1. félidő:

Edzői pályafutásod első három bajnoki mérkőzésén kétszer is öt gólt kapott a csapatod. Nem fordult meg a fejedben, hogy ebből akár nagy bukás is lehet?

– Soha életemben nem éreztem olyan kellemetlenül magam, mint amikor a második hazai mérkőzésen 5-0-ra kikaptunk a Nagykanizsától – kezdte Buzsáky Ákos, a III. kerületi TVE vezetőedzője a csakfoci.hu-nak. – A vereségnek voltak magyarázható okai, hiszen három játékosomat kiállították, de így is teljesen megsemmisültem. Tanácstalanul és kiszolgáltatottan álltam a kispad előtt, annyi tudtam beüvölteni a játékosaimnak, hogy „Gyerünk!”. A kiütés ellenére azonban biztos voltam benne, hogy fel fogunk állni, hiszen az út elején jártunk.

Itthon általában nem túl türelmesek a vezetők az edzőkkel. Nem tartottál tőle, hogy kezdő edző lévén akár idő előtt megköszönhetik a munkádat?

 – Nagyon jóleső érzés volt, hogy a 0-5 után a sportigazgató és az ügyvezető is támogatott, maximálisan bíztak a szakmai stábban. Tudtam, hogy ennél sokkal jobbak leszünk. Nyáron mindössze egy négyhetes felkészülést tudtunk végigcsinálni a bajnoki rajtig, ráadásul nem a végleges kerettel. Az első két tétmérkőzésünk tulajdonképpen a felkészülésünk utolsó időszaka volt. Nem lepett meg, hogy ekkor még messze voltunk a topformánktól. 6-7 új játékost hoztam, időre volt szükség, hogy eredményesek legyünk.

Nyáron elhangzott, hogy a feljutás a cél. A gyenge kezdés után jelentősen feljavultatok, de már így is nagy a hátrányotok. Reális elvárás a csapattól az NB II?

– Nem biztos, hogy reális, de ha elvállalsz egy munkát, akkor kell, hogy legyenek céljaid. Úgy nem kezdhettük el a bajnokságot, hogy a 10. helyen akarunk végezni. Igaz, az Ajka most már nagyon elhúzott a mezőnytől, de még kétszer játszunk velük, biztos lesz nekik is hullámvölgyük. Csak olyan játékosokkal akartam együtt dolgozni, akiknek vannak céljai, akik fel akarnak jutni. Ezen kívül az is fontos volt, hogy emberileg rendben legyenek. Megváltunk olyan játékosoktól, akik ugyan szakmailag megütötték a szintet, de számunkra az volt a legfontosabb, hogy az öltözőben rend legyen…

A mérkőzések jegyzőkönyvében technikai vezetőként szerepelsz. Ennek mi az oka?

 – Kemény Kristóf segítőmmel Angliában végezzük az edzői tanfolyamat, jelenleg a Level 3-nál járunk, ami itthon a B-licensznek felel meg. A kurzus után prezentálni kell a tanultakat, az angolok eljönnek és megnézik, hogy mit sajátítottunk el a tananyagból. Egyelőre még nem kaptuk kézhez az oklevelet, de ez már csak formaság, viszont amíg ez nem történik meg, hivatalosan nincs meg a B-licenszünk.

Miért Angliában és miért nem itthon végzitek a tanfolyamot?

 – Mivel majdnem tíz évet játszottam Angliában, természetes volt, hogy ott ülök iskolapadba. Itthon sokan azt hiszik, hogy nekem derogál a hazai képzésben részt venni, de nem erről van szó. Akinek van ilyen lehetősége, hülye lenne kihagyni. Kiváló szakemberek tanítanak, gyakorolhatjuk az angol nyelvet, nem mellesleg pedig építhetjük a kapcsolatainkat. Legutóbb megismerkedtünk a City, a Blackburn és a Bolton játékosmegfigyelőjével, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Itthon ilyesmiről nem is álmodhatnánk.

Van rá esélyed, hogy rövid időn belül Angliában edzősködj?

 – Angliában sokkal jobban ismernek, mint itthon, éppen ezért nem tartom kizártnak, hogy ez megtörténik. A Plymouthnál például a mai napig megbecsülnek, a stadion egyik falán még mindig ott van az embernagyságú képem, mint ahogy Tímár Krisztiánnak és Halmosi Péternek is. A plymouthi helyi újságban hír volt, hogy a III. kerület Buzsáky Ákossal a kispadon, a Tímár Krisztián vezette Vidi II-vel játszott. Ez is jól mutatja, hogy ott nem felejtik el a régi játékosokat.

Amikor elkezdted az edzői tanfolyamot, azt mondtad, hogy szeretnél majd a magyar válogatott szövetségi kapitánya lenni. Nyilván sok magyar edzőnek vannak hasonló céljai. Neked melyek azok a tulajdonságaid, amelyeknek köszönhetően ezt elérheted?

