Enis Bardhi a nyáron hagyta el hosszabb idő után Újpestet és az NB I-et, hogy a spanyol élvonalba feljutott Levante játékosa lehessen.

A 22 éves macedón válogatott középpályást a macedón medial.mk faggatta első, Valencia elleni derbije (szombat, 13:00) előtt, eddigi spanyolországi tapasztalatairól.

- Az én kívánságom volt, hogy ehhez a klubhoz tartozhassak. A Levante várt rám és nagyon boldog vagyok, hogy már két bajnokin is játszhattam.

Még keményebben kell dolgoznom és előre kell néznem, mert először úgy éreztem, nem vagyok még elég jó a ligához. Arról álmodtam, hogy a spanyol bajnokságban játszhassak és most itt vagyok. Soha nem adtam fel ezt az álmomat. (..)

Olyan csapatban akartam játszani, amelyikben esélyt kapok arra, hogy valóban megmutassam a tudásomat és amelyben megfelelő teret kaphat a játékom, ahol tisztelnek és megbecsülnek. Amikor idejöttem, tudtam, hogy ez lesz az a hely és klub, amire vágytam. Az edzőm pedig hisz bennem, nagyon motiváló volt az első beszélgetésünk.

"Voltak más megkereséseim is Spanyolországból"

A fiatal légiós arról is szót ejtett, milyen ajánlatok közül választotta ki végül a Levantéét. Ahogy arról Roderick Duchatelet tulajdonos a csakfoci.hu-nak beszélt korábban, Bardhit Oroszországba, kedvezőbb anyag feltételek mellett is eladhatták volna a lilák, de a játékost kérését is figyelembe vették a döntéskor.

- Nagyon nehéz út áll mögöttem futballistaként, de mindig is Spanyolországban akartam játszani Amikor kiderült, hogy a Levante le akar igazolni, nem gondolkodtam. Igaz, hogy az előző idényben még másodosztályú volt a csapat, de nagy fölénnyel jutott újra a legjobbak közé.

Voltak más megkereséseim is Spanyolországból, a Girona és a Getafe is érdeklődött irántam, de nekem már a kezdetekkor a Levante volt az első.

A középpályás röviden, de magyarországi és korábbi pályafutására is kitért nyilatkozatában.

Nem volt könnyű Magyarországon futballozni, nem voltam ott túl boldog.

Fiatal koromban Macedónia nem volt igazán ott az európai foci vérkeringésében, így 16 évesen már Svédországba mentem, de egy ottani harmadosztályú klubnál csak barátságos meccseken játszhattam, ezt eléggé nehezen viseltem. Nem volt ott velem senki a családból vagy a barátok közül. De mindig is futballista akartam lenni, így soha nem adtam fel, és köszönöm Istennek, hogy segített abban, hogy profi játékos lehessek.