Nagyon emocionális ember vagy, aki a negatív és a pozitív történéseket is maximálisan megéli. Milyen érzések a legerősebbek benned az Eb-szereplésünk kapcsán?

– Csalódottság van bennem és azt érzem, hogy ez az egész karrierem során végigkísér majd – kezdte Szalai Ádám a csakfoci.hu-nak. – Egy elképesztő csapatmunka, összetartás jellemezte a felkészülésünket, amit csak mi tudunk, akik ezt átéltük. Iszonyatosan csalódott vagyok, hogy 6-7 percen múlt a továbbjutásunk.

Pedig az Eb előtt senki nem várt továbbjutást tőletek a „halálcsoportból”.

– Tudom, hogy milyen jellegű és mennyi munkát raktunk bele azért, hogy elérjünk egy nagy eredményt. Valóban, senki nem számított arra, hogy továbbjuthatunk, de amikor pár perc választ el egy nagy sikertől, és végül nem jön össze, akkor azért nem tudsz felhőtlenül örülni a helytállásnak. Mielőtt kimentünk melegíteni a müncheni stadionba, tudtuk, hogy 10-15 ezer néző lesz maximum, annak is a többsége német. Aztán megláttuk a kapu mögött a magyar szurkolókat, akiktől olyan támogatást kaptunk, amire idegenben nem is számítottunk. Bátran kijelenthetem, és ez egyáltalán nem túlzás, hogy nekünk vannak a legjobb szurkolóink.

2016-ban az osztrákoknak szerzett gólodat követően és a most a németek elleni fejesed után is tombolt az ország. Tudsz különbséget tenni a két találat között?

– Nem igazán, mindkettő nagyon kedves számomra, persze tudom, hogy teljesen más szituációban született a két gól. Franciaországba 44 év után jutott ki a magyar válogatott Európa-bajnokságra. Az első meccsen hihetetlen hangulatban gólt szereztem, majd megnyertük a meccset, aztán pedig csoportelsőként továbbjutottunk. Most nyernünk kellett volna Németországban, ami sajnos nem jött össze, de a gólom örök emlék marad.

Ami közös a kettőben, hogy mindkettő után filmszakadás volt nálam, fogalmam sincs, hogy mit csináltam és mi történt velem a találatok után.

Az elfogadottságod, a megítélésed hatalmasat változott pozitív irányba az elmúlt években. Korábban rengeteg kritikát kaptál, ma pedig már te vagy a válogatott egyik, ha nem a legnépszerűbb játékosa: a Puskás Arénában a csapatok bemutatásánál te kaptad a legnagyobb üdvrivalgást, Münchenben pedig a nevedet skandálták a magyar szurkolók. Mi volt a fordulópont, az osztrákoknak lőtt gólod, vagy esetleg az, hogy a norvégok elleni győztes pótselejtező után a „fél országot” meghívtad egy pálinkára?

– Azért kaptam ennyi kritikát, mert nem voltak elégedettek a teljesítményemmel. A meccsek után én voltam az első, aki tükörbe nézett és a jogos kritikákat maximálisan elfogadtam. Számomra mindig is az volt a legfontosabb, hogy magamra összpontosítsak, a hozzáállásommal, a játékommal segíteni tudjam a csapatot. Óriási erőt ad a szurkolók szeretete, abszolút érzékeltem, hogy állnak most hozzám.

Tény, volt olyan időszak, amikor nem én voltam a legnagyobb kedvenc, szerencsére azonban megváltozott a helyzet. Azt nem tudom, hogy mi lehetett a fordulópont, ha a pálinkázás, akkor lehet, azt már korábban be kellett volna vezetnem a győztes meccsek után….

Sokadszor teszel említést a szurkolókról. Valóban, fantasztikus volt a hangulat a mérkőzéseinken, de nem mehetünk el szó nélkül az UEFA rendkívül szigorú büntetése mellett, mely szerint két mérkőzést majd zárt kapuk mögött kell lejátszanotok.

– Ahogy már említettem is, nekünk hihetetlen erőt adnak a szurkolóink, sokkal többet, mint bármelyik más válogatottnak. A mérkőzéseken hozzánk nem jutottak el azok a hangok, ami miatt ilyen súlyos büntetést kaptunk. Minden egyes szurkolónak tudnia kell, hogy nélkülük mi biztosan nem tudnánk elérni ilyen eredményeket. Mi egy sztárok nélküli nagybetűs csapat vagyunk, ahol mindenki maximálisan küzd, a csatár védekezik, ha kell, a védő gólt rúg a világbajnok franciáknak. De ahhoz, hogy ezt megtehessük, a szurkolók hihetetlen buzdítására és szeretetére is szükségünk van.

Pár éve kevesen gondolták volna, hogy két egymást követő Eb-re is kijutunk.  Mi a különbség és mi a hasonlóság a te szemszögedből a két torna között?