 – Ahogy az elején is említettem, nagy célok nélkül nincs értelme belefogni semmibe. Szeretnék magyar edzőként a csúcsra jutni, ami itthon egyértelműen a kapitányi poszt. Egyelőre a pályám elején járok, de mindennap azért dolgozom, hogy egyre jobb legyek, ki akarom hozni magamból a maximumot. Még nem tudom, hogy számomra mi lesz a maximum, lehet, hogy az NB III vagy az NB II, de mindent elkövetek annak érdekében, hogy ennél jóval magasabbra jussak.

Kezdő edzőként egy kezdő másodedzőt vettél magad mellé Kemény Kristóf személyében. Nem lett volna kifizetődőbb egy tapasztaltabb kollégát választani?

 – Elképzelhető, hogy rövid távon az lett volna, de ez sem biztos. Még nem voltam edző, amikor már tudtam, hogyha eljön a nagy lehetőség, akkor Kristóffal és Kurucz Petivel fogok majd dolgozni. Hozzám hasonlóan ambiciózus fiatalemberek, ugyanúgy gondolkodnak a futballról, ahogy én. A Grund FC-ben Kristóffal már dolgoztunk együtt, igaz 15, 16 éves srácokkal, de a követelményrendszer, az edzésmódszer ugyanez volt és remekül működött a párosunk.

A szezon előtt azt mondtátok, hogy nálatok amolyan jó rendőr, rossz rendőr leosztásként működik a közös munka. Ez mit jelent pontosan?

 – Azt jelenti, hogy én vagyok az, aki kőkeményen követel, mindig minden játékosommal őszinte vagyok, néha talán túl őszinte is. Kristóf pedig egy másfajta hangnemben kommunikál velük, megpróbálja nekik elmagyarázni, hogy az adott szituációban én miért úgy reagáltam. Ha ő is olyan vadállat lenne, mint én, akkor folyamatosan ordibálnánk egymással, így viszont remekül kiegészítjük egymást.

Játékosként hússzor szerepeltél a magyar válogatottban, jobbára csereként. Miért nem lett ez a szám mondjuk harminc vagy ötven?

– Ha 18 évesen nekem valaki azt mondja, hogy a Premier League-ben fogok játszani és hússzor magamra húzhatom a válogatott mezt, egészen biztos elfogadom. Aki ismeri a pályafutásomat tudja, hogy sajnos gyakran voltam sérült.

Csak a QPR-nál három komoly műtéten estem át és mindig hatalmas meló kellett hozzá, hogy visszaküzdjem magam arra a szintre, ahol korábban már jártam. Éppen ezért a válogatottnál sem tudtak rám folyamatosan számítani, arról nem is beszélve, hogy az én időmben olyan futballistáink voltak, mint Gera, Dárdai, Szabics, Hajnal, Huszti vagy Fehér Miki. Már annak is örültem, ha egyáltalán a keretben lehettem.

Örök dilemma, hogy egy tehetségnek mikor kell külföldre igazolnia és milyen szintű csapatba. Te 20 évesen kerültél abba a Portóba, amelyik akkor a közvetlen európai elithez tartozott, de nem tudtál megragadni. Jó döntés volt?

– José Mourinho hívott, persze, hogy igent mondtam. Nem szabad megijedni a nagy lehetőségektől. Ha egy magyar tehetségnek van több külföldi ajánlata, akkor mindig a szakmailag legjobbat kell választani. Bárcsak ott tartanánk, hogy bombáznák ajánlatokkal a játékosainkat az európai topcsapatok…Pár éve még a Portóban, a Schalkéban, a Dortmundban, a Stuttgartban, a Herthában játszottunk. A mi időnkben tizenketten voltunk a Championshipben, ma egy magyart sem találunk ott…

Ennek mi az oka?

 – Egyszerű a válasz: nem vagyunk elég jók. Másrészt pedig itthon a hátország egyre fejlettebb, egyre jobban lehet keresni Magyarországon is. Egy magyar játékosnak már nem biztos, hogy minden esetben megéri országot váltani, rángatni a családját, beilleszkedni egy másik kultúrába, elfogadtatni magát új közegben. Ez nem jó, de most ez van.

2. félidő:

Mi a legnagyobb baj a magyar focival?

 – Nem akarok most nagy okosságokat mondani és nem biztos, hogy az én feladatom ennek a megfejtése. Egy biztos azonban: az utánpótlásba sokkal felkészültebb edzőkre lenne szükség. Tudom, hogy ezt már évek óta mondogatjuk, de nagy előrelépést nem látok. Amíg egy U15-ös csapat edzőjének az a legfontosabb, hogy 2018-ban liberóval játszhasson, csak azért, mert az ellenfélnél magasabb játékosa mindenkit lefejel és erre építi a taktikáját, nincs miről beszélni.

Szeptemberben megalakult az MLSZ új szakmai bizottsága, amelynek főleg olyan egykori játékosok a tagjai, akik hosszú időt töltöttek külföldön. Te miért nem vagy a tagja?

