Felnőtt pályafutásod legeredményesebb szezonján vagy túl. Mi állt össze ebben az idényben?
– Elsősorban azt emelném ki, hogy az évek során nagyobb rutint szereztem a felnőtt futballban – főleg az elmúlt időszakban. Úgy érzem, hogy most még jobban tudok összpontosítani arra, mik a céljaim, mit szeretnék elérni a pályán, mik a prioritásaim. Emellett fejben is sokat erősödtem, nyugodtabb vagyok, oda tudok figyelni magamra és végig koncentrált tudok maradni a mérkőzéseken – kezdte a Csakfocinak adott interjúját Nagy Zoárd, az NB II-es idény gólkirálya. – Két éve érkeztem Csákvárra, klubszinten mindkét szezonom eléggé hasonló volt. Ha jól emlékszem, tavaly ugyanúgy két fordulóval a vége előtt dőlt el a bennmaradás, ami nyilván az elsődleges cél volt, viszont bennem már az első év után ott volt az érzés, hogy ennél többet is kihozhatok belőle.
Akkor is szereztem tíz gólt, de idén már tényleg bennem volt a vágy, hogy jó lenne egy még jobb szezont összerakni, amivel nagyobbat lehet "robbantani".
– Szerencsére ez most össze is jött, arra viszont nem gondoltam, hogy gólkirály leszek. Klubszinten nagyon sokat segített az, hogy a csapat gerince együtt maradt az első évem után is: az összeszokottság és a kialakult jó közeg mind hozzájárult ahhoz, hogy ilyen szezonunk volt. Emellett az a játékstílus, amit játszottunk, kifejezetten feküdt nekem, főleg abból a szempontból, hogy sok beadással próbálkoztunk – illetve szélekről belőtt labdákkal –, és a társak legtöbbször engem kerestek középen. Őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy ennyi lehetőségem lesz, hiszen az első idényemben messze nem volt ennyi helyzetem, mint ebben a szezonban. Azt gondolom, hogy csapatszinten is fejlődtünk ebben: egyre jobban ráéreztünk, hogyan tudjuk egymást helyzetbe hozni, én is megtaláltam azokat a szituációkat, amikből minél több lehetőségem lehetett.
Milyen egyéni célokra gondoltál az imént?
– A gólkirályi cím nem volt konkrét célkitűzés nálam a szezon elején; lépésről lépésre haladtam, először az volt a célom, hogy elérjem az öt gólt, aztán a tízet, majd a tizenötöt. Mindig is a kitartást és a munkába vetett hitemet tartottam az egyik legnagyobb erősségemnek. Amit csinálok, azt mindig 100 százalékosan próbálom elvégezni, és mindig hittem – és hiszek is – abban, hogy ez előbb-utóbb kifizetődik. Ehhez az is hozzátartozik, hogy tudatosan foglalkoztam a mentális állapotommal is – azzal, hogy fejben rendben legyek. Azt vettem észre, hogy amikor ezzel komolyabban elkezdtem dolgozni, az nagyon sokat segített abban, hogy jobb teljesítményt nyújtsak a pályán.
Úgy gondolom, ha egy játékos könnyebben át tud lendülni a nehéz időszakokon, akkor a jó időszakokat még jobban ki lehet használni, meg lehet lovagolni.
A teljes szezonban jól ment neked a játék, olyannyira, hogy már télen szó volt arról, hogy klubot váltasz – év elején a Puskás Akadémia, a Budapest Honvéd és Kisvárda érdeklődéséről is lehetett olvasni. Te döntöttél akkor a maradás mellett?
– Élő szerződésem volt a klubnál, ami eleve bonyolította a helyzetet, de őszintén szólva, éreztem magamban, hogy most minden összeállt. Jó formában voltam, nagyon beleszoktam ebbe a közegbe, minden működött körülöttem.
Emiatt nem igazán akartam télen “beleváltani”, nem jött volna jól, mert úgy éreztem, ha itt maradok és végigcsinálom az egész szezont, egy igazán jó idényt tudok produkálni, és ez sikerült is.
A klub télen konkrétan úgy kommunikált rólad, hogy kizárólag a Barcelonának adnának el.
– Igen, ezt én is csak a közzététel után láttam meg, nem volt hozzá közöm (nevet). Ezt inkább viccesen posztolták, de nyilvánvalóan az volt a cél, hogy kifejezzék, nem szeretnék, hogy távozzak.
Most jött el az az idő, amikor úgy érzem, készen állok rá, hogy NB I-ben futballozzak.
– Nagyon várom, mit hoz a jövő, bár konkrétumot egyelőre nem tudok mondani, de nagyon remélem, hogy találok egy olyan NB I-es csapatot, ahol lehetőséghez jutok.
Számodra mi lesz döntő, amikor új klubot választasz?
– A legfontosabb szempont számomra a játéklehetőség mértéke lesz. Tudom, hogy NB II-ből jövök, és bár most én lettem a gólkirály, sehol sincs garantálva, hogy azonnal kezdő leszek — ez teljesen normális. Az a célom, hogy olyan helyre menjek, ahol érzem a bizalmat már az elején, és biztosan megkapom a lehetőséget, amit meg kell ragadnom.
A legfrissebb hírek szerint a Paks érdeklődik a legélénkebben Nagy Zoárd iránt:
Eszembe jutott Varga Barnabás, aki hozzád hasonló pályát járt be, az NB II-ből építette fel magát.
