Vad II István visszavonulása után az Egyesült Arab Emírségekben vállalt munkát, most pedig a Csakfocinak adott interjújában nyílt őszinteséggel beszélt korábbi hibáiról, a „pokróc-stílusról”, a VAR szükségességéről és arról, miért nehéz ma Magyarországon beszélni a bírói hibákról.
- Tapasztalatom szerint a legjobb nyilatkozat az, amit nem tettél meg.
- Ez olyan mentalitás, hogy ha valaki hibázott, „dögöljön meg a szomszéd lova is”.
- Többféle megközelítést próbáltam, de végül a „pokróc-stílus” bizonyult a leghatékonyabbnak.
- Elképesztő, hogy akár NB I-es, NB II-es játékosok sincsenek teljesen tisztában a szabályokkal.
- Amint történik egy hiba, rögtön előjön a „miért hibáztál” kérdés, és erre nagyon nehéz válaszolni.
- Áldásnak nem nevezném a VAR-t, hisz a pályafutásom nagy részét én még enélkül vezettem.
- Nem csak az a probléma, hogy a bíró nem mondhatja el, miért ítélt így vagy úgy, hanem az is, hogy sokszor egyszerűen nem lehet mindenkinek megfelelni.
- Fiatalabb koromban tudatosan nem küldtek Fradi-meccsekre.
Kezdjünk a legaktuálisabb kérdéssel! Hogyan jött a lehetőség, hogy az Egyesült Arab Emírségekben folytasd a munkád hivatásos videóbíróként?
– A játékvezetői pályafutásom utolsó fél évében lehetett tudni, hogy nyáron befejezem az aktív bíráskodást Magyarországon. A pályán tehát már nem folytattam, viszont szerettem volna a játékvezetés világában maradni, mivel közel húsz év nemzetközi tapasztalat van mögöttem, és ezt nem szerettem volna elengedni – kezdte a Csakfocinak adott interjúját Vad II István, nemzetközi játékvezető. – Elsősorban itthon próbáltam erre lehetőséget találni, de sajnos erre nem nyílt mód. Ekkor, nagyjából május környékén kezdtem el külföldön is érdeklődni, hol lenne esélyem a továbbiakban is a játékvezetéshez kapcsolódó munkát végezni – akár a játékvezetők fejlesztésében, akár videóbíróként. Egy nemzetközi kapcsolaton keresztül aztán adódott a lehetőség, hogy az Egyesült Arab Emírségekben keresnek nemzetközi videóbírókat, így végül ebbe az irányba indultam el.
Tetszik ez a fajta rendszer, mert korábban, ha egy játékvezető befejezte az aktív pályafutását, onnantól legfeljebb vezetőként vagy ellenőrként dolgozhatott tovább, a videóbírói szerep viszont egyfajta átmenetet jelent: sok játékvezető, aki 45-46 éves korában befejezi a pályán a munkát, a tapasztalatát így tovább tudja vinni a „VAR-szobában”.
Mennyiben más a játékvezetői munka ott, mint a magyar bajnokságban? Akár szervezésben, technikai háttérben, vagy a futballközegben?
– A futballközeg természetesen egy kicsit más, mint Európában – más a stílus, más a mérkőzések dinamikája. Ugyanakkor videóbírói szempontból nem érzek nagy különbséget, hiszen a rendszer működése és az elvárások teljesen azonosak. Ugyanúgy kell „VAR-ozni”, mint Európában, ugyanazokat az alapelveket kell követni, így ebből a szempontból nem volt nehéz az átállás. A bajnokság 14 csapatos, ami azt jelenti, hogy egy fordulóban hét mérkőzést játszanak. Ezek közül általában 4–5, néha akár 6 mérkőzést a helyi játékvezetők vezetnek, míg 1–2 rangadóhoz külföldi játékvezetőket hívnak Európából, Ázsiából, vagy akár Dél-Amerikából.
Milyen hosszútávú célkitűzésed lesz ezzel a lehetőséggel?
– Az arab világban jellemzően egyéves szerződéseket kötnek, nem igazán szeretnek több évre előre elköteleződni – részben azért, mert amíg nem ismernek meg valakit, nem akarnak kockáztatni egy hosszú távú megállapodással. Nekem is egyéves szerződésem van, aztán majd meglátjuk, hogyan alakul. Most körülbelül egy hónap telt el, de eddig nagyon pozitívak a tapasztalataim. Tetszenek a körülmények, a város is kifejezetten kellemes, és a játékvezetői közeg is nagyon szimpatikus.