– Amikor most otthon Telkiben készültünk még nem fogtam fel azonnal, hogy hamarosan a második Európa-bajnokságomon szerepelhetek. Aztán szép lassan ez megváltozott, a portugálok elleni meccs előtti utolsó edzésen már tudatosult bennem, hogy itt valami hatalmas dolgot értünk el. Aztán másnap a Puskás Arénában a bemelegítésnél láttam, hogy mit kapunk a szurkolóktól, tudtam, hogy ezt az érzést soha semmi nem tudja helyettesíteni. Nagyon nehéz különbséget tenni a két torna között, de mivel Franciaországban végül kiharcoltuk a továbbjutást, egyértelmű, hogy ott akkor sokkal boldogabb voltam, mint most.

A tornára vezető két út között viszont óriási volt a különbség, hiszen amíg 2015-ben telt házas meccseken, óriási hangulatban harcoltuk ki a továbbjutást, most Izland ellen egy világjárvány közepén, nézők és a szövetségi kapitány nélkül kellett elérnünk az Eb-részvételt.

– Irtózatosan nehéz időszak volt ez minden értelemben. Emberek veszítették el a munkájukat, szeretteiket, messze nem a sport volt a legfontosabb. Nekem emellett még azzal is meg kellett birkóznom, hogy a Mainznál kiraktak a keretből. Nem volt csapatom, futkároztam egyedül az erdőben és csak az járt a fejemben, hogy nyáron hazai Eb lesz és ott akarok lenni. Akkor már hetek óta nem láttam labdát, de a szövetségi kapitány így is számított rám a bolgárok, majd pedig Izland ellen is. Ez óriási lökést adott mentálisan, ha még testileg nem is voltam olyan formában, hogy az általam elgondolt mértékben segíteni tudjam a csapatot. Bulgáriában egy sima meccsen nyertünk, majd Izland ellen az utolsó öt percben fordítottunk, amivel bebizonyítottuk, hogy egy nagyon összetartó csapatról van szó, amelyet nem lehet leírni.

Emellett pedig rengeteg nehéz helyzetben lévő magyar embernek szereztünk örömet és adtunk erőt a folytatáshoz. Ez legalább olyan fontos volt számunkra, mint az, hogy kijutottunk az Eb-re.

Az eddig pályafutásod alatt nagyon sokszor kellett már a padlóról felállnod és mindig megtetted, ahogy az előző szezonban is. Honnan van még mindig ennyi erőd, hogy újra és újra sikerül?

– Nem túlzás, hogy az előző a klubkarrierem legfontosabb éve volt, ami maximálisan tükrözte az eddigi pályafutásomat. Egyetlen egy célom volt közel 33 évesen, amikor kiraktak a keretből, hogy mindenáron ki kel jutni az Eb-re.

– A mainzi csapattársaim kiálltak mellettem, és végül jól alakultak a dolgok, mert a sportigazgató és a vezetőedző leváltása után visszakerültem a csapatba. Előtte megtehettem volna, hogy elmegyek 3-4 hónapra egy olyan ligába, ahol ugyan játszanék, de fizikálisan nem lennék megfelelő állapotban. Tudtam, hogy ki fogok jönni ebből a helyzetből is, ehhez kellett a családom hatalmas támogatása és a Jóisten ereje.

Az egész karrieredet professzionálisan megtervezted. Tudod már, hogy meddig szeretnél játszani?

– A pályafutásom végét nem kötöm sem korhoz, sem pedig eseményhez. Amíg a legmagasabb szinten tudok futballozni, csinálom. Szeretnék továbbra is hasznos tagja lenni a válogatottnak, természetesen az a célom, hogy kijussunk a jövő évi világbajnokságra. Tanulnunk kell a 2016-os Eb után történtekből, amikor a nagy eufória után komoly pofonokat kaptunk a selejtezőkön. Most nem szabad újra elkövetni azokat a hibákat. Meg kell maradjon az a fajta csapategység, ami jellemzi ezt a társaságot és kőkeményen kell dolgozni továbbra is. Nem gondolhatjuk, hogy ebből a három Eb-meccsből még ősszel is meg tudunk élni, mert akkor baj lehet.

Több korábbi légiósunk az utolsói éveit az NB I-ben fejezte be, elég, ha csak Király Gáborra, Gera Zoltánra, Hajnal Tamásra vagy éppen Dzsudzsák Balázsra gondolunk. Láthatjuk-e majd Szalai Ádámot a magyar élvonalban futballozni valamikor?

– Erről konkrét elképzelésem van, de egyelőre maradjon az én titkom. Már csak azért is, mert előfordult már velem a pályafutásom során, hogy gondoltam valamit, majd idő közben megváltozott a véleményem.

PRIVACSEK ANDRÁS