Túl sokat kért, de megadták

- A lényeg az, hogy a Steauának új edzője lett, Halagian, aki megkeresett, hogy kellek neki. Akkor éppen műtötték a lábam. Engem hívtak a Steauához már máskor is, de kapásból nemet tudtam mondani. Ebben az esetben azért nem tudtam nemet mondani rögtön, mert Halagian és köztem volt egy kölcsönös tisztelet. Nem beszéltünk azelőtt mi ötször életünkben, nem koccintottunk fröccs mellett, tehát nem voltunk testi-lelki jó barátok, de kialakult egy tisztelet, s így én szégyelltem azt mondani, hogy ó, hagyjál békén engem a Steauával. (…) S akkor úgy taktikáztam, hogy olyanokat és annyit kérjek, hogy ő kelljen, elutasítson. Elment két napra Bukarestbe, s nem utasított el. Akkor kerültem nehéz helyzetbe. Végül is elmentem, amit persze nem bántam meg.

Magyarként a román válogatottban

- Én azt hiszem, becsületes magyar nemzetiségű román állampolgár voltam, és soha nem tudtam, nem akartam a nemzeti hovatartozást vagy a politikát belevinni ebbe a dologba.

Valóban, magyarként érvényesülni a futballban nehezebb volt, de aki nagyon jó volt, arra szükség volt mindenhol. Ismerek olyan játékosokat, akik szomorúan mesélik, hogy ők milyen problémákkal néztek szembe, de én úgy folytatnám ezt, hogy mert nem voltak elég jók. Elsősorban.

Én nem azt mondom, hogy a válogatottban nem voltam mellőzve emiatt egy bizonyos ideig, hogy nem próbálkoztak nehéz helyzetbe hozni engem. Ez mind így volt, de hála a Jóistennek annyira kellettem, hogy nem csak hogy nem tudtak hátat fordítani nekem, de áldozatokat is hoztak értem. Olyan éveket éltem a Steauánál… Pedig a Steauát soha nem szerettem. Ha én valamelyik bukaresti csapatot szerettem, akkor nekem a barátaim a Dinamónál voltak, a Steauánál nem volt senki. Nem szerettem a Steauát már csak azért sem, mert az is katonacsapat volt, mint az ASA. De amikor odamentem, olyan emberekre – persze nem mind –, olyan barátokra tettem szert, és olyan pillanatokat éltem meg, amit nem is álmodtam volna. Azt sem gondoltam volna, hogy amikor a válogatottban szinte mindent elértem, akkor annál még van tovább, és még feljebb tudok mászni egy lépcsőfokkal vagy kettővel. És feljebb másztam. Nem bántam meg egy pillanatig sem.

A 2001-es román-magyar vébé-selejtezőről

- Számomra egy nagyon szép emlék, nagyon felkészültem a mérkőzésre. Soha ennyire nem készültem, mert a magyarok ellen nekem bizonyítani kellett. És hála a Jóistennek, sikerült.

Fenyegetések voltak, igen. Hazatelefonáltak édesanyámnak, hogy ha kikapunk, akkor mi lesz. Én is kaptam ilyen leveleket, anyósom felé is érkeztek telefonhívások. Magyarországon meg a testvéremet fenyegették, hogy felgyújtják a házát. Én erre azt mondom, hogy buta emberek – hogy ne mondjam, hogy hülyék – mindenütt vannak. Elég az hozzá, hogy édesanyám megszenvedte. Úgy egyeztünk meg, hogy nem is nézi a meccset otthon, de annyira emésztette őt a hívás, hogy felugrott a vérnyomása, a pulzusa, be is vitték a klinikára, talán a legjobb megoldás ez volt. Aztán megnyertük a mérkőzést, telefonáltam neki, majd a testvéremnek. Amikor felvette a telefonkagylót, elkezdett káromkodni, mert nem tudta, hogy én vagyok.

Azután mesélte el, hogy jó két órája fenyegetik, hogy felgyújtják a házát, mert a románok nyertek. Én örvendek annak, hogy a Jóisten megadta nekem ezt a mérkőzést, de főleg annak örvendek, hogy segített abban, hogy bebizonyítsam azt, hogy becsületes magyar tud jó román állampolgár is lenni.

Arról, hogy lenne-e magyar kapitány

- Azt hiszem azt el kell felejteni. Nem lebeg ott, mert nem lebegtetik ott. Ami az én sztorim ezzel kapcsolatban, hogy én jeleztem, hogy létezem, amit szívesen fogadtak, csak éppen (a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke – szerk. megj.) nem tudott lépni. Amikor meg ő léphetett, akkor én kerültem olyan helyzetbe, hogy nem léphettem. Ami engem zavar ebben a helyzetben, hogy azt hiszem, ezt illene megérteni, és nem problémát csinálni belőle.

 Cristiano Ronaldo „felfedezéséről”

- Ronaldót már előttem felfedezték, ő Madeirán született, és behozták Lisszabonba a Sportinghoz, s én amikor időm volt, lődörögtem a fiatalok edzésein is, s ott botlottam bele egy srácba, aki megtetszett nekem. Ugyanakkor következett egy edzőmérkőzés, amelyen a második csapat játszott a fiatalokkal, és a technikai igazgató mondta, hogy nézzem meg azt a játékost, mert most már felépült a sérüléséből, és döntsük el, hívjuk-e be a nagy csapatba akkor vagy sem. Én leültem a lelátóra nézni az edzőmérkőzést, s amikor vége lett a meccsnek, kérdezték tőlem, hogy hívjuk-e. S mondtam, hogy hívjuk, de nem ezt, hanem azt. Az volt Cristiano Ronaldo. Ő akkor 16 éves volt.

Az első edzés után azt mondtam, hogy ez a srác nem megy el többet, itt marad velünk. Büszke vagyok, igen, bár mondom, nem én fogtam meg a rétről. Adott pillanatban jó segítséget tudtam nyújtani Ronaldónak, siettettem a bemutatkozását, mert mertem vállalni azt a rizikót, amit lehet más edző nem vállalt volna fel.

Segítettem őt, gyorsítottam, mert előbb-utóbb egy ilyen tehetség így is, úgy is mutatkozott volna. Az ő esetében inkább előbb.

A Ceaușescu-házaspár állítólagos letiltásáról

- Letiltás valóban volt, de nem a Ceaușescu házaspár részéről, hanem a Securitate részéről, és a Ceaușescu házaspár épp, hogy feloldozta ezt a letiltást, azért mert nagyon jó viszonyban voltam és vagyok Valentin Ceaușescuval, a fiúkkal. Ő egy intelligens, jólelkű ember, aki segített nekem, mert ő ilyen. Tudom, hogy ez nagyon rosszul hangzik, és borzasztó következtetések felé lehet eljutni, de mindentől függetlenül mondom azt, hogy az egy igazi ember. Ha én a román futballban találkoztam értékes emberekkel, akkor az első Bóné Tibor volt, az edzőm, a második pedig Valentin Ceaușescu. Jó, de hát a neve! Hát igen.

Arról, miért kerüli mostanában a futballpályát

- Ez az a kérdés, amire nem fogok válaszolni. Sokkal fontosabb mérkőzésem van, mint bármelyik más mérkőzésem eddig.

A teljes interjút itt olvashatod el - KATTINTS!