“Egy rögbimeccsre hasonlított inkább ez az egész, nem igazán volt élvezhető”

– Itthon vagy Lengyelországban?

– Nem engedtek haza, a keret minden tagjának itt kellett maradnia Lubinban és környékén. Nem tudni, mikor folytatódnak a közös edzések és a bajnokság, ha pedig hívnak, akkor menni kell, igaz jelenleg még semmi konkrétumot nem lehet tudni a folytatásról.

– Milyen szigorú intézkedéseket vezettek be nálatok?

– Hasonlóakat, mint otthon, bár itt talán egy fokkal már szigorúbbak is az intézkedések, mert

éppen a napokban szóltak nekünk, hogy már az erdőbe sem mehetünk ki futni, még egyedül sem.

Ezt követően kaptunk is már egy másik edzésprogramot, amiben csak itthon elvégezhető erőnléti gyakorlatok szerepelnek. Nagy szerencsém van, mert kertes házban lakok, így annyira nincsen bezártság érzetem, ki tudok menni a kertbe, biztosan nehezen bírnám, ha most egy panelben kellene lennem. Nyilván nem tudok olyan feladatokat, mozgásokat csinálni, mint a közös edzések alkalmával egy tréningen, biztosan fogunk mindannyian veszíteni az erőnlétünkből, ami látszódni is fog a visszatérésnél. Természetesen próbálok odafigyelni az étkezésre, a súlyomra, de az újrakezdés olyan lesz, mintha egy nyári felkészülési időszak lenne.

– Ugorjunk kicsit vissza az időben, amikor még normális kerékvágásban ment minden. Szeptember elején kerültél a lengyel élvonalba, ott azonban eddig nem igazán kaptál lehetőséget, 3 élvonalbeli bajnokin csupán 77 percet. Csalódást keltő számodra eddig ez a lengyel lehetőség?

– Sajnos egyértelműen az… Nagyon nehéz fél éven vagyok túl. Érdekes szituációba csöppentem, amikor megérkeztem Lubinba. Már az aláírásnál mondták, hogy “tegnap kirúgtuk az edzőt”, ám nem estem kétségbe, hiszen az elnök és a vezető scout kérésére kerültem a klubhoz, három nappal később azonban az elnököt és a teljes vezetőséget is leváltották. Az új edző egyáltalán nem ismert, nem látott játszani és azoknak a játékosoknak adott lehetőséget az őszi szezon hátralévő részében, akik az előző trénernél is a pályán voltak.

Az volt a legdühítőbb, hogy nem is adtak nekem esélyt arra, hogy megmutassam, mit tudok.

Ha megkapom a játékidőt és lebőgök, rosszul játszom, akkor azt mondom, hogy rendben van, az én hibám, tegyenek ki.

– Az első hetekben kétszer is pályára léptél a tartalékoknál. Ezek a meccsek hogy sikerültek? Kaptál visszajelzéseket az első csapat edzőjétől?

– Megnézte személyesen ezeket a meccseket, de ott nem folyt igazán minőségi játék, sok következtetést abból nem lehetett levonni. A lengyel focira tipikusan az jellemző, hogy rohanós, futunk és küzdünk, az alacsonyabb osztályban pedig ez hatványozottan igaz, egy rögbimeccsre hasonlított inkább ez az egész, nem igazán volt élvezhető.

“Én voltam az új fiú, aki először játszott, így én lettem az áldozat..”

– Mivel magyarázta az edző, hogy az első négy hónapban egyáltalán nem adott neked lehetőséget?

– Az egyik edzés után behívott magához a szakmai stáb és azt mondták, hogy mutassak többet edzéseken. Mondtam, hogy rendben, de egyáltalán nem volt egyszerű többet mutatni ennél, mert mindig a meccsekre készültünk és az egyik csoportban voltak azok, akik játszottak, a másikban pedig akik alig jutottak lehetőséghez, így pedig nehéz megmutatni bármit is.

– Éreztél némi lemaradást az NB I után?

