Kapáslövés

Nem indulhatott volna rosszabbul az a nap. A fiú hiába kapcsolgatta a tévét, se kép, se hang. Dühében, ahogy az apjától látta, rávágott egyet az Orion oldalára, aztán káromkodott egy cifrát.

Amikor a második percben Johan Neeskens bebombázta a tizenegyest Sepp Maier kapujának közepébe, Andris felugrott a szőnyegről és megcsókolta a tévé képernyőjét. Aztán gyorsan, szemlesütve visszaült a helyére. Eszébe jutottak az anyja szavai: „Viselkedj, csendben nézd a meccset! Ne zavard Später bácsit és ne merj csúnyán beszélni!”.

A nyugdíjas építészmérnök csak mosolygott a gólöröm láttán, kedvelte a két éve a házba költöző izgő-mozgó focibolond kölyköt, tudta, ha a labda játékban van, a fiú nem tud parancsolni az érzelmeinek, csípőből válaszol, kapásból lő. Csak annyit jegyzett meg, hogy messze még a vége, és a németek soha nem adják fel.
– ’54, Bern, ugye, Sanyi bácsi? – kérdezett vissza tudálékos arccal a nyolcéves gyerek.
– Látom, figyeltél, pedig Puskásék aztán tudtak „fotbalozni” – érkezett a válasz, a mérnök úr szótárából hiányoztak a „foci” és a „futball”kifejezések.

Szeredás Andris a hatalmas, egykor szebb napokat látott ház lakói közül a mindig elegáns öregurat kedvelte a legjobban. Az anyjától tudta meg, hogy régen a Später családé volt az egész épület, de az öreg ezt sohasem hozta szóba. Ők ketten csak a futballról beszélgettek, de arról halálos komolysággal, férfiak módjára.

Két éve, egy elhibázott emeléssel kezdődött a barátságuk. A falusi, legelőnek is használt futballpálya végtelenségéhez szokott fiúcska nehezen barátkozott meg a városi élettel, az iskolavárás feszültségét focizással csillapította. Pattogott a labda reggeltől estig, döngött a fáskamra fala, ajtaja. A cingár, kis növésű gyerek a félmagasan meglőtt, a falról visszapattanó labdát mellre vette, aztán fordulásból belsővel finoman beemelte a házrészük elé krétával felrajzolt négyzetbe. Ha hibázott, újrakezdte. Tízből tíz volt a penzum. Egy gyatra kísérlet után a labda Später Sándor egyik ablakát kocogtatta meg. Andris káromkodott, akár egy kocsis, ha ideges volt, előjött a falusi tájszólása. A mérnök úr kinyitotta az ajtót, ránézett a fiúra, ám ahelyett hogy ledorongolta volna, annyi mondott: „Gyerekem, most kezdheted elölről!” Az eset után az öreg már nem a spaletta mögül figyelte, hanem a rózsalugas hűvöséből instruálta a csökönyös kölyköt.

A gyakorlások után együtt lapozgatták a Labdarúgás és a Képes Sport számait, a fiú a képeket nézegette, nem ismerte még a betűket. S bár a háta közepére sem kívánta a szeptemberi tanévnyitót, az ördöggel is cimborált volna, hogy minél hamarabb megtanuljon olvasni. A szorgalmának köszönhetően karácsony előtt már folyékonyan olvasta a megyei lap sportrovatában megjelent híreket. Az ünnep másnapján, amikor a szülei zserbóval és háziborral átküldték a mérnök úrhoz, a fiú eldicsekedett az olvasótudományával. Elismerő bólintás volt a jutalma, s ezután minden délután megkapta a Népsportot, amit Später Sándor délelőtt elolvasott. A futballban éltek, az öreg az emlékeiben, a fiú az álmaiban, így egy pillanatig sem volt kérdés, hogy miután András válogatott átkokat szórt a vasárnap bedöglött tévére, Sanyi bácsihoz kérezkedjen be megnézni a várva várt világbajnoki döntőt. És mint oly sokszor, akkor is igaza lett az öregúrnak, a németek megfordították a meccset és ’54 után újra világbajnokok lettek.

– Hogy az a magasságos ég rogyna rájuk – szentségelt elfojtott hangon a gyerek.
– Ne káromkodj már! – csitította az öreg.  – Majd négy év múlva megnyerik. Cruijff és Neeskens is príma fotbalista, a hollandokkal Argentínában is számolni kell.
– Négy év múlva?! Puskás sem volt ott nekünk négy év múlva. A vörös Szántai azt mondta róla, hogy hazaáruló disszidens, és külföldön már nem volt olyan nagy szám.
– Ki az a vörös Szántai?
– Hát, a téeszelnök a faluban.
– Nem kell mindent elhinni, gyerekem – mondta csendesen az öreg. – Gyere, mutatok valamit.

A mérnök úr az egyik üveges szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját és egy barna, bőrkötésű sorozatból kiemelt egy vaskos könyvet. Óvatosan az asztalra fektette, lapozott néhányat, majd így szólt a fiúhoz.
– Ezek a France Football bekötött példányai, itt pedig a ’60-as BEK-döntőről írnak. A képen az a fehér mezes ember Puskás, négy gólt lőtt azon a meccsen.
– Nem is kövér.
– Miért lenne kövér?
– Hát, a vörös Szántai…
– Hagyd már azt a Szántait!