Itthon évek óta sokan sérelmezik, hogy a bírók Magyarországon túlságosan „arc nélkülinek” tűnnek. Miért nem természetes még mindig, hogy a játékvezetők a mérkőzések után röviden megszólaljanak, és elmagyarázzák döntéseiket, így emberközelibbé téve a szerepüket?
– Az elmúlt évtizedek tapasztalata számomra azt mutatta, hogy Magyarországon a játékvezetőket legtöbbször csak akkor kérdeznék meg, ha valamit elrontottak. Hosszú távon így inkább negatív kép alakul ki rólunk. Nyilván a médiának ez plusz tartalmat, egyfajta show-elemet jelentene, de a játékvezetők szempontjából ez nem feltétlenül előnyös. A mérkőzésen hozol egy döntést egy adott szituáció alapján: ha a döntés jó, senki nem kérdez róla, mert azt természetesnek veszik; ha rossz, akkor viszont mindenki felfigyel. Én mindig a látottak és a tudásom alapján döntök, amit érzek és ítélni tudok. Ha tévedek, ez benne van a játékban. Ez egy nehéz helyzet, és tulajdonképpen megmagyarázni sem lehet úgy, hogy mindenki elégedett legyen.
Nem csak az a probléma, hogy a bíró nem mondhatja el, miért ítélt így vagy úgy, hanem az is, hogy sokszor egyszerűen nem lehet mindenkinek megfelelni. A játékvezetők bármit nyilatkoznak, mindig bele lehet valahogy kötni. Ha jót mondasz, az a kérdés, miért mondtad; ha rosszat, az a probléma, miért azt mondtad. Tapasztalatom szerint a legjobb nyilatkozat az, amit nem tettél meg.
A Premier League-ben a mostani idénytől a VAR-döntéseket az egész stadion hallhatja. Ettől milyen messze állunk?
Szerintem ez nem rossz ötlet, hiszen ez is része az eladhatóságnak és az átláthatóságnak. Egy kicsi „show” a játékban, de hogy mennyire vagyunk messze ettől, azt nehéz megmondani.
– Több országban már elkezdték bevezetni, és az Emirátusokban is most lesz az első olyan szezon, amikor a kupamérkőzéseken teszt jelleggel gyakorolják majd a játékvezetőkkel, és alkalmazni is fogják. Ugyanakkor a játékvezetőket is fel kell készíteni erre, hiszen nem egyszerű, hogy 180–190-es pulzussal a játékvezető áll a pályán, és egy mikrofonon keresztül kell elmagyarázni az egész közönségnek, hogy mi miért történt.
Néha az az ember érzése, hogy itthon valaki vagy valakik ódzkodnak az ilyen típusú innovációktól.
– Nyilván az idősebb játékvezetőknek már nem feltétlenül hiányzik, hogy az utolsó egy-két évükben mindig újdonságokat kelljen elsajátítaniuk és alkalmazkodniuk hozzájuk. A fiataloknak viszont előbb-utóbb úgyis el fog jönni az idő, amikor ezekkel az újításokkal találkozni fognak, így számukra hasznos tapasztalat lesz, és annál könnyebben tudják majd kezelni.
Egyelőre attól is messze vagyunk, hogy a játékvezetők hibája is valódi témává váljon, lehessen nyíltan beszélni, vitatkozni róla, akár szakemberek bevonásával.
– Ez minden országban kulcsfontosságú kérdés a média és a játékvezetői bizottság között: hogyan kezeljék a hétvégi fordulók után a kritikus szituációkat – legyen szó játékvezetői vagy VAR-döntésekről. Sok helyen ezeket a helyzeteket utólag megbeszélik, elemzik, és igyekeznek segíteni a csapatoknak, a szurkolóknak és a médiának, hogy jobban megértsék, miért született egy adott ítélet. Több országban már az a gyakorlat, hogy minden hétvégét követően egy szakember kiáll a nyilvánosság elé, és részletesen elmagyarázza az adott eseteket: miért ítéltek büntetőt, miért volt, vagy éppen miért nem volt kiállítás. Természetesen országonként eltér, hogyan kezeli ezt a játékvezetői bizottság – van, ahol átláthatóbb a kommunikáció, máshol zártabb a rendszer. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai is.