Úgy érzem, van bennünk valami közös. Korábban mondták már többen, hogy — hozzám hasonlóan — ő is későn érő típus volt, de a példája azt mutatja, hogy ha valaki nem kerül be akár 24 évesen sem az NB I-be, akkor sem szabad feladni, mert bármikor fordulhat a kocka.
Van olyan csatár, akinek a játékát különösen kedveled?
— Nekem Zlatan Ibrahimovic volt a nagy kedvencem. Egy időben, amikor Mosonmagyaróváron fociztam, még a hajamat is úgy növesztettem, mint neki volt: copfba kötöttem. Nagyon nagy favorit számomra, rendkívül szerettem a játékát, illetve a fejjáték nekem is nagy erényem, ha ezt jól tudom kihasználni, akkor eredményes tudok lenni.
Melyik az a konkrét játékelem, amiben a legtöbbet fejlődtél az utóbbi időszakban?
— Leginkább a kapu előtti játékom fejlődött. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogyan mozogjak, miként érkezzek a labdákra, és természetesen a befejezéseimen is jelentősen javítottam az elmúlt két évben. Emellett rengeteg támogatást kaptam itt Csákváron: a stáb nagyon figyelmesen foglalkozott velem, megmutatták a helyes mozgásokat, megbeszéltük, mikor, hova és hogyan kell érkeznem, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzam. Ebben a döntéshozatalban, az időzítésekben is sokat fejlődtem, és az idősebb játékosok is rengeteget segítettek ebben a folyamatban.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben! Szentendre, Leányfalu és Vác után hogyan kerültél a Vasashoz? Miként figyeltek fel rád?
— Ez egy nagyon furcsa történet volt.
Amikor bekerültem az akadémiára – ha jól emlékszem, akkor U14 vagy U15-ös korosztályban –, az első próbajátékomon nem feleltem meg, de annyira szerettem volna oda kerülni, hogy fél év múlva újra jelentkeztem, mert éreztem, hogy nekem ott a helyem. Már akkor is azt mondta az ottani edző, hogy a hozzáállásom, a kitartásom miatt kaptam meg a lehetőséget, így kerültem be végül az akadémiára.
— Onnantól kezdve végigverekedtem magam a ranglétrán, aztán 17 éves koromban jött egy komoly térdsérülés, műtétre is szükség volt. A rehabilitáció után végigcsináltam a nyári felkészülést, és nagyjából fél év alatt építettem fel magam annyira, hogy utána már a Vasas felnőtt csapatával edzettem, nem sokkal később pedig ott kaptam meg az első profi szerződésemet. Egy nyári felkészülést követően fél évig ott is voltam a Vasasnál, kaptam egyszer lehetőséget a Magyar Kupában, akkor a Debrecen ellen sikerült debütálnom, bajnokin viszont végül nem jutottam szóhoz, így jöttek a kölcsönadások.
Akkoriban már mindent a futballra tettél fel, vagy volt B-terved?
— Mindig is csak a foci létezett számomra. Amikor elkezdtem focizni Szentendrén, aztán Leányfalun, már akkor tudtam, hogy én ezt akarom csinálni. Bár általános iskolás koromban sok negatív visszajelzést kaptam, sokan mondták, hogy a fociból nem lesz semmi, hogy ez túl nehéz, ebből nem lehet megélni, de valahogy ez még jobban megerősített abban, hogy akkor is meg akarom csinálni, ebből szeretnék élni. Egyszerűen azért, mert ezt szeretem, és úgy érzem, hogy ez való nekem.
Az útkeresést hogy élted meg az alacsonyabb osztályokban? Akkor ugyanúgy hittél benne, hogy magasabb szintre is odaérhetsz?
— Akkor következtek talán a legnehezebb időszakaim. Taksonyban, az NB III-ban nem igazán találtam a helyemet, a szezon végén egy sérülésem is volt, ami miatt nem tudtam másik csapathoz igazolni. Ekkor hívott Sowunmi Thomas – aki éppen Balatonfüreden volt edző, a segítségével kerültem oda. Azután jött egy nagyon jó fél szezon Füreden, aminek köszönhetően el tudtam igazolni Somorjára, a szlovák másodosztályba. Visszanézve, lehet, hogy ez egy kicsit túl nagy lépés volt akkor: hirtelen jött a külföldi, erősebb bajnokság, ezek összeadódtak, és ott sem igazán találtam meg a helyem. Így fél év után hazatértem Mosonmagyaróvárra, ahol már nagyon a felkészülés végén jártak, egy teljesen kész csapat fogadott, tulajdonképpen utolsó játékosként csatlakoztam a klubhoz. Ennek ellenére minden percét élveztem annak az időszaknak, mert egy rendkívül befogadó, jó közegbe kerültem, jól éreztem magam.
Persze nem volt egyszerű a helyzet: nem mindig én voltam a favorizált csatár, nem számítottam alapembernek, a csapat a feljutásért küzdött, és egy győztes szériában nehéz bekerülni.
— A második fél évemben aztán valami átbillent bennem; magamra találtam, és onnantól kezdve szinte minden meccsen kezdőként játszottam, jöttek a gólok is, végül sikerült feljutnunk az NB II-be, ahol aztán meg is tudtam ragadni. Azt mondom, hogy az első NB II-es szezonom után elégedett voltam magammal, ebben az időszakban már egyértelműen az a mentalitás vitt előre, ami jellemző rám. Ekkor kezdtem el igazán érezni, hogy hiszek magamban, hiszen ha már az NB III-ban – Balatonfüreden vagy akár Taksonyban – el tudtam hinni, hogy van feljebb, akkor az NB II-ben ez a hit csak még erősebbé válhatott.