És az öreg csak mesélt és mesélt, Andris pedig tátott szájjal hallgatta a Puskásról szóló történeteket. Olyan akart lenni, mint ő, izmos, erős lábakkal, hogy az udvar végéből is bombázhassa a fáskamra falát. Später Sándor kihasználta a ziccert.
– Hiába vagy ügyes és gyakorolsz állandóan, ha nem eszel rendesen. A fotbalban nincs lepkesúly. Apádék panaszkodnak, hogy csak nyámmogsz, és hiába írta ki Szabó doktor a vasbort, nem iszod meg.
– Megiszom! – jelentette ki eltökélt arccal a gyerek.
– És sok májat kell enned, vérszegényen nem lehetsz fotbalista.
– Megeszem!
– Soha ne feledd, erő is kell a fotbalhoz!

Andris állta a szavát, a vasbort legyűrte, a májat megszerette. Ha az öreg bármire futballpéldát hozott, a srácot nem kellett tovább győzködni.

Az a ’74-es nyár tartogatott még valamit a fiú számára. Az egyik délutáni gyakorlás után Später Sándor egy nagy csomagot nyomott a kezébe.
– Ezt a lányom, Sára hagyta itt neked. Tudod, aki Párizsban él, az unokámmal nemrég voltak itt.
Hogyne tudnám, gondolta a fiú, hiszen életében akkor látott először magyarul beszélő fekete gyereket. Nem értette, az öregnek hogy lehet ilyen sötét színű unokája, amikor a lánya bőre fehér, mint a tej. De még jobban elcsodálkozott, amikor az egyik délután Alex egy bőrlabdával a hóna alatt becsöngetett hozzájuk s focizni hívta. Ránézett, és csak annyit tudott kinyögni: cseszd meg, öcsém! A fekete fiú tetőtől talpig vadonatúj Adidas-szerelést viselt.

Andris, ahogy kibontotta a csomagot, azonnal ráismert Alex garnitúrájára: labda, melegítő, dressz, rövidnadrág, zokni, cipő. A méret nem egyezett, de nem érdekelte, addig eszik, amíg bele nem nő, határozta el. Nem izgult, tudta, csak két év múlva mehet a válogatóra, tízéves kor alatt az előkészítő csoportba nincs toborzó, addig meg majd rugdossa a gólokat a sulimeccseken. Az otthoni edzéseket továbbra is példás szorgalommal végezte, lehetett tél vagy nyár, eső vagy hó, a maga által kitalált gyakorlatok hozzátartoztak a mindennapjaihoz. Szemlélője is akadt a tréningeknek, olykor egy hozzá hasonló, barna hajú, vékony fiú ácsorgott a rózsalugas mellett, de amire András teljesítette a penzumot s megszólította volna, a fiú eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A két év alatt Andris nőtt valamicskét, erősödött, de így is a tornasor vége felé ácsorgott a negyedik B-ben. Ám ha előkerült a labda, játékával kimagaslott társai közül, mindenki biztosra vette, hogy a szeptembertől felső tagozatba lépő fiú felvételt nyer a város legnagyobb futballklubjának előkészítő csoportjába.

A remélt siker helyett azonban a várva várt tavaszi napon beütött a ménkű, a toborzó után a talpig Adidasba öltözött sráccal az edző közölte, hogy bár ő a legügyesebb, még nőnie, erősödnie kell, félti a sérüléstől, jöjjön vissza egy év múlva. A szomorú gyerekre otthon még egy rossz hír várt, a szomszédok azzal fogadták, hogy Sanyi bácsi nincs jól, kint járt nála az orvos, injekciót kapott. Az apja azt már meg sem merte mondani a fiúnak, hogy nyár végén nem költözik velük az új lakótelepi lakásba, válnak az anyjával.

Andris három napig elő sem vette a labdát, hogy ne zavarja a mérnök urat. Aztán a szülei engedélyével az egyik délután halkan bekopogott a szomszédba. Später úr házvezetőnője, Janka nyitott ajtót. Megsimogatta a srác fejét és csak annyit mondott: – Gyere, már vár, de ne fáraszd el nagyon.

