie megbeszélnie a történteket a játékosokkal.

Azt hiszem a képzés terén sem az valósul meg, amit esetleg korábban elterveztek itthon. És erre nem vethet árnyékot az sem, hogy Marco Rossi nagy sikereket ért el a válogatottal az Eb-re való kijutásokkal. A magyar futball teljesen saját erejéből az elmúlt 10-15 évben nem nevelt ki Európa-klasszis játékost.

- Szoboszlai az, de ő inkább az édesapjának köszönheti a sikerét, és rajta kívül persze ott van még Sallai, Szalai Attila, sorolhatnánk még egy pár embert, de legtöbbjükkel az apukájuk foglalkozott nagyon sokat fiatal korában. Ha megnézzük Kerkez esetét, szerintem neki sem sok köze volt a magyar utánpótláshoz.

Szerinted mit kellene másképp csinálni?

- A csapatedzéseken kívül rengeteg egyénre szabott fejlesztést kellene kapni a gyerekeknek, technikai, erőnléti, valamint mentál téren is pluszban heti szinten kellene segíteni a munkájukat, nem csak csapatszinten, hanem egyéni és kiscsoportos foglalkozásokon. Már U9-U10- től. Így amikor már a felnőttcsapat közelébe kerülnének, technikailag, erőnlétileg is jóval előrébb tartanának, valamint már erősebbek lennének fejben is, lenne nagyobb önbizalmuk, a stresszt is jobban tudnák kezelni. Sokkal hamarabb betenném őket az NB I-ben is.

Gyanítom, hogy Lamine Yamalt a csapatok többsége itthon még mindig az U19 és az NB III között dobálnák, egy-két klub van ma, akik be merik vállalni, hogy mélyvízbe dobják a fiatalokat, bíznak bennük.

- Itt vannak a kapusaink. Én azt gondolom, hogy a magyar kapusok az elmúlt 10-15 évben közelebb voltak a nemzetközi mezőnyhöz, mint a magyar mezőnyjátékosok nagy többsége. És hogy miért? Mert a kapusok elképesztően sokszor szinte egyénileg, vagy kis csoportban edzenek, ami majdhogynem folyamatos egyéni képzést jelent. Sokkal több a hibajavítás, a visszacsatolás, és pontosan erre lenne szüksége a gyerekeknek is, a mezőnyjátékosok terén. Szerencsére azért vannak ma már az újításra nyitott szakemberek is, akik látják, mennyire fontos az egyéni képzés, a mentális háttér, de a régi módi szakemberek is itt vannak még köztünk a magyar futballban, akiknek a klubjaiknál sok esetben nem nagyon mernek ellent mondani.

Visszatérve a te játékoskarrieredhez, egészen fiatalon kerültél a Fehérvárhoz, amelynek már akkor nagy tervei voltak. Hogyan fogadtak az öltözőben, hamar beilleszkedtél?

- Teljes mértékben, ott olyan jó kis társaság volt, a rutinos játékosok jól voltak elosztva a fiatalokkal. Otthon éreztem magam, noha Magyarországon a Vidi volt az első komolyabb csapatom. Mezey Gyuri bácsi sokat foglalkozott a fiatalokkal. Többször azt mondta az edzés után nekünk, hogy gyerünk melózni, ő passzolta vagy dobta nekünk a lasztit, volt részünk egyéni képzésben. Ott voltunk, én, Szakály Dénes és Elek Ákos, rengeteget segített nekünk, és ebből is látszik, hogy Gyuri bácsi mennyit foglalkozott a fiatalokkal, mennyire jó szakember volt, aki már akkor látta, hogy fontos az egyéni képzés. Tőle tanultam azt is, hogy ha valami ott van belül és érezzük, hogy zavar, akkor azt ki kell mondani, mert ha bent tartjuk magunkban, az csak nyomasztani fog minket.

Aztán a Viditől Paulo Sousa érkezése után távoztál, utólag már sajnálod, hogy kimaradtál az utána jövő sikeres időszakból?

- Két hetet még dolgoztam vele, utána igazoltam Törökországba. Nyilván sajnálom, mert egy jó edző, a vele való munka biztos segítette volna a pályafutásomat, de ott volt az a lehetőség, amit nem hagyhattam ki.

Akkor mindenképpen szerettél volna külföldre igazolni?