Az viszont biztos, hogy a labdarúgás minden szereplője számára fontos lenne az átláthatóság: hogy jobban beleláthassanak abba, miért születik egy-egy döntés, és hogyan értékeli azt a játékvezetői szakma. De azért is nehéz a kérdés, mert amint történik egy hiba, rögtön előjön a „miért hibáztál” kérdés, és erre nagyon nehéz válaszolni.
– Nyilván két fő oka van annak, hogy egy játékvezető hibázik. Az egyik, hogy valamit egyszerűen nem lát: lehet, hogy más játékosokra figyel, rossz szögben áll, valaki a látóterébe szaladt, vagy nem oda koncentrál, ahol a szabálytalanság történik. A pályán soha nem egyetlen dologra kell figyelni, hanem egyszerre sok mindenre, így előfordulhat, hogy a szabálytalanság pont azon a helyen történik, ahová éppen nem figyelsz. A másik, hogy 100%-os fókusz 90 percen keresztül gyakorlatilag lehetetlen. Amikor a támadó betör a 16-oson belülre, a koncentráció természetesen megnő, mert tudod, hogy ott fontos döntést kell hozni, de ha a félpályán történik valami, ami elsőre ártalmatlannak tűnik, előfordulhat, hogy nem figyelsz annyira, és így elsiklik a tekinteted egy szabálytalanság felett. A játékvezetés fejlesztése egyébként minden országban folyamatos téma, ma már nem az a helyzet, hogy fél évente van egy-egy edzőtábor, ahogy sok évtizeddel ezelőtt volt, hanem akár heti rendszerességgel zajlik a képzés: a hétvégi mérkőzéseket kiértékelik, a fontosabb döntéseket a hétköznapokon elemzik.
Nemcsak a bírói hibák tabuk, az sem kerül nyilvánosságra, hogy az adott játékvezetőt eltiltja-e a szövetség vagy sem.
– Nyilván nálunk is van eltiltás: ha valaki rossz teljesítményt nyújt, nem küldik meccsre. Az én száraz véleményem viszont az, hogy valójában senkinek semmi köze hozzá, kit hogyan büntet meg a főnöke. Hasonlóképp, rám sem tartozik, hogy az edző melyik játékosát miért hagyja a kispadon.
Ez olyan mentalitás, hogy ha valaki hibázott, „dögöljön meg a szomszéd lova is”, és legalább jól büntessék meg. Valójában ez nem vezet semerre, és nem javítja ki a hibás döntést.
A bírók ugyanúgy tartanak a hibától, mint ahogy egy játékos fél egy rossz passztól?
– Ha valaki fél a hibától, az bizonytalan lesz, és hibázni is fog. Ez egy olyan szakma, ahol az embernek felkészülten, becsületesen és kipihenten kell kimenni a pályára, és megpróbálni a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. A cél, hogy az a csapat nyerjen, amelyik a mérkőzésen megérdemli, amelyik tényleg jobb volt az adott napon. Ennek érdekében mindent meg kell tenni: nemcsak a döntésekkel kapcsolatban, hanem a játékosok menedzselésében is.
Gyakran a TV-néző csak azt látja, hogy eltaláltad-e a szabálytalanságot vagy sem, de a játékvezetésnek sok olyan része van, ami nem látványos, és mégis rengeteget számít: például az, hogyan kommunikálsz a játékosokkal és hogyan kezeled a pályán történő szituációkat.
Milyen érzés utólag a képernyőn visszanézni, hogy rossz döntés született?
Engem személy szerint mindig bántott, ha valami nem sikerült, vagy rossz döntést hoztam. Ugyanakkor szerintem baj is lenne, ha egy játékvezetőt ez nem zavarna.
– Nyilván az sem jó, ha valaki hetekig rágódik rajta, mert a következő mérkőzés pár nap vagy egy hét múlva már jön. Az tény, hogy a hibák bántanak, főleg most, hogy rengeteg kamera van minden mérkőzésen, minden apró hibát ki lehet szúrni, az interneten mindenhol láthatóvá válik – ez senkinek sem kellemes. Az ilyen döntéseket meg kell tanulni feldolgozni és túllépni rajtuk. Ugyanez a futballistáknál is így van: ha valaki öngólt rúg, vagy elad egy labdát, és ebből gólt kapnak, az nyilván nem jó, szomorú, de a következő mérkőzésen lehet javítani.
