Rózsa György és Vágó István a válogatott „keretében”
Ismét együtt utazunk!
Ez a tény akkor is dupla örömforrás lenne, ha Szófiába, Tiranába vagy Bukarestbe vezetne az utunk, de ezúttal egzotikus tájak várnak, hiszen hívnak az izlandi tavak, gleccserek, gejzírek, egy csodálatos ország minden természeti csodája. No meg egy futballcsapat, amely ellen az utóbbi esztendőkben jobban megszenvedtünk, mintha a brazilokkal játszottunk volna.
…a válogatottnak két VIP-vendége is van.
Két televíziós legenda, Rózsa György és Vágó István. Jó ideje tudtuk már róluk, hogy imádják a focit, ilyen utakra azonban sohasem vállalkoztak, ezért volt álmélkodó a kérdésünk még az Izland felé tartó repülőgépen:
– Ti meg mi a jó fenét kerestek itt? Valami kvízvilágbajnokság lesz?
Kiderült, hogy rossz a sejtésünk, telefonos segítségért meg nem hívhattunk fel a fedélzetről senkit, így arra kényszerültünk, hogy az érintetteket faggassuk tovább. Kiderült, hogy az MLSZ akkori elnöke, a talpig úriember és kiváltképp a gesztusokat kedvelő Benkő László az utazás előtt néhány nappal egy tv-adásban találkozott Vágóval és Rózsával. Mondta nekik, hogy hamarosan Izlandra utazik a válogatottal, mert ott játszunk Európa- bajnoki selejtezőt.
– Nincs kedvetek eljönni velünk? Mindenben az MLSZ vendégei vagytok…
Két, utazni és különleges tájakat felfedezni imádó ember számára létezik ennél vonzóbb ajánlat? A nem éppen a pénzszórásáról ismert Vágó Pista azért még egyszer – biztos, ami biztos alapon – rákérdezett:
– Valóban minden ingyen van?
Benkőnek egy szemvillanása elég volt a diskurzus lezárásához, így került a két tv-s az Izlandra tartó repülőgép fedélzetére, ahol azért (mindenki megnyugtatására mondjuk) a futballszakma is képviseltette magát, hiszen az A válogatott stábján kívül a szövetség az akkor aktív edzők közül Györffy Lászlót, Csank Jánost, Illovszky Rudolfot, Kiss Lászlót, Madár Gábort, Egervári Sándort is vendégül látta ezen az úton.
A hitetlenkedő kvízmester
Egy gólyalábú, szűk, levegőtlen alumíniumketrecbe zsúfolódva (ez volt a sajtópáholy, amely kísértetiesen hasonlított a régi, siófoki „testvérére”) ezzel a társasággal figyeltük az ötkarikás játékokért küzdő fiaink gyötrődését Izland ellen, ami néhány perc híján drámába torkollt, hiszen két perccel a lefújás előtt még a hazaiak vezettek 1–0-ra. A végén aztán valahogy kigyötörtünk egy 11-est, amivel 1–1 lett a vége, de (bár ezzel a csoportban még nem dőlt el semmi, sőt, mint ma már tudjuk, végül kijutottunk az olimpiára…) büszkélkedni sem a játékkal, sem az eredménnyel nem lehetett.
Míg a mérkőzés tartott, kieszeltünk egy kis meglepetést a Vágó–Rózsa-kettősnek. Az történt, hogy az olimpiai meccs elkezdésének pillanatában felhívtam a budapesti szerkesztőséget, és nagyon halkan (szerencsére a drága, jó Hirt Kati, aki minden hanglejtésünket, minden szusszanásunkat pontosan ismerte) elkezdtem a kagylóba beszélni, úgy, hogy közben senkit se zavarjak a hangoskodásommal. Egy jó negyedóra múltán a vállam fölött hátranyújtottam a kagylót Tamás barátomnak, aki ott folytatta a diktálást, ahol én abbahagytam. És ez így ment egészen a mérkőzés végéig.
Vágó sokkal érdeklődőbb ember volt annál, minthogy erre a jelenségre ne csapjon le, ahogy kiléptünk az alumíniumbörtönből azonnal ránk kérdezett:
– Bocsássatok meg, igazán nem akarok a magánéletetekben vájkálni, de kivel tudtatok másfél órán át beszélgetni úgy, hogy közben ment a meccs?