- Debrecen mellől egy kis faluból indultam, nekem az volt a célom, hogy az NB I-ben, a válogatottban és külföldön játsszak. Szerintem minden fiatalnak az álma ez az út, nekem is ez egy nagy lehetőség volt. Úgy éreztem, akkor azt a lehetőséget meg kell ragadnom.

Mondhatni, nem sikerült a legjobbra az az időszak. Milyenek voltak a tapasztalataid?

- Óriási álmom vált akkor valóra, a csapat, a társak és a szurkolók is fantasztikusak voltak Törökországban, egyből befogadtak, a maguk módján a tenyerükön hordoztak. A későbbi svájci szövetségi kapitány, Vladimir Petkovic volt az edzőm, tőle is sokat tanultam, amit így utólag látok csak igazán. Törökország tényleg nagy lépés volt számomra, azt sajnálom, hogy összesen csak 10 meccsen játszottam, de az akkori éretlen fejem nem is érdemelt többet.

A hazatérésed után Pécsen játszottál, majd a Debrecenhez igazoltál. Ott akkor azt mondtad, ezen a helyen végre csak a focival kell foglalkoznod, korábban volt rosszabb tapasztalataid.

- Én ott akkor hazatértem, ott nevelkedtem, szüleim is ott éltek, megnyugtató volt számomra a közeg. Szerencsére amikor én játszottam, akkor már nem voltak olyanok, hogy késnek a fizetések, csak Törökországban volt rá példa. Nem rémlik, hogy gond lett volna körülöttem, itthon akkor már nyugodtabb volt a fociközeg, Diósgyőrben is jól éreztem magam, ott sem ért semmi atrocitás még akkor sem, amikor nem ment úgy a szekér.

Ennek ellenére a diósgyőri időszak után, alig 29 évesen abbahagytad a profi futballt. Ez azért ritkaság, ha nem sérülés miatt történik meg. Miért döntöttél így?

- Azt a döntést visszavezetném a gyerekkori, fejben lévő önbizalom és lelki állóképesség hiányra, nagyon sok minden hiányzott belőlem, és akkor volt egy olyan családi elakadásom, ami miatt muszáj volt szüneteltetni a karrieremet. Akkor azt gondoltam, hogy a futballal van a bajom, azért nincs motivációm, mert megcsömörlöttem tőle, talán olyasmit is nyilatkoztam, hogy nem szeretem már a futballt. Aztán elkezdtem szakemberrel dolgozni, és rájöttem, hogy én is csak rossz helyen kerestem a hibát.

Egy idő után úgy éreztem, hogy úristen, pont azt hagytam abba, amit annyira szeretek - de ebben rengeteg magamba fektetett munkám volt, hogy eljussak ide.

- Akkor jöttem rá, hogy ha belül nem vagyunk rendben, akkor minden másra is mutogatunk, és minden mást is okolunk, hogy az a hibás, ez a hibás, miközben csak magunkba kellene nézni, és mi magunknak kell elindulni a változás útján. Sokat fejlődtem fejben.

Visszatérésed után viszont már csak egy évig tartott a pályafutásod. Miért döntöttél újra a visszavonulás mellett?

- Akkor a gyermekeim édesanyjától elváltunk, két opcióm volt, vagy az, hogy maradok a focinál, és mivel élvonalbeli labdarúgóként sok az edzés és meccs, kéthetente láthatom a gyermekeimet, akkor is csak hétvégén, amit sok fuballban dolgozó is csinál. A másik opció az volt, hogy visszavonulok, és akkor több időt lehetek velük. A másodikat választottam. Lehet, hogy hülyén hangzik, de most is úgy látom, hogy megérte ez a döntés. Harmonikus és jó a kapcsolatom a gyermekeimmel, mindig is olyan szülő szerettem volna lenni, aki sok időt tölt a családjával. Valamint a volt párommal együtt is dolgozunk, együtt segítjük a gyerekeket a projektünkben. Szóval hálisten minden jól alakult.

Milyen projektet vezetsz? Amikor erről írtak, úgy tálalták, hogy szorongó sportolókat próbáltok meg mentorálni. Mit csináltok pontosan?

- Mi nem egy klub vagyunk, hanem egy magán utánpótlás fejlesztő központ 9 szakemberrel. A gyerekek egyéni hiányosságait pótoljuk, legyen az önbizalom, erőnlét vagy technikai hiányosság.