 – Mert nem hívtak. Nem tudom pontosan mi lesz a bizottság feladata, de jobb ötletnek tartanám, ha a klubok döntéshozói között lenne egyre több, sokat tapasztalt, az egyesülethez köthető korábbi játékos. A Fradi például elindult ezen az úton, Hajnal Tomira és Gera Zolira is számítanak, a többi klubnál azonban nem igazán látom ezt a fajta törekvést.

Játékosként mely edzők voltak rád a legnagyobb hatással?

 – Ugyan nem játszottam a legnagyobb csapatokban, de kiváló edzőkkel dolgoztam együtt. Elég, ha csak José Mourinhót, Paulo Sousát, Mark Hughest, Tony Pulist, Ian Hollowayt vagy Henk ten Catét említem. Pulis például egy igazi örült volt, teljesen kivetkőzött magából a mérkőzéseken, de úgy összerakta a csapatot, ahogy talán még Mourinho sem. Holloway minden játékosával elhitette, hogy ő a legjobb, úgy motivált, ahogy senki. Nincs egy, akire szeretnék hasonlítani, de mindenkitől csipegettem valamit.

Magyar edzőket nem említettél….

 – Mert nem nagyon voltak magyar edzőim. Pölöskei Gáborral és Bognár Györggyel dolgoztam rövid ideg az MTK-nál, a válogatottban pedig Várhidi Péterrel. Nem töltöttünk el együtt olyan sok időt ahhoz, hogy nagy hatással tudtak volna rám lenni….

Edzőnek vagy szakkommentátornak vagy jobb?

 – Szögezzünk le valamit: edzőnek tartom magam és szeretnék minél jobb edző lenni. A „szakkommentátorkodás” egy elfoglaltság, amit azonban már háttérbe szorítottam, mivel most a III. kerület és a család a legfontosabb. A közeljövőben nem fognak velem találkozni a nézők a tévében. Mindkét szakmához más erények szükségesek. Egy edzőnek pszichológusnak, pedagógusnak, szakembernek, kiváló emberismerőnek kell lennie, míg egy tévés szakértőnek, azon kívül, hogy képben van a labdarúgást illetően, jó kommunikációs készség szükségeltetik. Kevés olyan kolléga van, aki mindkét szakmában kimagasló, egy ilyet ismerek, Dárdai Palit.

Vannak olyan magyar edzők, akik azt mondják, azért nem edzősködnek komolyabb helyen, mert nem akarják feladni a tévés állásukat….

 – Ez jól hangzik. Arra azért kíváncsi lennék, ha egy NB I-es élcsapat megkeresné valamelyik szakértőnket, mi lenne a válasz….

Több edző szerint a hazai edzőtársadalom egyre megosztottabb. Ennek mi az oka?

 Irigykedünk a külföldiekre, a fiatalokra, a sikeresekre, a szőkékre, a barnákra, mindenkire. Sokan mindent elkövetnek azért, hogy kispadhoz jussanak, mert a többség megélhetési edző.

– Amikor a bajnokság elején másodszor kaptunk egy ötöst, négy korábbi NB I-es edző jelentkezett be a vezetőinknél, hogy látják, Buzsáky bukdácsol, ők szívesen segítenének…Tisztában vannak vele, hogy ez itt egy aranybánya, olyan feltételekkel, ami még az NB II-ben is kevés helyen adott. Elkezdtünk egy munkát, folyamatosan építkezünk, egyre inkább reflektorfénybe kerül a klub, az elmúlt tíz évben összesen nem foglalkoztak annyit a csapattal, mint az elmúlt három hónapban. Nem csoda, hogy a kollégák közül többen dolgoznának itt.

Öt éve nagy reményekkel jöttél haza a Fradiba. Mennyire viselt meg, hogy nem tudtad megmutatni magad a magyar közönségnek?

 – Nagyon motiváltan tértem haza, de sajnos a testem újra jelzett. A sorozatos sérülések miatt nem tudtam úgy lezárni a pályafutásomat, ahogy szerettem volna. Egy idő után fel kellett ismernem, hogy ennyi volt, nincs tovább. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Egy évig nem mentem futballpályára, nem néztem meccset a tévében. A profi pályafutásom alatt teljesen elhasználódott a lábam, annyira, hogy még egy öregfiúk meccsen sem tudok pályára lépni.

A rosszmájúak szerint meg is látszik rajtad, hogy már nem futballozol. Mennyire vagy messze a korábbi versenysúlyodtól?

 – Maximálisan figyelek arra, hogy ne legyek túl vékony, hiszen hitelesnek kell lennem a pálya szélén is. Most már fizikálisan is felveszem a kollégákkal a versenyt.  Furcsán nézne ki, ha egy 60 kilós cinege ordítozna a játékosaival. Bevallom, szeretek enni, de 150 kiló azért nem akarok lenni.

PRIVACSEK ANDRÁS