– Nem éreztem lemaradást, hiszen nincs, vagy csak nagyon kicsi különbség van a két bajnokság irama között. Abban látok némi eltérést, hogy itt több a minőségi játékos egy csapaton belül, mint otthon.

Fotó: www.zaglebie.com

– A téli felkészülési időszakban arról lehetett olvasni a lengyel sajtóban, hogy a téli szünet egyik nyertese voltál, jó teljesítményt nyújtottál az edzéseken és edzőmeccseken. Rögtön az első tavaszi bajnokin kezdő is voltál, 61 percet kaptál, aztán a következő meccsen már a kispadon ültél és 16 percre cseréltek be. Nem sikerült élni a lehetőséggel?

– A téli szünetben valóban meg tudtam mutatni, hogy mire vagyok képes a pályán, teljesen átrendeződött a helyem a csapatom belül, az utolsó helyről sikerült nagyot lépnem előre, és már az első tavaszi bajnokin a kezdőbe jelölt az edző.

Érdekes volt azonban a szituáció, mert egész héten úgy készültem, hogy belső középpályást játszok, aztán a meccs előtti nap mindkét jobbszélsőnk kidőlt, így közölték velem, hogy nekem kell kihúzódnom a szélre.

Soha nem játszottam még azon a poszton, de ahhoz képest szerintem elég jól megoldottam a feladatot, az InStat adatai alapján a harmadik legjobb mutatóval rendelkeztem a csapaton belül. De sajnos kikaptunk, és valakihez hozzá kellett nyúlni, én voltam az új fiú, aki először játszott, így én lettem az áldozat. Nem kaptam visszajelzést, vagy magyarázatot, miért kerültem újra a kispadra, de bízom benne, hogy ha újraindul a bajnokság, sikerül beverekedni magam ismét a kezdőbe.

– Hogy érzed, ez a kevés játéklehetőség veszélyes lehet az U21-es válogatottbeli szereplésedet illetően? Beszéltetek erről Gera Zoltán szövetségi edzővel?

– A téli felkészülési időszakban felhívott, kifejezte örömét, hogy játszottam az edzőmeccseken és hogy jól is ment a játék. Mondta, hogy fontos játékosa lennék az U21-es válogatottnak, ezért fontos lenne az is, hogy többet játsszak a klubcsapatomban. Bízom benne, hogy továbbra is számít rám Gera Zoltán.

“Voltak DVTK-szurkolók, akik nem szerettek, mert az édesapám volt a sportigazgató”

– A Diósgyőrtől az 5. forduló után távoztál. Akkor a csapat az utolsó helyen állt, a szurkolók éppen bojkottálták a találkozókat, azóta azonban nagyot fordult a világ. Figyeled a csapat szereplését?

– Folyamatosan figyelemmel követem a DVTK-t és az egész NB I-et is. Örülök neki, hogy így szerepel a klub, megérdemli a város és a nagyszerű szurkolótábor, hogy a tabella első felében legyenek, szurkolok, hogy még előrébb kerüljenek.

– Minek tulajdonítod ezt a nagy fordulatot? Többek között edzőcsere is történt, illetve a sportigazgatói poszton is változás volt, ahonnan édesapád távozott.

– Nagy szerepe lehet ebben annak, hogy talán megváltozott a költségvetés, a tulajdonos több pénzt áldozott az erősítésekre az elmúlt időszakban, mint amikor én még ott voltam. Több minőségi játékos is érkezett a távozásom óta az együtteshez, ez pedig nagyot dobott a csapaton.

– Édesapáddal utólag próbáltátok már fejtegetni, mi lehetett a probléma? Mit kellett volna másképp csinálni?

– Az edzőkérdésre nem fognám, mert nagyon sok trénerrel dolgoztam már együtt külföldön is, és nyugodtan mondhatom, hogy Fernando volt az eddigi legjobb és legfelkészültebb edzőm.

Volt egy kerete, amivel nem tudott olyan minőségi játékot játszatni, mint amilyet szeretett volna és ami az ő felfogásához illik.

