Celtic, Tottenham, Nottingham Forest, Crystal Palace - az elmúlt hetekben, hónapokban több angol, illetve skót topklubbal is hírbe hozták a Ferencváros vezetőedzőjét, Robbie Keane-t, aki erről, eddigi munkájáról és edzői "ars poeticájáról" is nyilatkozott Tim Thorntonnak, illetve a Sky Sportsnak Budapesten. A beszélgetésből idézünk az alábbiakban, témakörök szerint.

Mikor érezte először, hogy az edzői pálya a jövője lehet?

– Amikor a húszas éveim végén elkezdtem megszerezni az edzői képesítéseimet az Ír Labdarúgó-szövetségnél, nagyon sokat figyeltem más edzőket: mit csinálnak, hogyan bánnak a játékosokkal, milyen edzéseket tartanak. Mindig is érdekelt ez a világ. Ahogy idősebb lettem, egyre biztosabb voltam benne, hogy a pályafutásom befejezése után pontosan ezt akarom csinálni, mert imádom a futballt. Szeretek a pályán lenni, klubközegben dolgozni, az öltözői élet része lenni, játékosok között lenni és segíteni nekik. Szóval ezt már nagyon régóta tudtam. (...) Nekem az teljesen természetesen jött, hogy edző legyek, mert hosszú ideig csapatkapitány voltam. Időnként konfliktusba kell kerülnöd emberekkel. Nem tűrheted, hogy bárki tiszteletlen legyen az edzői stábbal, különösen az erőnléti edzőkkel vagy a szertárosokkal szemben. Ebben mindig határozott voltam. (...) Amikor a válogatottnál dolgoztam Mick McCarthy mellett, már korábbról ismertem őt, hiszen játszottam a keze alatt. Ismertem a személyiségét, azt, hogyan bánik az emberekkel, mennyire őszinte velük. Én is mindig azt mondom a játékosoknak: mindig megmondom az igazat, hogy miért nem játszol, és mit kell tenned ahhoz, hogy visszakerülj a csapatba. Közelről figyelhettem azt is, hogyan kommunikál nemcsak a játékosokkal, hanem a hotel személyzetével, az orvosi stábbal, a szertárosokkal és mindenki mással. Fantasztikus volt látni, hogyan tart össze egy egész közösséget.

Miért külföldön vállalt munkát edzőként?

– Számomra minden a lehetőségről szól. Angliában nagyon kevés lehetőség van, miközben ezrek pályáznak ugyanazokra az állásokra. Sokszor ugyanazok az emberek kapják ugyanazokat a munkákat a Championshipben vagy a League One-ban, miközben rengeteg fiatal edző vár a megfelelő esélyre. Menjenek külföldre, tanulják meg máshol a szakmát! Nekem is különböző emberek adtak lehetőséget, amiért hálás vagyok. Emellett nagy vonzerő volt számomra az európai kupaszereplés is. Játékosként megtapasztaltam, milyen érzés Európában futballozni, és menedzserként újra hallani azt a himnuszt óriási motivációt jelentett.

Kik a példaképei? Figyeli más edzők munkáját? Mondjuk Pep Guardiolát vagy a Premier League jelenlegi menedzsereit?

Pepet nem lehet másolni. Ő egyedülálló. Ráadásul megvannak hozzá a játékosai is, akik tökéletesen illenek az elképzeléseihez. Az én stílusom talán inkább direktebb futball. Nem szeretem, amikor a belső védők csak azért passzolgatnak egymás között, hogy náluk legyen a labda. Ha van lehetőség gyorsan a vonalak között megjátszani a középpályát, akkor azt kell választani. Minden attól függ, milyen játékosaid vannak, és itt megvannak az ehhez megfelelő játékosaink.

Tényleg sokat követel a játékosaitól? Mindig többet akar, folyamatosan hajtja az embereket?

– Abszolút. Mindig hiszek abban, hogy mindenkiben több van. Ezért vagyok ennyire követelőző. Még az edzéseken is állandóan magas színvonalat várok el. Persze óvatosan kell bánni ezekkel a szavakkal: nem leszel mindig fantasztikus edző, ez normális. De amíg a szint nem esik vissza, addig elégedett vagyok. (...) Nézzük például a pontrúgásokat. Nem új dologról van szó, de ebben a szezonban hatalmas szerepük lett. Vannak klubok, amelyeket emiatt többet emlegetnek, mint másokat. De ha gólokat lehet szerezni belőlük, akkor használni kell őket. Alkalmazkodni kell. És nemcsak a pontrúgásoknál, hanem a rendszeredet illetően is. Nem szeretem, amikor egy edző azt mondja: „Nem változtatok, mert én így dolgozom.” Azt kell játszanod, ami illik azokhoz a játékosokhoz, akik a pályán vannak.

Sok szó esik a jövőjéről is - hogyan kezeli ezt?

Egyáltalán nem zavar. Játékosként sem zavart soha. (...) A találgatások azt jelentik, hogy valószínűleg jól csinálok valamit. De nem engedhetem, hogy ez elvonja a figyelmemet arról, ahol most vagyok. Az egyik legnagyobb erősségem, hogy nem érdekel, mi történik kívülről. Nem foglalkozom a kritikákkal sem, mert nem érdekel azok véleménye, akik nem ismernek. A külső zaj nincs rám hatással. Számomra csak az számít, amit ebben a pillanatban csinálok, és hogy ezt folytassam, ha sikeres akarok lenni. Neked kell meghatároznod a szintet és a hangulatot. Ha a játékosok bármilyen gyengeséget látnak a menedzseren, azonnal megérzik.

Fiatal edzőként milyen érzés, hogy a bajnoki címért harcolhat, kupadöntőben szerepelhet, Európában játszhat és sikereket érhet el?

– Jó érzés. De amint elérsz valamit, máris továbblépsz. A költségvetésünkhöz képest szerintem amit Európában véghez vittünk, az óriási dolog. Olyan csapatok ellen játszottunk, amelyeknek sokkal nagyobb a büdzséjük. Számomra ez kiváltság, mert ilyenkor azt mondhatjuk: „Rendben, próbáljuk meg.” Olyan nagy csapatokat győztünk le, mint például a Salzburg vagy a Rangers, ami különösen szép siker volt. Hogy büszke vagyok-e? Erre nehéz válaszolni, mert még többet akarok. Boldog vagyok attól, amit csinálok, természetesen nagyszerű érzés nyerni, de hiszem, hogy ennél még sokkal több van bennem. Nem vehetem le a szemem a célról. Hinnem kell benne, hogy tovább tudok fejlődni, tovább tudom hajtani és motiválni magam minden egyes nap. Akár nyerek, akár veszítek, reggelente ugyanazzal a motivációval kelek fel: jobbá tenni a játékosokat, elhitetni velük, hogy valami különlegeset építünk, és hogy bárki ellen pályára léphetünk azzal a hittel, hogy nyerhetünk. Ha megvan benned ez a mentalitás, és a játékosok is érzik ezt a menedzserükön, akkor ők is átveszik ezt a hitet.