Számtalanszor a hibát magával az emberrel azonosítják – sokak fejében egyetlen nagy hiba egyet jelent magával a személlyel. Már több mint tizenhárom éve történt, hogy az Anglia–Ukrajna Eb-csoportmeccsen Marko Devics lövése áthaladt a gólvonalon, de nem jeleztél, így gólt sem ítéltek. Hogyan gondolsz vissza erre ma, és akkor hogyan élted meg ezt?
– Nyilván rossz megélni az ilyen helyzeteket, főleg, ha világeseményen történnek. Nehezen lehetett túllenni rajta, nem egy-két nap alatt múlt el a rossz érzés.
Ugyanakkor ez nem egy szakmai hiba volt abból a szempontból, hogy valamit rosszul tudtam volna, vagy hiányos lett volna a tudásom. Egyszerűen történt egy adott pillanatban egy szituáció, és döntést kellett hozni, ugyanúgy, mint egy játékosnak a pályán. Én az alapján döntöttem, amit láttam és éreztem – de ez sajnos nem volt jó döntés.
– Ez a játékvezetői szakma velejárója: hiába hozol 30 jó döntést, ha egyszer hibázol, az emberek sokszor csak azt az egy rosszat látják, és elfelejtik a többit.
Egy játékvezető hibája legalább annyira megmarad a közvélemény emlékezetében, mint egy játékosé. Legyen szó például Loris Karius balul sikerült BL-döntőjéről, ami mindenkiben a leginkább megmaradt róla.
– Igen, a mi helyzetünk kicsit olyan, mint a kapusoké: hiába véd a kapus 20-szor tökéletesen, ha egyszer becsúszik egy potyagól, a mérkőzés után mindenki arról beszél.
Ez az ominózus Eb-meccs volt az, amit a legnehezebb volt feldolgozni?
– Igen.
Ilyen szempontból áldás, hogy jött a VAR?
Áldásnak nem nevezném, hisz a pályafutásom nagy részét én még VAR nélkül vezettem, és akkor minden döntés teljes mértékben a játékvezetőn múlt.
– De biztos, hogy a VAR sok szempontból könnyebbséget jelent: a játékvezetők életét segíti, a döntések hitelesebbek, hiszen a játékosok is tudják, hogy a VAR úgyis ellenőrzi az eseteket. Ennek köszönhetően jobban elfogadják a döntéseket, és a játékvezetők munkája könnyebb.
Sokan úgy vélik, hogy a VAR alapvetően jó ötlet, csak rosszul használjuk, mert vontatottá, feleslegesen szaggatottá tesszük a mérkőzéseket. Ezzel egyetértesz?
– Úgy gondolom, hogy a VAR bevezetése jó döntés volt. Korábban megengedhetetlen volt, hogy súlyos, egyértelmű hibák történjenek, és a mai világban egy pillanat alatt mindenki láthatja ezeket a hibákat – akár a kivetítőn, a tévén, vagy a mobiltelefonon –, így a kijavításuk elengedhetetlen. A mai technológia mellett tehát a VAR-rendszer bevezetése szerintem nagyon helyes lépés volt. Ugyanakkor tényleg sokszor előfordul, hogy az első kameranézetből nem látszik, történt-e kezezés, a másodikból takarja egy játékos, a harmadikból rossz szögből látszik, míg a negyedikből világosan kiderül. Ezután végig kell vizsgálni, hogy szabálytalan volt-e a kezezés, vagy véletlenül pattant a labda a kézre természetes helyzetben, és ellenőrizni kell, hogy a támadás előtti pillanatokban nem történt-e más szabálytalanság. Mindez természetesen időigényes, és emiatt előfordulhat, hogy a játék megáll, míg a VAR dolgozik.
Stadionban ülő nézőként ez engem is idegesít, főleg ha egy gól után hosszú percekig várakozunk, hogy végül megadják-e a találatot. Nem kellemes érzés, de ez ma már a futball része, és a döntések pontossága érdekében elengedhetetlen.