Tisztelet a kivételnek, mert vannak, de a klubok nagy része ezt nem adja meg, hiszen ott mondjuk 20 játékosra van két edző, akik, ha látják is ezeket, nem tudják azt mondani, hogy rendben, holnap gyere és ezt meg ezt fejlesztjük egyénileg.

- Vannak természetesen helyek, ahol vannak egyéni képzések, de sokan így is lemaradnak erről, mert esetleg nem kerülnek be a Talent programba.

A "szorongás" kezelése a saját példádból fakad?

- Amit most csinálok, egyértelműen a játékoskarrieremből indulhatott ki. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szorongás, csak éreztem, hogy sokat rágódok egy rossz megmozduláson, egyik meccsen jól játszom, a következőn pedig rosszul, meccsek előtt ott volt bennem a hibázástól való félelem. Voltak jó időszakaim is, tehát az önbizalmam abból tudott építkezni, de tudjuk, ha belül rendben van az ember, akkor kevésbé van szükség külső megerősítésre.

A mai napig itt látom a legnagyobb elakadást sokaknál, a gyerekeknél is, nagyon sokan stresszelnek, szoronganak.

Akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt az, hogy a játékosok mentális egészségére is odafigyelnek. Nagy segítség lett volna, ha már akkor minden mérkőzés után tudsz egy szakemberrel beszélni?

- Magamból kiindulva, igen. Nekem sem volt semmilyen segítségem a szorongás oldására, a stressz kezelésére, mivel akkor ez még nem volt divatos. Az volt, hogy vagy lerendezed magadban, vagy nem. Ma már elhoznak egy 9 vagy 11 éves gyermeket is hozzánk, mert látják a tüneteket, hogy nem mer passzolni, hogy nem vállalkozik, ezek bennem is megvoltak, ezt édesanyámék felismerték, de nem tudtak kihez fordulni. Akkor legfeljebb a játékosok egy-két százalék lehetett, akik már hallottak ilyen lehetőségről, és fel is kerestek szakembereket. Ma is sokan emésztik magukat egy hiba után, pedig azt is könnyebben meg lehet tanítani, hogy ebben a sportban is benne van a hiba lehetősége, és az is rendben van, ha hibázik valaki.

A projekt beindítása után kerestek meg NB I-es vagy NB II-es kluboktól?

- Korábban dolgoztam már egy klubnál 1 évig, egy hazai szinten neves csapatnál, de én csak ott tudok eredményesen dolgozni, ahol az én kis saját burkom vesz körül, és itt van az a 8-9 szakember, akivel nagyot tudunk alkotni. Én nyitott vagyok, ha egy olyan közeget létre lehetne hozni, ahol a csapat edzéseken kívül, a technikai, erőnléti, mentális egyéni és kiscsoportos felkészítés is nagy szerepet kapna, akkor én szívesen mennék.

Ha visszamehetnél az időben, mit tanácsolnál a játékos önmagadnak?

- Azt, hogy Pali menj és keress egy szakembert és dolgozz, rakd rendbe az önbizalmadat, a feszültségeidet, a szorongásaidat, mert igenis, ha dolgozol magadon egy-két évet, utána fantasztikus dolgokat érhetsz el. Biztos, hogy ezt mondanám. Akkor biztosan sokkal, de sokkal stabilabb játékos lehettem volna. Magasabb szinten is játszhattam volna, többször lettem volna válogatott is. Én nem voltam kiegyensúlyozott, aminek valahol megfizettem az árát.

A honlapodon eléggé részletekbe menően beszélsz a karrieredről, a nyilatkozataidra is jellemző volt az őszinte és nyílt beszéd. Ez honnan jött?

- Ezért szoktam azt mondani, hogy mindig mondj igazat, és akkor nem kell gondolkodni a válaszon.

Volt ezeknek bármi visszhangja?

- Sosem volt ebből problémám, maximum a visszavonulásomnál voltak kiszólásaim magam felé, de nem emlékszem olyanra, hogy valaha is lett volna olyan kijelentésem, amely másokat megbotránkoztatott volna. Lelkiismeretes ember voltam mindig is, ha nem azt mondtam volna, amit gondolok, az ott belül nem lett volna jó érzés nekem.