– Szó sincs magánéletről, kedves Pista, nem történt más, minthogy cikket diktáltunk a Nemzeti Sport holnap megjelenő számába a holnapi Eb-selejtezőről – hűtötte le Tamás.
– Cikket? De hiszen egy árva papírlap, egy jegyzetfüzet nem volt nálatok. Ne hülyítsetek már engem, így nem tud cikket diktálni senki… – értetlenkedett Vágó.
– Hát, drága Pista, akkor mi nagyon különleges lények vagyunk, mert évek óta fejből diktáljuk a cikkeinket, amelyek, ezt az otthoniak igazolhatják, általában nyomdakészek, ha egy vagy két szóismétlés van bennük, akkor már nem dolgoztunk igazán jól.
– De az sincs, mert azt Hirt Kati eleve kiirtja a szövegből – válaszolt Tamás a még mindig hüledező Vágónak, akit csak nem hagyott nyugodni az általa még soha nem látott, nem tapasztalt módszer.
– Te, Gyuri – fordult Rózsához –, ez a két szemtelen fiatal azt mondja, miközben mi azt hittük, hogy valamelyik kedvesükkel susognak másfél órán át, a holnapi cikküket diktálták, fejből, érted, fejből a Nemzeti Sportba. Rózsa közel sem volt annyira meglepve, mint a kvízprofesszor.
– Láttam, hogy végigdumálják a meccset, még gondoltam is, hogy hogyan lesz ebből tudósítás, de aztán nem törődtem velük, én is másként telefonálok, mint a magyarok többsége…
Vágó Pista (Isten nyugosztalja!) még évek múltán is emlegette, hogy „tudom ám, hogy valahogy átvágtatok, de nem tudok rájönni, hogyan…” – mi meg nem kezdtünk magyarázkodni csak azért, mert urambocsá’, tudunk fejből cikket diktálni. Nekem akkor már közel negyedszázados, Tamásnak közel tízéves munkája volt ebben a „trükkben”.
Önkívületi állapotba került a kapitány
A magyar játékosoknak már közel sem sikerültek ilyen jól a trükkjeik magán a mérkőzésen, amelyen szégyenszemre (bár Vincze Pista góljával gyorsan megszereztük a vezetést) végül 2–1-re kikaptunk, s véglegessé vált, hogy ismét itthonról nézzük az Eb-t. Sok csapattal jártam addig már sokfelé, megéltem az érzelmek hullámvasútján szédítő magasságokat és elképesztő mélységeket, de olyan állapotban edzőt, mint amilyenben Mészöly Kálmán került közvetlenül a vereség után, még sohasem láttam. Ez a mindig jókedvű, mindig, minden zrikára balhéra, viccre kész ember minimum harminc évvel nézett ki öregebbnek akkori önmagánál, és már komolyan aggódtunk érte, nehogy gutaütést vagy szívinfarktust kapjon.
Miután a lefújást követően azonnal indultunk is a repülőtérre, mindenkiben borzasztóan friss volt a gyászos végeredménnyel zárult összecsapás minden emléke, ám a meglehetősen nagy létszámú magyar küldöttség összes tagját együttesen nem érintette meg úgy ez a kudarc, mint a szövetségi kapitányt.
Nekem ugyan írásos felhatalmazásom volt tőle, hogy ha döntetlent játszunk, vagy netán kikapunk, akkor írhatok bármit (értsd: bármi rosszat…) a csapatról, róla, a felkészülésről, a taktikáról, a kilátástalan jövőről, megesküszik, hogy egy árva szó nem sok, annyit sem fog reklamálni. Nem készültem ezt a kártyát kijátszani, pedig témát bőven adott hozzá a 2–1-es vereség. Mire a reptérre értünk, a csarnokban Kálmán valóságos önkívületi állapotba került. Maga köré gyűjtötte a játékosait, és amit ott tíz percben a fejükhöz vágott, az pontosan elég lehetett volna ahhoz, hogy soha többé ne húzzanak futballcipőt a lábukra. Elmondta őket mindennek, ami csak a száján kifért, de nem kímélte magát sem, elsősorban azért, mert ő valóban hitt és bízott a győzelemben, no meg az általa kiválasztott emberekben. Köztük a saját fiában, aki Lipcsei Péterrel a két belső védő szerepét játszotta ezen a mérkőzésen. Aztán amikor már egyszerűen nem bírta tüdővel, lerogyott egy padra, s mint egy gimnazista, aki egyszerre kap négy egyest, plusz aznap hagyja el az első szerelme is, elkezdett sírni, de úgy ám, hogy a szeméből ömlöttek a könnyek.
