Szoboszlai Dominik nagyinterjút adott a France Footballnak, melyet a L'Équipe is lehozott. A magyar válogatott csapatkapitánya a merész öltözködési stílusáról, a sztárságról és a saját pályafutásáról nyilatkozott hosszasan, melyet az m4sport.hu szemlézett.
A France Football újságírója egy megfigyeléssel indított: Szoboszlai Dominik a pályán kívül egyedi, merész öltözékeiről ismert, míg a pályán rendkívül praktikus játékos. Vajon melyik az „igazi énje”?
- Mindkettő én vagyok. Egyszerűen csak tudom, mikor kell váltani. A pályán a gondolkodásmódom inkább a hatékonyságon alapul, a munkámra és a teljesítendő feladatokra koncentrálok, míg a pályán kívül szeretek egy kis pluszt belevinni – kezdte az interjút a Liverpool magyar válogatott középpályása, aki visszakérdezett, - szerintetek nem vagyok elég kreatív játékos?
Erre jött a helyesbítés, a szerző arra gondolt, hogy Szoboszlai a pályán nem használ felesleges, de jól kinéző, „színes” cseleket.
- Á, így már más. Azok, a „joga bonito” jellegű cselek csupán a látványosságra szolgálnak; véleményem szerint semmi közük a futballhoz. Szórakoztató végrehajtani őket, de soha nem feledkezem meg arról, hogy a futball túl versenyközpontú ahhoz, hogy ne tegyünk meg mindent a valódi cél elérése érdekében. Ez nem más, mint a mérkőzés megnyerése. Én csak így gondolkodom, mindig nyernünk kell. Olyan sorozatokban szerepelünk, amelyekben akkora a verseny, hogy nincs helye olyan trükköknek, amelyek csak a közönség szórakoztatására szolgálnak – vélekedik Szoboszlai, aki bővebben is kitért a szokatlan öltözködési stílusára.
- Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy sráccal, aki elindított ezen az úton. Néha találok valamit, amiről azt gondolom, hogy talán túl sok lesz. Aztán pár percig viselem, jól érzem magam benne, és azt mondom magamnak: az embereknek meg kell szokniuk. Ezzel a módszerrel keresem azt, amit igazán akarok, anélkül, hogy törődnék mások véleményével. Szerintem ez hozzátesz az önbizalmamhoz is, mivel bizonyos mértékű önbizalomra szükség van ahhoz, hogy bizonyos ruhákat fel merjek venni. Amúgy is, az emberek mindig beszélnek rólad, bármit is csinálsz. Szóval, inkább erről beszéljenek. Az előbb a show-ról beszéltél, és számomra ez is a show része. Feltéve, hogy jól érzed magad. Például imádom Jules Koundé stílusát, bár én nem viselném azt, amit ő.
A France Football újságírója megkérdezte Szoboszlaitól, mi hiányzik ahhoz, hogy nagy sztárjátékos legyen?
- Ki mondta, hogy nem vagyok nagy sztár? Ki számít szupersztárnak? – kérdezett vissza a magyar válogatott csapatkapitánya, amire Kylian Mbappéval példálóztak.
- Igen, ő megnyerte a világbajnokságot, a Real Madridban játszik. És hát, ő Mbappé.
Én nemzetközi szinten még semmit sem értem el. Oké, én vagyok a magyar válogatott csapatkapitánya, és erre nagyon büszke vagyok, de a világ többi részének ez nem jelent sokat.
Nekem nincs ezzel gondom, tudom, hogy az előző évben, amikor megnyertük a Premier League-et a Liverpoollal, a középpályánk uralta a játékteret, enélkül nem lettünk volna bajnokok, de a nap végén mégis Mo. Szalah volt a szupersztár. Mert mindannyian mindent megtettünk azért, hogy ő a lehető legjobb formában legyen, és meghatározó szerepet tölthessen be. Ő aratta le a gyümölcsét, és ez mindenkinek rendben van, mert egy csapat vagyunk, csapatként gondolkodunk, és végül megnyertük a trófeát, és ez az egyetlen, ami számít. Azt is szerettem volna, ha sokkal tovább jutunk a Bajnokok Ligájában, mert akkor nagyon jó esélye lett volna az Aranylabdára.
Szoboszlai Dominik hozzátette, szerinte a legfontosabb mindig, hogy mi a legjobb a csapatnak.
- Úgy is definiálhatjuk a sztárjátékost, hogy képes egyedül megfordítani a meccset. Ebben az esetben én is sztár vagyok.
