Ronaldinho és az edző, Frank Rijkaard csak néhány hét különbséggel érkeztek a klubhoz. A brazilnak a PSG-ben is egy korábbi kiváló futballista, Luis Fernandez volt az edzője. Vele nem találta meg a közös hangot, 1984 Európa-bajnok középpályása korlátok közé akarta szorítani őt és a játékát is.
De Rijkaard és Ronaldinho „összjátéka” működött, éppen azért, mert nem akarták uralni egymást. Rijkaard nem próbálta megnevelni a játékosát, inkább teret adott neki. Ez a tér Ronaldinho számára a boldogság közege lett. Ő volt a Barça történetének egyik „legbrazilabb” brazilja. Éjszakák, bulik, zene, szamba, barátok – ez volt az élete. De a pályán – nagyon sokáig – komolyan vette a futballt. Nem úgy, mint egy munkafeladatot, hanem mint egy színdarabot, amelyben minden nap kicsit mást kell adni magából.
Ám a 2006–2007-es szezonban már érezhető volt valami változás. Ronaldinho még mindig képes volt fantasztikus dolgokra, de egyre ritkábban. Egy-egy meccsen még láttunk tőle varázslatot, de az intenzitás, a dinamizmus csökkent a játékában. Romlott a fizikai állapota. Az edzések után bulizott, szeretett éjszakázni, élte a maga életét. Ez működött, amíg nem érte el a húszas éveinek a közepét – de a test nem felejt. A regeneráció lassult, az edzéseket kevésbé bírta, a klub orvosi stábja is jelezte: a zsírszázaléka magas, a gyorsasága csökken. Úgy tűnt, mintha csökkent volna a motivációja is, miután minden elért a futballban, amit csak lehetett. Nem volt meg benne, mondjuk, Cristiano Ronaldo vagy akár Lionel Messi és Samuel Eto’o akarata, hogy mindig, mindenben a legjobb legyen. Ahogy egy barátja fogalmazott: „Ő nem akarta uralni a világot, csak élvezni azt.” Megváltozott az öltöző légköre: az új generáció – Messi, Iniesta, Xavi – tagjai eltökéltek, komolyak, céltudatosok voltak. A brazil játékosok, Ronaldinho, Deco, Belletti, Edmílson, Sylvinho egyre inkább egy külön kis világot alkottak. Ronaldinho 2008. március 9. után nem játszott a Barcelonában. A hivatalos verzió szerint sérüléssel bajlódott, ám a spanyol lapok szerint egyszerűen nem volt játékra alkalmas fizikai állapotban.
2008 nyarán, Pep Guardiola érkezése után megszületett a döntés: Ronaldinho és Deco nem kell. Ronnie már nem volt vezér, és a mosolya is fakóbb lett. Amikor az AC Milan, viszonylag olcsón, megvette, senki sem csodálkozott, nem is tiltakozott. A zseni már nem volt egykori önmaga. Elment, de maga után hagyta az örökségét. Ő volt az, aki miatt újra megtelt a Camp Nou. Aki miatt megint érdemes volt meccsre menni. Aki visszaadta a futball szépségét. A legtöbb játékost, főleg támadót, statisztikákkal mérnek: hány gólt szerzett, hány trófeát nyert, hány percet töltött a pályán. Ronaldinho számai nem mutatnak rosszul – 207 mérkőzés, 94 gól, két bajnoki cím, egy Bajnokok Ligája-győzelem, Aranylabda a barcelonai korszakban –, de az ő története ennél gazdagabb.
Egy korszakot jelentett, amelyben újra hinni lehetett abban, hogy a futball nemcsak eredményhajszolás, hanem élmény. Hogy a pálya nemcsak harctér, hanem színpad. Hogy a mosoly, ha őszinte, mindenkit boldogít. Soha nem volt maximalista. Nem volt gép. Nem volt megszállott. Nem edzett hajnalban, nem élt spártai fegyelemmel. De amikor a labda a lábához ért, mindenki tudta: ez valami más, különleges.
S még valami: ha Ronaldinho semmi mást nem hagyott volna maga után a Camp Nouban, csak Messit – már azzal örökre beírta volna magát a klub történetébe. Ő volt az, aki felfedezte Messit, aki először passzolt neki, úgy beszélt róla, mint az utódról. Nem félt tőle. Nem irigyelte. Nem próbálta elnyomni, hanem segítette. „Ronaldinho olyan volt nekem, mint egy báty. Ő volt az első, aki megtanította, hogy a Barcelona nemcsak klub – hanem család” – emlékezett Messi évekkel később.
A leghihetetlenebb Barça-történetek című könyv kedvezményesen megrendelhető a kiadó oldalán: https://inverzmedia.hu/shop/a-leghihetetlenebb-barca-tortenetek/
