Túl van a 300. NB I-es mérkőzésén Bódi Ádám, a DVSC háromszoros bajnoka és háromszoros kupagyőztese, aki egy rövid fehérvári kitérőt leszámítva 23 éve tartozik a Loki kötelékébe.
Az MTK elleni bajnokin jubilált 33 éves középpályás és debreceni klubikon rövid összegzést adott a Loki TV-nek eddigi pályafutásáról és arról, hogyan jutott el a 300-as álomhatárig, többnyire a DVSC mezében.
A kezdetekről
- Nagyon vissza kell nyúlni az emlékeimben, de úgy 4 évesen kezdtem el anno a futballt. Édesapám mindent megtett, hogy minden edzésen ott tudjak lenni, majd 15 éves koromig végigjártam a ranglétrát és onnantól kezdve a teljesítményemen múlt, illetve az edzőkön, hogy meglátják-e bennem azt, amit esetleg meg kell látniuk. Olyankor az ember nem gondol arra, hogy majd összejön-e neki vagy nem, hanem csak nyomja a mókuskereket. Minden nap megy edzésre, és élvezi. A gimnáziumi időkből is emlékszem, hogy sokszor volt, hogy biciklivel mentem iskolába, fogtam a nagy batyut és sokan kérdezték, hogy mi az a nagy táska, én meg elmondtam, hogy focizni járok és nagyon élvezem. Utána meg a gimnáziumból bicikliztem át az adott sporttelepre, ahol éppen volt az edzés. Nagyon sok emlékem van, ami Debrecenhez, illetve a DVSC-hez köt, egy évet leszámítva igazából minden.
Melyik a kedvenc posztja?
Ifiben voltam csatár is, elég fürge és gyors voltam, de azért ott hátulról jobban alád tudnak verni és nem szerettem azt annyira. Nem egy Bárány-stílusú játékos, úgyhogy kitettek a szélre. Az később alakult ki Herczeg Andrásnál, hogy hozom befelé a labdát balról, és akkor jobban kinyílik a pálya számomra a jobb lábam által.
Ahogy teltek az évek, egyre több rutint szereztem én is, többször játszottam például belső középpályásként, egyfajta irányító szerepkörben, de ahhoz az kell, hogy rutint szerezzen az ember. Nyilván át kell látni jobban a meccs ritmusát, a mozgásokat. Egy kicsit összetettebb dolguk van szerintem azoknak a játékosoknak, akik belül játszanak, és ők szerintem kreatívabbak is.
A különleges lövőtechnikájáról
- Nagyon sokat gyakoroltam anno fiatalon, kétérintőztünk egy kisebb pályán, akár két fa volt a kapu és rengeteget rugdostunk. Akkor alakult ki az, hogy jó a rüsztöm, de az, hogy ezt a csapódós, szabadrúgásos rugótechnikát kialakítsam, az később sikerült, az edzések utáni gyakorlásnál. Illetve volt egy olyan időszak, amikor mérges voltam, mert nem találtam meg az ellenszerét annak, hogy miért megy mindig fölé a labda, vagy miért teszek túl sok erőt bele.
Sándor Tamás adott egy nagyon jó tanácsot anno, mikor a másodedzőnk volt a Lokinál. Éppen a dobópályán gyakoroltam és odajött hozzám és mondta, hogy látja, hogy jó a technikám, de figyeljek arra, hogy ne menjek olyan sokat a labdától hátrafele, tehát ne tegyek akkora lendületet, hanem lehet elég 2-3 lépésről nekimennem, mert akkor tud a technikám érvényesülni, a labda pedig lecsapódni.
Ezt azóta meghallgattam, kifejlesztettem és igazából így alakult ki.
Külföld, válogatott - miben lehetett volna több a pályafutása?
- Külföldre akkor lett volna a legnagyobb lehetőségem kimenni, amikor a legjobb szezonjaimat futottam. És amikor 21-22 évesen is veretlen szezonunk volt, akkor több lehetőséget lehetett volna esetleg adni nekem a válogatottban is, hogy megmutathassam ott is jobban magam. Ha jól emlékszem, nyolc gólt rúgtam, volt jó néhány assziszt is, tehát jól ment a játék. Utána is voltak időszakok, amikor jól ment, de az volt a pályafutásomnak szerintem az a csúcsa, ahol a legjobban sikerültek a mérkőzések és hosszabb ideig el tudtam nyújtani ezt a teljesítményt. Akkor nem jött össze a külföld sem, a válogatottban sem akkor figyeltek fel rám és nem akkor hívtak be. Érdekes ez a válogatottság-dolog is, hiszen 25 éves lehettem, amikor beállítottak először. Előtte volt, hogy háromszor is ültem a padon, mindig ott vártam, hogy mikor kerülhet rám a sor, végül hála Istennek sikerült a válogatottban pályára lépni (2015 októberében, a Feröer-szigetek elleni Eb-selejtezőn - a szerk.). Ez akkor történt, amikor nem vártam, mert nem volt ugyan rossz a teljesítményem, de nem olyan volt, mint 21-22 évesen.
Sokszor elgondolkodik az ember, hogy min múlhatnak dolgok, hogy bekerülj a válogatottba. Egyszer jó a teljesítmény, és nem jön a meghívó, máskor szerintem nem olyan jó, és mégis jön. Lehet, érettebbnek kellett lennem és akkor jött el ez a lehetőség. Én úgy gondolom, hogy még többet ki lehetett volna hozni ebből, de magyar szinten annak nagyon örülök, hogy itt értem el ezeket a sikereket, kilenc trófeám van a klubban. Erre büszke vagyok, és arra is, hogy a 300 mérkőzésem megvan az NB I-ben. Ennek ráadásul úgy a 98 százaléka itt, Debrecenben jött össze.
Milyen céljai maradtak?
- Szeretném tovább gyarapítani majd a mérkőzéseim számát, és ha nem is Dombi Tibi elé, de mögé jó lenne odaérni a tabellán, még ha ezért kenyeret nem is fogok tudni venni a boltban, de nagy büszkeséggel töltene el, hogyha még jó pár évig gyarapíthatom a számot. Ha nem úgy hozza az élet, akkor majd máshol meglátjuk, hogy mennyi szerep jut nekem. A BL csoportkörben a nevem csak le volt adva, mint fiatal játékosé a 25-ös listán. Liverpoolba kiutaztam én is, a lelátóról sikerült megnéznem a mérkőzést, de az is egy olyan dolog volt az életemben, ami egy lökést tudott még adni, hogy hova lehet eljutni és milyen futball van még, amit még nem is ismerünk. Utána pedig az Európa Liga-csoportkör, ami még nagyobb lökést adott, hiszen ott pályára is léptem, hatból öt mérkőzésen, háromszor kezdőként. Játszottunk a PSV ellen, Dzsudzsi ellen is. Nagyon nagy dolog volt, hogy hazai pályán 2-0-ra megvertük a Sampdoriát.
A bajnoki címekről most fölösleges beszélni, sokszor elmondtam már, ezek a legnagyobb dolgok, főleg a veretlen szezon, nagyon kevesen élik át azt, amit mi átéltünk Debrecenben, és azt a szeretetet is, amit kaptunk. Én bízom benne, hogy még lesz hasonlóban részünk.