De nyugodjatok meg, nem sorolom magam ma még az olyanok közé, mint Mbappé, Haaland, Lamine Yamal, Vinicius… Mert egyelőre még nem értem el ezt a szintet, hiányoznak a nemzetközi szinten nyújtott extra teljesítmények.
Emellett a pozícióm miatt is. Ezek a srácok mind támadók, én viszont középpályás vagyok.
Megkérdezték a középpályástól, frusztráló-e számára, hogy egyik pozícióból a másikba „tologatták”, gondolva itt az azóta már menesztett Arne Slotra, aki gyakran szerepeltette jobbhátvédként.
- Visszatérünk ahhoz, amit korábban mondtam: ez egy csapatsport. Mondhatnám nyugodtan, hogy nem akarok szélsőként játszani; vagy a középpályára raktok, vagy nem játszom. De nem teszem ezt, mert minden lehetőséget megragadok, hogy segítsek a csapatomnak. Nyerni akarok, függetlenül attól, melyik pozícióban szerepeltetnek.
Felmerülhet, túl kedves, túlságosan a csapatot helyezi előtérbe Szoboszlai?
- Csapatjátékos vagyok. Nem vagyok túl kedves, hidd el. A középpályáról a szélsővédő pozícióba váltani tényleg nem nehéz. A középpályán átfogó rálátásra van szükség, mert a játék és az ellenfelek bárhonnan jöhetnek, míg szélső védőként a helyzet meglehetősen egyszerű: ha nincs senki előttem, szabad vagyok, ha van valaki, akkor nem vagyok szabad. Egyszerű. De a kedvenc pozícióm a középpályás, mert ott minden lehetőségem megvan: rövid vagy hosszú passz, futás a labdával, előre törés a labda nélkül, távoli lövés.
Megkérdezték, a nemzetközi elismertség szempontjából hátrányt jelent-e, ha Magyarországról érkezik egy játékos?
- Ez nyilvánvaló. Ha egy angol példáját veszem, ő már a kezdetektől fogva a legmagasabb szinttel szembesül, a kezdetektől fogva élvezni fogja a bizalmat. Biztosíthatom önöket, hogy egy ígéretes fiatal angol és egy ígéretes fiatal magyar között a választás az angol javára fog dőlni. Egy olyan magyarnak, mint én, sokkal keményebben kell dolgoznia, sokkal többet kell bizonyítania ahhoz, hogy szerződtessék. Ez az életem története. De végül eljutottam oda, ahol vagyok, és remélem, hozzájárulhatok ahhoz, hogy Magyarországot újra feltegyük a labdarúgás térképére.
Hogyan lehet megváltoztatni, hogy a jelenre, ne Puskás Ferencre, az Aranycsapatra vagy az aranylabdás Albert Flóriánra gondoljanak a magyar futball kapcsán?
- Ezt egyedül nem tudom megváltoztatni, bár minden erőmmel ezen dolgozom. De nem akarom a fejemet törni ezen az összehasonlításon.
Puskás Ferenc és csapata bejutott az 1954-es világbajnokság döntőjébe, míg az én csapatom valószínűleg soha nem jut be világbajnoki döntőbe, ez nyilvánvaló.
Abban az időben a válogatottnak olyan játékosai voltak, akik a Real Madridban és a Barcelonában játszottak. Tisztelem őket, nekem viszont követnem kell a saját utamat, mert a mi futballunk ma már nagyon más, mint amilyen akkor volt. Profi karrierem kezdete óta azért harcolok, hogy dicsőséget szerezzek a magyar embereknek. Egyfajta küldetés hajt, amit nagyon komolyan veszek. Egyébként is, 21 éves korom óta a válogatott csapatkapitánya vagyok. Puskás Ferenc volt a legnagyobb. Szóval, amikor belegondolok, hogy én vagyok az ország legnagyobb játékosa az aranykorszak óta, büszkeséggel tölt el.
Elmondta, nehéz volt a kapcsolata édesapjával, hiszen az edzője is volt, és minden csak a futballról szólt.
- Keményebb volt velem, mint a többi gyerekkel, mintha példát akart volna statuálni rajtam. Ezt nagyon igazságtalannak tartottam. Amikor 12 éves voltam, állandóan azt kérdezgettem magamtól: „Miért mindig én?”, akárcsak Balotelli. Csak 20 éves koromban értettem meg, hogy mindezt az én érdekemben és a sikereimért tette. De ez még mindig nehéz számomra.