Später Sándor élére vasalt pizsamában, selyem házikabátban, papucsban ült a kedvenc foteljében. Fáradtan, de határozottan intett a fiú felé.
– Beteg vagy, gyerekem? – kérdezte.
– Én? – lepődött meg András.
– Nem hallom a labdapattogást meg a káromkodást – mosolyodott el a mérnök úr.
– Nem akartam zavarni.
– Fotbalozz csak nyugodtan, ha már te sem játszol, akkor valami gond van a világban. Na, mesélj, mi volt a toborzón?
– Azt mondta az edző, hogy én voltam a legjobb, de…– hirtelen elhallgatott a fiú.
– Ne add fel! Kitartás nélkül semmire sem viszed az életben. Emlékszel Puskásra, amikor a Realhoz igazolt? Ugye?! Tehetséget kaptál a Teremtőtől. Gyakorolj, csak gyakorolj, ahogy eddig. Ha kicsit jobban leszek, kiülök hozzád, de hogy addig is jobb kedved legyen, mutatok valamit. Hozd csak ide azt a dobozt az asztalról!
A fiú egy fényképekkel teli dobozt adott az öreg kezébe, majd egy széket húzott a fotel mellé. Später Sándor pedáns ember volt, gyorsan eligazodott a stószok között. Egy megsárgult képet vett elő, s kérdőn nézett a fiúra.
– Ez ő?! – ámult el a gyerek. – Sanyi bácsi ismerte Puskást?
– Az túlzás, de ’57-ben néhány hétig egy szállodában laktunk Bécsben, aztán mi továbbmentünk a feleségemmel és Sárával Párizsba. Tudod, ők ma is ott élnek.
– És Sanyi bácsi?
– Próbáltam én, gyerekem, de nem tudtam megszokni, engem minden ideköt, ehhez a házhoz.
A fiúnak megakadt a szeme az egyik összegumizott köteg tetején lévő képen. A fotón a Später-ház előtti rózsalugas alatt egy férfi és egy nő között tíz év körüli, bőrlabdát ölelő gyerek nézett a kamerába. Andris Später Sándort rögtön felismerte, aztán a gyerekre mutatott.
– Őt láttam már! Néha szokott nézni a lugas alól, amikor focizom.
– Élénk a fantáziád, gyerekem.
– Mondom, hogy láttam, na.
– Az kizárt – simogatta meg a fiú fejét az öreg, miközben elhomályosult a tekintete. – Meghalt. Nagyon régen. Sándorból príma fotbalista lehetett volna. Ugyanolyan elszántsággal döngette a labdájával a fáskamra falát, mint te. Amikor az udvaron vagy, néha azt hiszem, őt hallom.
– Megnézhetem? – kérte el a fotót a gyerek.
Az öreg hang nélkül nyújtotta át a csomag tetejéről kihúzott fényképet, amelynek sarkába halványan a következő volt írva: Debrecen, 1942. május 22.
András csóválta a fejét, nem értett semmit, aztán, mintha nem is ő kérdezte volna, kicsusszant a száján: – Mi történt vele?
– Elvitte az élet. És az anyját, az első feleségemet is. Mindkettőt. Egyszerre. Engem meg itthagyott – meredt maga elé az öreg.
A fiú nem szólt többet, nem akart butának tűnni, nem merte megkérdezni, hogyan visz el valakit az élet. Ő ezt még csak a halálról és az ördögről hallotta.

Später Sándor soha többet nem ült már ki a rózsalugas padjára. Az injekciókúra mit sem ért, a gondos kórházi kezelés sem sokat. A temetésén a Szeredás családból csak a szülők vettek részt, Andrásnak azt mondták, ehhez a szertartáshoz ő még kicsi, nem értené, mi folyik körülötte.

A fiú, amikor az udvaron focizott, félszemmel mindig Später-lakás ajtaját leste, remélte, talán egyszer csak kinyílik, s kilép rajta az elegáns öregúr.

Üres volt minden. A ház, az udvar, a lelke, úgy érezte, valami megváltozott.
Az utolsó este az anyja a kedvencét, rántott májat tett az asztalra, petrezselymes krumplival, uborkasalátával. András szótlanul, a tányérjából fel sem nézve, villámgyorsan tüntette el az ételt. Aztán felhúzta a vászonstoplist, s egy szemvillanás alatt kislisszolt az udvarra. Egy százas, hibátlan sorozatot szabott ki magának. Az udvar végéből bombázta a fáskamra falának közepére rajzolt kört, vékony, izmos lábaival beleadva harmincöt kilónyi dühöt, elkeseredést, kérdések szótlan özönét. Nem jutott a végére. Két óra után kijött az anyja, aki magához ölelte a zokogó gyermeket, majd betámogatta a házba. A vértől átázott cipőket és a zoknikat a teraszon hagyták.

A költözés a nyár legforróbb napjára esett, a munkások izzadva hordták ki a bútorokat az utcán parkoló ZIL-re. A fiú, hogy ne legyen útban, bekötözött lábakkal, papucsban a lugas hűvösében ücsörgött, mélyen magába szívta a rózsák súlyos illatát. A fáradtságtól kimerült, elpilledt gyereket az anyja hangja hozta vissza a valóságba.
– Andris, gyere, indulunk!

A fiú a fájdalomtól csak csoszogott, minden lépés kín volt számára. A kapualjban valami megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta. Megállt, visszafordult. A hőségtől remegő levegő vibrálásában két alakot pillantott meg a rózsalugas alatt. Später Sándor és a fia nézett felé. Szeredás Andris tétován intett a ház örök lakói felé, tudta, nem délibábot lát. Aztán minden erejét összeszedve, halkan becsukta maga mögött a hatalmas, súlyos kapuajtót.

Balogh Zoltán szerzői oldalát itt találjátok további remek novellákkal!