"Kálmán! Ő majmozott!"
Mit mondjak, nem sokat segített az ottani hangulaton, amikor szép emlékű Knézy Jenő barátunk, aki a mérkőzést közvetítette, az otthoniaktól megtudta, hogy a vendéglátók anélkül, hogy ebbe Mészölyt beavatták volna, bemikrofonozták a találkozó előtt, így aztán az otthoniak Kálmán minden egyes szavát tökéletesen hallották, amiket meccs közben a száján kiejtett.
– Ebből nagy balhé lesz otthon… – összegezte a maga lakonikus stílusában Knézy a pillanatnyi helyzetet, majd velünk együtt várt tovább a beszállásra, mert azt hitte, ezzel a reykjavíki reptér történetének legnagyobb balhéja már úgyis véget ért.
Szegény Jenő nagyot tévedett.
Már valóban nyugodni látszottak a kedélyek, amikor tőlünk egy kicsit távolabb mintha valami újabb balhé lett volna kialakulóban. Mi Tamással közvetlen közelről nem láttuk az eseményeket, csak később, a közel álló szemtanúktól tudtuk meg, hogy a Kálmánt kísérő szőke hölgy hirtelen az egyik magyar turistára kezdett mutogatni, aki annak a kis csoportnak a tagja volt, akik a magyar válogatottat Reykjavíkba elkísérték.
Kálmán! Ő majmozott! Ő majmozott végig a meccsen, és úgy, ahogy a száján kifért. Igen ő volt! – mondta a hölgy, miközben az egyik utasra mutogatott.
No, Kálmánnak sem kellett több.
(A történet folytatását a minden balhénak alaposan utánajáró Sport Plusz Foci című lapból tudtuk meg.)
Ez volt az a pont, amikor a kapitány amúgy is csúcsra járatott idegrendszere felmondta a szolgálatot.
– Mit képzelsz magadról, te kis szemét? Hogy mersz te rólam így beszélni? Szétroppantalak!
A 30 év kürüli rövid hajú, farmerdzsekis férfinak és a társaságában lévő nőnek földbe gyökerezett a lába.
– Én csak azt mondtam, hogy miért Kozmát játszatja Szlezák helyett – próbált védekezni a férfi.
De Mészöly tovább ordított:
– Kinek nézel te engem, hogy ezt megengeded magadnak? Legszívesebben szétütnélek! Mi a k… istent képzelsz te magadról?
Mészölyt többen próbálják nyugtatni, azt már mi is látjuk, hogy elráncigálják a helyszínről, de azt csak az otthoni lapokból tudjuk meg, hogy akivel összeszólalkozott, az egy Gál Károly nevű kamionsofőr volt, aki egy hölgy társaságában fejenként 60 000 forintot fizetett, hogy a válogatottat Izlandon lássa játszani. Nem sikerült túl szépre az út vége, az esetet itthon a lapok még hetekig a címoldalukon hozták, holott a felek élő televíziós adásban már régen kezet nyújtottak egymásnak. Az út egyébként Reykjavíktól Budapestig mintha nem is négy, hanem tizennégy órán át tartott volna.
Amilyen feszültség uralkodott a levegőben, az kerozin helyett is hazahozta volna a gépet. Az utolsó kép, amit erről a rossz emlékű útról őrzünk, az az, amikor Mészöly Kálmán, a jóval ötven fölött járó szövetségi kapitány Géza fia vállába fúrja fejét, s még mindig ömlenek a szeméből a könnyek. Ez az ember kis híján valóban majdnem belehalt abba, hogy elveszítettünk egy futballmeccset Izlandon…
Ha érdekel Dénes Tamás és Lakat T. Károly különleges útinaplója, szerezd be legújabb könyvüket, melynek címe: FORDÍTOTT BAKANCSLISTA.
Most a legalacsonyabb áron, 40%-os Black Friday-kedvezménnyel rendelhető meg!
Kattints ide!