Emlékezetes eset volt, amikor – még aktív játékvezetőként – félrevezetett a VAR. Te voltál a 2023-as Puskás Akadémia–Honvéd bajnoki játékvezetője, amikor 0–0-s állásnál nem ítéltél büntetőt Szolnoki Roland kezezéséért. A VAR-kocsi azonban akkor ki sem hívott ellenőrzésre, amit később az MLSZ is elismert, hogy hiba volt. Ilyenkor kié a felelősség, ha a VAR hibázik?
– Ezzel már nem szeretnék foglalkozni, annak idején az MLSZ Játékvezetői Bizottsága az üggyel kapcsolatban részletesen nyilatkozott.
Korábban kihívásnak említetted a játékosok „kezelését” is. Mi a legnehezebb helyzet egy bíró számára: a sokat reklamáló, a színészkedő vagy a provokáló játékos?
– Az utolsó években, amikor már rutinos voltam, a vagányabb, csibész „öreg rókákkal” sokkal jobban kijöttem, mint a fiatalabb játékosokkal vagy a légiósokkal. Mindig a közvetlenebb kommunikáció híve voltam, aminek vannak előnyös és kevésbé előnyös oldalai is. Nehezen jöttem ki azonban azokkal a középpályásokkal, akik állandóan körülöttem nyüzsögtek, és úgy tűnt, hogy életük legfontosabb dolga az volt, hogy minden döntést kritizáljanak. Velük nehezebb volt, mert folyamatosan zavarták a koncentrációt.
Többféle megközelítést próbáltam velük szemben, de végül a „pokróc-stílus” bizonyult a leghatékonyabbnak: mert hiába voltam udvarias, ez az egyenes, határozott hangnem működött a legjobban (nevet).
A „játékvezetői humor” mennyire segíthet elsimítani egy forró helyzetet?
– Ez azért nagyon nehéz, mert a játékvezetés lényege, hogy az évek során megtapasztald, melyik szituációban kivel és hogyan lehet beszélni. Ez nagyon szituáció- és játékosfüggő: ki az, akivel így tudsz kommunikálni, ki az, akivel másképp.
Régebben emiatt könnyebb volt vezetni, mert a játékosok nem cserélődtek ilyen gyakran az NB I-ben. Jobban ismerted őket, és ők is téged. Ma viszont, amikor egy csapat évente tizenöt új játékost igazol, nem könnyű eldönteni, kivel hogyan lehet kommunikálni, és a játékosok sem mindig tudják, kinél mi működik.
Szintén nehéz helyzet, hogy gyakran módosítják a szabályokat, elsősorban a kezezésre vonatkozóan. Azt is mondják, hogy sok esetben a bírók se tudják követni a módosításokat. Hogy lehet mégis követni a folyamatos szabályváltozásokat?
– Egy kezezés megítélésénél rengeteg tényezőt kell figyelembe venni: szándékos volt-e, természetes helyzetben történt-e, honnan jött a labda, csapattárs játszotta-e meg, vagy az ellenfél, és így tovább. Ezeket mind értékelni kell, és az alapján kell gyors döntést hozni – a pályán pedig erre nagyjából egy másodperc áll rendelkezésre. A profi és nemzetközi játékvezetők napi szinten elemzik a mérkőzések klipjeit, értékelik a szituációkat, hogy fejlődjenek. Emellett az UEFA és a FIFA is igyekszik egységesíteni a szabályalkalmazást, és a nemzeti szövetségek, például a Magyar Játékvezetői Bizottság is arra törekszik, hogy kövesse az UEFA irányelveit. Nagyon fontos az is, hogy a szabályok értelmezése egységes legyen: ne fordulhasson elő, hogy az angol bajnokságban máshogy ítélnek meg egy kezezést, mint a spanyolban, és amikor a nemzetközi kupában játszanak, se a játékos, se a játékvezető ne tudja, mire számítson.
Ami szerintem hiányzik, hogy a labdarúgás többi résztvevője is edukálva legyen a szabályváltozásokkal kapcsolatban. Elképesztő, hogy akár NB I-es, NB II-es játékosok sincsenek teljesen tisztában a szabályokkal – nem szeretnék nevet mondani, de ez tapasztalható.
