Dárdai Pált Halottak Napján hívta fel a Sportrádió, és a gyászról, az emlékezésről is megkérdezték. A Hertha BSC vezetőedzőjének sajnos sok része volt az elmúlás miatti fájdalomban, hiszen már édesapját, édesanyját és öccsét, Balázst is elveszítette.

Dárdai a nehéz témáról is igen nyíltan és őszintén tudott beszélni Somogyi Zsoltéknak - rendhagyó nyilatkozatából idézünk az alábbiakban.

"A holtak a holtakkal, az élők az élőkkel"

- Először is a sok balszerencse mellett a szerencse az, hogy ha lehetne rajzolni egy álomcsaládot, ahol én felnőttem, a miénk az olyan volt. Dédimama, nagypapák, nagymamák, ismertem őket, egy óriási boldogságban nőttünk föl. Mintha rajzolták volna a nagyszüleimet is, hozzájuk jártunk minden második hétvégén, volt, aki simogatva szeretett, valaki pénzzel (nevet - a szerk.), attól függ, hogy ki, milyen volt, meg hogy mit adhatott az unokájának. Így nőttünk mi föl. Édesanyám egy ilyen anyatigris volt, aki aztán olyan szeretetet adott, meg olyan törődést, ami tényleg bomba.

Amikor az ember ezeket így átéli, a legfontosabb az, hogy meg kell tanulni erről is beszélni tudni. Tehát, hogy ne az legyen, hogy minden második percben elcsuklik a hangod, hanem tanuld meg ezt valahogy feldolgozni. Ebben van egy nagyon kegyetlen mondás, az én nagymamám, apunak az anyukája, Dárdai Pálné, az első mondta, aki egy nagyon-nagyon katolikus, vallásos asszony volt. Most halt meg egy-két éve, 91 évesen, és mindig azt mondta - és ez egy nagyon kemény mondat, viszont ez viszi az embert tovább -, hogy "a holtak a holtakkal, az élők az élőkkel". Ez nagyon nehéz, de én mindenkinek ezt szoktam ajánlani, hogy csak így lehet.

Én Halottak Napján vagy Mindenszentekkor járok ki a temetőbe, vagy, hogy ha nyáron otthon vagyok, egyszer kimegyek. Apu Balázs sírjánál kezdte, utána anyunál folytatta, és minden hétvégén, minden vasárnap kiment... Mondtam is neki, hogy mi van, odavágysz, nem kell ennyit menni... Mindenki másképp éli át, ezt tiszteletben kell tartani. Én úgy vagyok vele, hogy szeretek róluk beszélni, és szinte minden nap gondolok a mai napig rájuk valamilyen oknál fogva, mert annyi mindent kaptam tőlük. Nagyon nagy kár, hogy így történt, anyu 55 évesen, apu 66 évesen - mágikus számok -, gyorsan elment. A Balázs meg szinte felfoghatatlan, viszont ettől függetlenül én csak pozitívan tudok rájuk emlékezni. Én örülök neki, hogy az unokáknak apu ennyi mindent tudott adni, hogy mind a három tud focizni, mind a három érti a futballt, ezeket ő a kertben beléjük játszotta szó szerint, egész nap focizott velük. Úgy, ahogy velem és Balázzsal is. Ezek olyan értékek, hogy minden nap eszembe jutnak, ha kinézek ide, a fákra, két almafa, egy naspolya, egy vilmoskörte, egy mandulafa, azokat mind ő ültette még el. Minden reggel, mikor rájuk nézek, apu eszembe jut. Hogy ha bemegyek a konyhába, Mónika főz - anyutól tanult - minden ízben benne van anyu. A Balázs fényképe több helyen is ki van rakva, a mai napig emlékszünk rá. Tehát én azt gondolom, hogy így lehet egy kicsit szebbé tenni, ami egyébként nem szép.

"Kicsináltam magam egy évvel a halála után..."

Dárdait megkérdezték arról is, hogy mindig így tudott-e az elvesztett szeretteiről beszélni, azután is, hogy elmentek?

- Az elején nagyon nehéz volt, mert ugye a Balázsnál a szobájába sem mentünk be nagyon sokáig. Hogy az nem lesz még kipakolva.

És akkor én egyszer felajánlottam anyuéknak, hogy jövök haza - én, a nagy kemény - és megcsinálom. Aztán úgy kicsináltam magam egy évvel a halála után, bementem a szobába, de nem tudtam semmihez hozzányúlni, csak kikészítettem magam. Aztán akkor ott megfogadtam, hogy többet ilyet nem. Nem szabad így elengedni magadat, mert teljesen szétőrlöd magad. Anyu az annyira nem tudta feldolgozni Balázs elvesztését, hogy valamilyen szinten szerintem ráment az egészségére, és ebből jött a folyamat, hogy ő is meghalt. Viszont ez a mély szeretet ez így szép.  Akkor fájnak a dolgok, a szeretet az sokszor fájdalmas. De ez így szép, mert szeretet nélkül a világ az nem világ. Én azt gondolom, hogy az mindenkinek a saját dolga, hogyan gyászol. Lassan tényleg most már ott vagyok, hogy megmaradtam ilyen árvának, de unokatestvérekkel is jó a kapcsolat, meg az ember próbál nekik is egy pár szóval, meg egy-két dologgal segíteni, hogy fel tudják dolgozni a tragédiákat, mert ugye nekem ez már megvolt. Nehéz dolgok ezek. Mindenki más.

