És hogy hogyan történhetett meg mindez? Dél-Amerikában a vb-selejtezők furcsa, de teljesen szabályos rendszere az ok: tíz csapat szerepel a kontinentális kvalifikációban, mindenki mindenkivel kétszer játszik, a top 6 megy tovább, az 7. pedig pótselejtezőt játszik. Ha viszont a középmezőny hullámzik, a gyengébb csapatok is meglepően előre tudnak törni.
Bolívia példája tökéletesen bizonyítja: néhány győzelem és döntetlen néha elég ahhoz, hogy a vereségek tömegét kompenzálják, ha a rendszer ezt megengedi. A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a déli félteke legmagasabban fekvő országának csapata Brazília legyőzésével érte el a számára történelmi eredményt és lehetőséget (1994 után szerepelhetnének újra a vb-n).
A bolíviai válogatott a 7. helyen zárta a sorozatot, 18 meccséből tízet elbukva, -18-as gólkülönbséggel végezve - és mégis eljutott a 2026-os világbajnokság kapujába, a hatcsapatos pótselejtező tornára. Ide egyébként minden konföderáció (kivéve az UEFA) kap legalább egy helyet - Észak- és Közép-Amerika (CONCACAF) kettőt. Ez a hat csapat fog megmérkőzni a maradék két helyért. A két legjobb helyen rangsorolt csapatnak csak egy meccset kell megnyerni a kijutásért (valószínűleg Mexikóban), míg a másik négy válogatott előtte még 1-1 meccsen dönti el hogy kik mérkőzhetnek meg az erőnyerőkkel.
Közben a magyar és több más európai országok szurkolói újabb keserűséggel néznek szembe, azaz a válogatottjuk (ismét) lemarad (a már 48 csapatos) vb-ről. Míg Bolívia a világbajnoki álom kapujában táncol, Magyarország is csak a távolból figyeli, ahogy más, esetleg szerényebb eredményekkel rendelkező válogatottak legalább a pótselejtezőbe jutnak. Miközben más földrészekről közepes vagy akár kifejezetten gyenge csapatok is közelebb kerülhetnek egy világbajnoki szerepléshez, Európában minden eddiginél nagyobb a verseny - a FIFA szerint viszont az új rendszer esélyt ad a kisebb konföderációknak.
A futball néha tehát tényleg abszurd tud lenni: a szabályok és a selejtezők formátuma lehetővé teszik, hogy egy –18-as gólkülönbségű csapat a vb felé meneteljen, míg egy esetleg stabilabb, erősebb európai válogatott újra (és újra) lemarad. És épp ez adja a sport, a labdarúgás izgalmát – és néha a legmélyebb frusztrációt is. Különösen 40 év után.