Fernando mindenhol, például a Málaga utánpótlásában is látványos játékot játszatott csapatával, toronymagasan vezették a bajnokságot, például simán verték a Sevillát is. Nálunk Diósgyőrben nem volt olyan játékoskeret, amivel ezt meg tudta volna csinálni, ezért egy idő után már mással kellett próbálkoznia. Úgy gondolom, hogy a DVTK jelenlegi keretével ő is sokkal jobb eredményeket produkálhatott volna.

– Egy interjúból idéznék neked, ezt Busai Attila nyilatkozta nekünk a múlt hét folyamán: “Miskolcon az egyik vezető szinte átnézett rajtam, semmibe vett, pedig nem ártottam neki. Lehet, hogy a fia vetélytársát látta bennem, akivel ugyanazon a poszton játszottunk”. Nem nehéz kitalálni, hogy édesapádra és rád gondol. Mi erről a véleményed?

– Én nem rúgtam bele soha Busaiba, most sem szeretnék. Sokan tudják, milyen húzásai voltak Diósgyőrben Attilának, szerintem inkább ez játszhatott közre abban, hogy kevesebb lehetőséget kapott.

Mivel édesapám volt akkor a sportigazgató, ezért velem kapcsolatban szinte senki nem tudott ettől elvonatkoztatni, senki nem tudott rám úgy tekinteni, mint más játékosra, úgy tűnik, Attila sem.

Szerintem sokat segítettem a Diósgyőrön egy év alatt, sokat tettem hozzá ahhoz, hogy ne essen ki, 20 évesen 30 mérkőzés alatt rúgtam 7 gólt, ez nem rossz adat.

A szurkolók sem tudtak másképp tekinteni rám, voltak akik nem szerettek, mert az édesapám volt a sportigazgató.

Ha apa és Fernando valakit kitett a csapatból, az azért lehetett, mert nem olyan volt a mentalitása, és mert ők nem szeretik a link játékosokat, de innentől kezdve biztosan azt gondolhatta néhány játékos, hogy csak nekem kellett helyet csinálni. Ezt azonban Attila esetében sem gondolnám így, hiszen olyan rendszerben játszottunk, hogy mindkettőnknek lett volna helye akár egyszerre is a pályán. Rajtam kívül pedig több középpályás is érkezett akkor a csapathoz, például Márkvárt Dávid vagy Szabó Bence. Foghatja rám, nem tudok ezzel mit kezdeni. Én is előbb magamba néztem, amikor Lengyelországban nem kaptam lehetőséget, tudom, hogy miket hibáztam.

– Legfőképpen a barcelonai időszakod alatt neveztek téged a magyar foci egyik legnagyobb tehetségének. Jelenleg milyen státuszt aggatnál magadra?

– Mi magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy ha valaki kikerül külföldre, akkor elkezdjük sztárolni, miközben 15 évesen kerültem a Barcelona akadémiájára, ahol egy év alatt rengeteg gyerek megfordul, de csak nagyon kevés játékos kerül fel az első csapathoz.

A magyarok elvárták, hogy a Barcelona felnőtt együttesében lépjek pályára, de én az első pillanattól kezdve láttam, hogy hogyan működnek ott a dolgok, maximum 4-5 játékos van, aki végül odakerül a La Ligába, tudtam, hogy erre nekem nem igazán lesz esélyem.

21 éves vagyok még csak, amikor hazamentem az NB I-be, az volt a tervem, hogy ott jól szerepeljek és onnan el tudjak igazolni külföldre, ez sikerült is, az első lépcsőfokot megtettem. Itt még nem minden halad a tervek szerint, de van még időm, nem adom fel és az a célom, hogy a lengyel bajnokságból is továbblépjek. Innen folyamatosan visznek el játékosokat Olaszországba, nem is olyan régen a Genoába igazolt egy labdarúgó a ligából, de a Crystal Palace is vett innen játékost. Nem az a célom, hogy a Real Madridban vagy a Chelsea-ben játszak, egy következő lépcsőfokot akarok ugrani egy olyan bajnokságba, ami erősebb mint a lengyel.

NYIKES ZOLTÁN