– Vannak edzők, akik rendszeresen érdeklődnek az új szabályokról, és nagyon nyitottak arra, hogy kövessék ezeket. Ez teljesen érthető is, hiszen a szabályok ismerete a szakmájuk része. Ugyanakkor vannak játékosok, akiknél érezhető, hogy fogalmuk sincs az új szabályokról, és ezt a kommunikációjukból, reklamálásaikból lehet észrevenni.
Vannak futballcsaládok, ahol a kapusposzt öröklődik, nálatok viszont mintha a síp lenne a családi hagyomány. Testvéred, Vad Anita szintén NB I-es játékvezető, ahogyan édesapád, Vad István is bíráskodott. Egy orvos családban természetes, ha a gyerek is orvos lesz – de egy „bíró családban” ez hogyan néz ki?
A családi ebédek vagy vacsorák alatt mindig szokott menni valamelyik sportcsatorna, természetes, hogy a hétvégi étkezéseknél élő mérkőzéseket nézünk, néztünk. Ez a szokás beépült a hétköznapjainkba és a hétvégéinkbe is, így a futball folyamatosan jelen volt az életünkben.
– A játék szeretete már gyerekkoromban megvolt, hiszen édesapámmal minden hétvégén mentem a mérkőzésekre, akár futballozott, akár játékvezetett. Hat éves korom óta fociztam, így a foci szeretete természetes volt számomra, a játékvezetés iránti érdeklődésem pedig 16 évesen kezdődött. Az első egy-két évben még futballoztam mellette, majd fokozatosan belecsöppentem a játékvezetői közegbe, ami egy-két év után megtetszett, és azóta is benne maradtam.
Édesapád a Ferencvárosban futballozott korábban. Karriered elején nem égett rád, hogy „fradista” vagy?
– Fiatal játékvezetőként, 23–24 évesen az NB I-ben még sokan ezzel a címkével azonosítottak, de az évek múlásával azonban ez a kép fokozatosan elhalványult, és később már egyáltalán nem jelentett problémát. Fiatalabb koromban tudatosan nem küldtek Fradi-meccsekre, mivel korábban magam is a Fradiban futballoztam és a klub sportiskolájába jártam – így igyekeztek elkerülni a fölösleges konfliktusokat. Ez egyébként nem egyedi: ahogy a debreceni játékvezető sem vezet a Lokinak, vagy a zalaegerszegi sem a ZTE-nek.
Ki volt számodra a legjobb magyar bíró?
– Igazából nekem nem volt egy konkrét példaképem játékvezetőként. Akikkel együtt dolgozhattam, akár tartalékjátékvezetőként, akár asszisztensként, tőlük próbáltam ellesni egy-két jó húzást, amit később be tudtam építeni a saját játékvezetői stílusomba.
Puhl Sándortól vagy Vágner Lászlótól rengeteget lehetett tanulni, és azt, amit tőlük elsajátítottam, beépítve a saját működésembe, segített abban, hogy kialakítsam a saját profi stílusomat.
Az Év játékvezetője lettél a 2005/06-os szezonban, mégis mintha sosem te lettél volna az itthoni „elsőszámú” bíró. Benned maradt emiatt hiányérzet?
– Ha az elmúlt évtizedeket nézzük, Kassai Viktor volt az, aki itthon a legkiemelkedőbb pályafutást futotta be nemzetközi játékvezetőként is. Őt nyugodtan tekinthetjük az elmúlt húsz év legjelentősebb magyar játékvezetőjének. Ha úgy vesszük, talán én a második vonalban lehettem, hiszen dolgozhattam BL-meccseken, Európa Liga-mérkőzéseken, valamint két U-20-as világbajnokságon is. Összességében elégedett vagyok, bár mindig lehetne jobb az ember, és törekedni is kell rá.
Amikor majd végleg befejezed a játékvezetést, merre szeretnél tovább lépni?
– Az elmúlt években elvégeztem az MLSZ-nél és az UEFA-nál is egy sportmenedzseri képzést, készülve arra, hogy a játékvezetői pályafutásom befejezése után a labdarúgásban, a háttérmunkában is tudjak dolgozni. Jelenleg épp egy másik lehetőség adódott, de bízom benne, hogy a jövőben lesz alkalmam a magyar játékvezetés fejlesztésében is részt venni.