Azt is elárulta, gyermekkorában nem igazán volt példaképe, mivel mindig is önmaga akart lenni.
- Nagyon korán megértettem, hogy csak egy Zinédine Zidane, csak egy Steven Gerrard, csak egy Paul Pogba, csak egy Lionel Messi, csak egy Cristiano Ronaldo lesz. Te nem lehetsz a következő. Van az a mondás: „Légy önmagad, mert a többiek már foglaltak.”
Leszögezte, nem volt egyszerű boldogulnia, korán kikerült külföldre a Salzburghoz, nem voltak ott a szülei, a csapattársaira sem igazán számíthatott, hiszen ők jobbak akartak lenni nála.
- Senki nincs ott, aki segíthetne neked, éppen ellenkezőleg. Én voltam az újonc, és azok a srácok, akik a te posztodon játszanak, egyáltalán nem kímélnek, nem akarják, hogy fejlődj. Ez a csúcsszintű foci nehézsége: a csapattársad az első ellenséged. De soha nem volt olyan pillanat, amikor szomorkodtam volna. Ezt egyáltalán nem azért mondom, hogy dicsekedjek.
De túl nagy az egóm: minél inkább azt mondják, hogy valami nem fog sikerülni, annál nagyobb örömöt jelent, amikor bebizonyíthatom, tévednek. Ez az én hajtóerőm.
Ezért érzek nagy szeretetet azok iránt, akik a kanapéjukon ülnek, és hülyeségeket beszélnek rólam.
Elárulta, a szabadrúgások tekintetében sem volt példaképe, nagyon korán elkezdte gyakorolni, és feltűnt neki, hogy van érzéke hozzá.
- Nagyon analitikus vagyok, mindent figyelembe veszek; ez egy aprólékos tervezés, amelyben minden rendelkezésemre álló elemet figyelembe veszek: a távolságot, a szöget, a kapus helyzetét, a sorfalat, beleértve a csapattársaimat, akik pontosan oda tudnak felállni, ahová akarom, és azokat az információkat, amelyekkel a kapusról rendelkezem. Megnézem a videókat arról, hogyan viselkedik szabadrúgásoknál, és a sorfaluk is. Például a Marseille elleni szabadrúgásgólomnál észrevettem, hogy a sorfaluk gyakran ugrott fel anélkül, hogy valaki lefeküdt volna. Amikor megerősítést kaptam, hogy nem lesz fekvő játékosuk, úgy döntöttem, hogy a sorfal alatt rúgom el a labdát. Az Arsenal ellen tudtam, hogyan mozog David Raya.
Megkérdezték tőle, nem félt-e, hogy nem tudja megállni a helyét, amikor a Liverpoolhoz került.
Nem. Mert le akartak igazolni, ez azt jelenti, hogy szerintük megfelelek a szintnek. Én pedig, amikor megérkeztem, meg voltam győződve arról, hogy nincsen nálam jobb középpályásuk. Lehet, hogy van, de én meg vagyok győződve arról, hogy nincsenek. És hogy ez ne csak egy pozitív gondolkodásmód legyen, gondoskodni kell arról, hogy úgy is legyen, ahogyan gondolod.
A Liverpool kapcsán feljött még Diogo Jota egy évvel ezelőtti tragikus halála, erről szintén szót ejtett a magyar középpályás.
- Mindenkinek hihetetlenül nehéz volt, mert Diogo Jota azok közé a játékosok közé tartozott, akik mindig mindent megtettek a csapatért. A szezon elején ezt a traumát motivációként használtuk fel, de nagyon nehéz teher volt. Ami engem illet, az egész szezont úgy játszottam végig, hogy mindent beleadtam, mert azt mondtam magamnak, hogy ő is ezt várta volna mindannyiunktól. De nagyon nehéz volt, mert szerintem mindenki azt kérdezte magától: Miért történt ilyesmi egy ilyen emberrel? Ez a meg nem értés, ez a nehézség, hogy elfogadjuk a történteket, nehezen volt feldolgozható. A helyzet az, hogy soha nem beszéltünk erről egymás között. Soha. Mindenki magában tartotta ezt az érzést, és nem tudom, hogy ez jó dolog volt-e. Mert egyikünk sem tudta megosztani az érzéseit a csapattal. Nem tudom, mit kellett volna tennünk, soha nem fogjuk megtudni - zárta az interjút Szoboszlai Dominik.
