Senki sem tudja, mikor került Levendi a klubhoz. Már a régi csapatfotókon is ott állt szélen, szerényen meghúzódva, hol az ünnepi, galambszürke öltönyében, hol szponzorcímeres mezben, klottgatyában, pipaszár lábaival kitűnt a kidolgozott izomzatok közül. Afféle mindenes szerepét töltötte be a falu megye I-es egyleténél. Ha kellett, az igazolásokat intézte, sportorvoshoz fuvarozta a fiúkat, mezeket feliratoztatott, az utazásokhoz buszt kunyerált, de legendássá szakácstudománya tette.
Levendi Sándor gulyásainak, pörköltjeinek, bográcsban elkészített, füstölt csülkökkel ölelkező töltött káposztájának minősége magasan felülmúlta imádott klubjának presztízsét, az ellenfelek már előre bekalkulálták a meccs utáni szíveslátást, mert Levendi, hacsak valami nagyobb botrány nem történt, a mérkőzések után a vizitálókat is asztalhoz ültette.
A civilben tanítóként dolgozó, nyugdíjazásáig generációk sorát pallérozó özvegyember becsülettel felnevelte, férjhez adta egyszem lányát, aki azt is megbocsátotta neki, hogy a másik „családját” olykor előrébb sorolja. Levendi ritkán jelent meg Évuska életének ünnepi eseményein, a lány pechjére, a futballistáknál mindig akadt valami halaszthatatlan teendő, az apja pedig a tanítás után a pálya felé vette az irányt.
A hétköznapokban csendes intéző a hazai meccsek után engedte ki a gőzt. Sanyi bácsinak, ahogy a játékosok szólították, a harmadik hosszúlépés után eredt meg a nyelve. No, nem szószátyár módon, fordulatos történeteit élvezettel hallgatták a sporttársak. Szavajárása elhíresült: „Ha a világban rend lenne…” kezdetű örökbecsűjét nemzedékek idézték, ha nyomatékot akartak adni szavaiknak.
A beavatottaknak akkor sem kellett nélkülözniük Levendi Sándor gasztrocsodáit, ha a futballvilág téli pihenőre vonult, az ízek felkent papja a híres sportkocsonyájára látta vendégül barátait. A házigazda már a kapuban várta a társaságot, akik, mintha karmester vezényelné őket, köszönés helyett az alábbi mondattal nyitottak: „Ha a világban rend lenne, minden hűtőben lenne néhány tányér jófajta kocsonya tél tájékán!”
A jeles alkalomra a szomszédból átugró Évuska körbekínálta az illatos gönci barackot, a poharak alján az évek óta pálinkában ázó gyümölcsdarabkák a vendégváró rágcsa előfutáraként szolgáltak. Levendi mosolyogva ölelte át a lányát, akinek a kedvéért megalkotta a kocsonya különleges változatát.
„Ha a világban rend lenne, minden hűtőben lenne néhány tányér jófajta kocsonya tél tájékán! – idézte önmagát nyitásként. – Az egyik legjobb étel ez, amit ismerek. Így amikor készítem, már a tervet is magasztalom, egy hosszúlépéssel, kizárólag észak-balatoni száraz fehérborból, indítom útjára a műveletet.”
Levendi nagyot kortyolt a gyöngyöző pohárból, aztán a homlokát megtörölve folytatta: „Az alaposan átvizsgált és megmosott kocsonyahúsok mellé csülkök és csirkemellek is kerülnek a hideg vízbe. A felfőzés után leöntöm a vizet, majd újat öntök rá. Bezöldségelem, fűszerezem, akár egy húslevest, aztán hagyom pötyögni. Nincs más dolgom, mint az illatokból nagyokat szippantva várni. Egészen addig, amíg a csülökből minden erőlködés nélkül ki tudom húzni a csontot. Ez a könnyűnek tűnő művelet úgy hat-hét óra múltán következik be, és ilyenkor mindig történik valami.”
„No, de mi? – tette fel a kérdést Levendi, miközben magasra emelte mutatóujját. – Ekkor hívom át a kedvenc szomszédomat, aki a kárpátaljai kocsonya titkát ismeri, és azt korábban megkóstolva, oda kell figyelnem a végeredményre, hogy ne maradjak szégyenben. Ilyenkor teszek egy újabb lépést, a szomszéd részéről sör csusszan, egy stampedli pálinkával, a barátságunk megtámogatása végett.”
Az örök csapatintéző hatásszünetet tartott, legurított egy gyűszűnyi gönci barackot, aztán ránézett a nappali sarkában álló Évuskára: „A szomszédból bekukkant egyetlen lányom, aki már kóstolna, izgatott, ezzel újabb hosszúlépés irányába terel. Mosolyog a lelkem, talán az én drága Klárikám is büszke lenne rám, hogy jól neveltem szerelmünk gyümölcsét, aki két gyermeke után is olyan csinos, mint egy fotómodell. Ki hinné, hogy a kedvencei a sportkocsonya mellett a pacalpörkölt, a lecsó és a marhapörkölt – persze, bográcsban főzve.”
„Aztán kárt kell hárítanom, átjön a kedvenc vejem… egy van – csapta le a maga által feldobott magas labdát Sándor. – Ki nem állhatja a fokhagymát, a kocsonyát egyenesen utálja, így békítésképpen újabb lépésre kell elszánnom magam.”
„Közben megfőttek a hozzávalók, jöhet a porciózás, a látvány művészete! – folytatta kipirult arccal. – Az átlátszó üvegtálacskákba csak a csontokról leválasztott színhús kerül, a feldarabolt csülök és a csirkemell, mellé zöldség, főtt tojás, csípős zöldpaprika, ahogy Évuska szereti. Újabb lépéssel kerültem közelebb a célhoz.”
A főtt tojás említésénél az ámuldozó hangokra erőteljes bólintással reagáló Levendi nagyot húzott a fröccsből, majd ünnepélyes hangra váltott: „Mint ahogy ideje van a sírásnak és a nevetésnek, ideje van a kóstolásnak is. Izgalommal vártam néhány órát a tökéletes dermedésre. Egy-két lépésre voltam a céltól!” – tárta szét a kezeit mosolyogva, eközben Évuska a legjobb tempóban, ahogyan a center érkezik a beadásra, átvette a szót.
„Apa tartotta az általa diktált tempót, éjfél után a végeredményről már csak akadozó nyelvvel tudott beszámolni nekem telefonon – nevetett a lány, de a férfi újra magához ragadta az irányítást.
„Barátaim! – halkította le a hangját, mintha titkot tárna fel. – Higgyétek el nekem, a kocsonya másnap mutatja meg igazi, boldogító arcát: a legjobb gyógyír a meggyötört gyomor számára! Hogy az élet ezen nagy igazságát realizáljam, mielőtt jöttetek, készítettem egy hosszúlépést magamnak. Jó étvágyat kívánok!”
A végszót követő taps és koccintások után Évuska hatalmas tálcákon szervírozta az üvegtálacskákban aranyló sportkocsonyákat. A kanalak halk zörgése, a friss házi kenyér melege, az elégedett sóhajtások ünnepet varázsoltak az asztal köré. Ha a világot nem is szállta meg a rend, a kis alföldi falut a puszta közepén néhány órára átölelte a békesség.
