- Nagy érdeklődés övezte a szovjetek elleni budapesti vb-selejtezőt, pár nap alatt szétkapkodták a jegyeket, tudtuk, hogy telt ház, 80 ezer néző előtt fogunk játszani. - emlékezett vissza élete meccsére Nyilasi Tibor. - Akkori szokás szerint a tatai edzőtáborban készültünk, és a meccset megelőző nap reggelén Baróti Lajos bácsi szólt nekünk, hogy este vendégeink lesznek. Meglátogat minket egy öttagú sport- és politikai vezetés. Kicsit féltünk, hogy mi fog történni, a régi mendemondák miatt azt hittük, arról lesz szó, hogy nem baj, ha nem nyerünk a szovjet barátainkkal szemben… Este jöttek is, behívtak minket a régi épület különtermébe, felállt az egyik vezető, és azt mondta: "Kedves sportbarátaim, holnap a szovjet válogatott ellen játszanak, nagyon kérem magukat - és itt elhűlt bennem a vér - keményen, férfiasan és sportszerűen, de mindenképpen nyerjék meg a mérkőzést, mert ne felejtsék el, holnap, május 1-én, mekkora örömet szereznek ezzel az országnak, és annak az egymillió embernek, akik a Hősök terén felvonulnak." Megkönnyebbültünk, ennyi volt az instrukció, öt perc alatt lerendeztek minket.
- Másnap elképesztő hangulatban, éles meccset játszottunk a szovjetekkel a Népstadionban, pattanásig feszült a helyzet a vb és az akkori közhangulat miatt. Nagyon éreztem a súlyát, Martos leradírozta az aranylabdás Blohint, szikrázott köztük a levegő, ekkor neveztük el Győzőt Blohin-ölőnek. Pár évvel később a tatai edzőtáborban bemondattam a hangosbemondóba, hogy a Blohin-ölő Martost várják a portán. Zengett az egész, mindenhol hallották, Győző nyargalt is, de nem várta őt senki… Sokszor kérdezik tőlem, melyiket tartom pályafutásom legszebb góljának. Ezen a meccsen az első félidő végén Zombori Sanyi balról belőtte a labdát, Kovács tovább csúsztatta, én az ötösön belül érkeztem, Asztapovszkij a tarkómra ütötte a labdát, ami rólam a hálóba csorgott, és erre felpattant 80 ezer ember a Népstadionban. Nem volt szép gól, de nagyon kedves a számomra, úgy is mondhatnám, hogy életem egyik legfontosabb gólját „önhibámon” kívül szereztem. A második gólnak is érdekes a története, Lajos bácsi hetekkel a meccs előtt megtiltotta Pusztai Lacinak, hogy nagy bedobást dobjon – edzésen és klubmeccsen sem engedték neki. Ezért lepte meg a szovjeteket, amikor Laci a kapu elé hajította a labdát, Kerekit üresen hagyták, és gólt fejelt. Nagyjából tíz perccel a vége előtt Kipiani szépített, kicsit ránk ijesztett ugyan, de végül 2-1-re nyertünk. Felhőtlen volt az öröm, mert ezzel nagy lépést tettünk az 1978-as vb felé.
- Egy évvel a világbajnokság után, 1979 szeptemberében a Fradival 7–1-re vertük az Újpestet a Népstadionban. Ennek a meccsnek van egy meseszerű, de szomorú története, és mostanában játszódik. Törőcsik Andráshoz sokat jártunk be a kórházba a halála előtt, én egyike voltam azoknak, akiket végig elfogadott, és megismert. Mindig azzal köszöntött, hogy mi újság, Nyílkám? Legtöbbször két dolgot kérdeztem tőle. Az egyik, hogy „Andriskám, emlékszel, amikor 7-1-re elkalapáltunk benneteket?” Erre mindig azt felelte, olyan nem volt, csak amikor mi titeket 8-3-ra.
A másik sztori pedig, amikor mindkettőnket kiállítottak Argentína ellen. "Andriskám, tudod, miért állítottak ki engem? Miattad!" Erre mindig visszakérdezett: miattam?!, Mondom, igen, mert végig hisztiztél, csapkodtad a labdát a földhöz, kiállítottak téged, utána meg engem is, mert megrúgtam a Tarantinit. Felült az ágyán, rám nézett, és a rá jellemző humorral azt felelte: Megérdemelted!
- Az ő betegségének az volt az egyik tulajdonsága, hogy a régi dolgokra emlékezett, de arra már nem, hogy mit csinált pár órával korábban. Mi 17 éves korunk óta párhuzamosan éltük az életünket, együtt lettünk ifi- és felnőttválogatottak, sok meccset vívtunk ellenfélként és csapattársként, a sorsunk összekapcsolódott. Törőcsik Andris bűbáj ember volt, soha nem beszélt csúnyán, a futballtudása pedig páratlannak számított. Nagyon kedveltük egymást.
Dénes Tamás és Szabó Tamás új könyve, az ÉLETEM MECCSE kedvezményesen megrendelhető a kiadó oldalán: https://inverzmedia.hu/shop/eletem-meccse/