Én azért tudom ezt ilyen jól feldolgozni, mert ilyen erőt tettek belém a szüleim. Azt gondolom, hogy a család nevel. Ha csak egy évet, ha csak tíz évet, ha száz, mindegy, mennyit vannak a szülők a gyerekeikkel. A lényeg, hogy olyan példák, olyan példaképek legyenek, meg olyan erőt adjanak annak a gyereknek, hogy egy életen át legyen mentális erejük, mert az viszi őket előre, mert nem lehet mindig sikeresnek lenni, meg mindig sok pénzt keresni. Ott nem lehet elkeseredni, nem lehet otthon búslakodni, mert akkor magadat teszed tönkre. Valamit tenni kell.

"Holtak a holtakkal, élők az élőkkel" - nagyon kemény mondat, de valaki belegondol egy kicsit, ez visz tovább szerintem. Meg kellett tanulni ezekről beszélni, meg kellett tanulni a pozitív dolgokra emlékezni, a szép mondatokra. Az egyetlenegy, amit megbántam, az az volt, hogy amikor Balázs meghalt, nem kellett volna megnéznem. Az ember meg akarta nézni, meg akarta  fogni, ott akart lenni a közelében. Az nagy hiba volt. Azt nem ajánlom senkinek. Mindenki vigye el a szeretteit az emlékeivel pozitívan, nevetve, jókedvben.

"Tudtuk, hogy már soha többé nem lesz olyan, mint előtte"

A szakember fiainak is próbál mindent továbbadni, érzelmileg is.

- Próbálom ugyanazt átadni, amit én kaptam. Amikor először elmentem otthonról, az életem egyik legfájdalmasabb pillanata volt, de ha visszagondolok, az egyik legszebb is.

Emlékszem rá, hogy Balázs kijött, és mondta, hogy "imádlak", mert tudták, hogy elmegyek a BVSC-hez, összeraktam a táskámat. Tudtuk, hogy már soha többé nem lesz olyan, mint előtte, hogy ott alszunk egy ágyban, anyu este betakar minket, reggel fölkelünk, este megint találkozunk, és így, tovább. Ott sírtunk, mert tudtuk, hogy én most elmegyek. Nálunk ilyen mély érzelmek voltak, ami szerintem szép, és igenis meg kell tanulni erről beszélni,  jó kedvvel és jó érzéssel, mert ez egy ajándék az élettől.

"Másodosztályú edző vagyok, de majd alakul"

Dárdainak azt kívánták, hogy majd Bundesliga 1-es edzőként is felhívhassák majd, illetve szóba került az is, hogy lassan ő is nagypapa lehet majd.

- Ezek dörzsölt gyerekek, remélem, még rájönnek... - szólt utóbbi felvetésre a már jóval vidámabb hangvételű válasz. - A labdák megvannak, a háló ki van cserélve a kertben, úgyhogy ezzel minden rendben van. A trambulint vissza kell rakni, azt már átpakoltuk, most már a "nagy lovaknak" nem kell, mert ugye az egyensúlyérzék miatt be volt rakva mindig. A többi meg majd alakul. A legfontosabb az életben a szeretet mellett az egészség. Egyiket se lehet megvenni. Ez a kettő, ha megvan, ez két komoly érték, ezekre nagyon kell vigyázni. Én meg másodosztályú edző vagyok, de majd alakul...

"Még van a pályán egy Dárdai, nincsen semmi gond"

Az élvonalbeli Mainz elleni győztes kupatalálkozó (3-0) kapcsán Dárdai igen elégedett volt.

- Nekünk nincsen könnyű meccsünk. Ha valaki a Hertha a sorsát kicsit követi, akkor tudhatja, hogy mindenkit el kellett adjunk, és ár-érték arányba hoztunk olyan játékosokat, akik kevés pénzbe kerülnek, vagy semmibe nem kerülnek. Ebből kellett összegyúrni egy csapatot, ami nem volt egyszerű, de nagyon szépen fejlődnek, akarnak a játékosok. Erre a tegnapira azt lehet mondani szinte, hogy hibátlan mérkőzés volt, mind támadásban, mind védekezésben. Az ellenfélnek két veszélyes kapura lövése volt összesen. Ez körülbelül olyan volt, amit én szeretek. Nem egyszerű, kevesen vagyunk, de megyünk tovább vasárnap. 

Szóba került a tréner legidősebb és legkisebb fia, Palkó, illetve Bence sérülése is az interjúban.

- Vannak a kárörvendő emberek, azoknak is kell valami témát szolgáltatni...Még van a pályán egy Dárdai, nincsen semmi gond, ilyen a labdarúgás. Palkónak ma szedik ki a csavart a lábából, neki a bokaszalagja "ment el", meg kellett műteni. Azt mondom, hogy talán jót is tesz neki, mert ez a bokája már egy párszor megsérült. Ha minden jól megy, januárban makkegészséges lesz, akkor az egész tavaszt végig tudja játszani. Bencének kiment a bokája, mert rossz időben kapott egy erős rúgást. Az első ilyen, amikor elmennek a szalagok, az bedagad, az ödémás, helyre kell tenni. Egy nagy professzor azt mondta, hogy egy kérése van, hogy négy hétre tegyük sínbe lábát, és nem lesz semmi gond.

Úgyhogy most nálunk négy mankó van, meg két egészséges láb. Halottak napja van ugye, Mindenszentek volt, mondtam is nekik, hogy szegény papa azt látja, hogy mankóban vagytok, szedjétek össze magatokat... Úgyhogy ez van, de ettől függetlenül egy boldog család vagyunk

- tette hozzá a berlini szakvezető.

A teljes beszélgetés itt meghallgatható - kattints!