Játékosnak tartod magad vagy edzőnek?

– Inkább már edzőként segítem a csapatot, játékosként 20 percekre még beszállok, ha szükség van rám – kezdte Czvitkovics Péter a csakfoci.hu-nak. – Eredmény- és játékfüggő, hogy mikor. Ha nagyon csapkodó a játék és többet van a labda a levegőben, mint a földön, akkor maradok a kispadon, hiszen nem tudnék segíteni, ha viszont egy kis rutin kell, hogy elmozduljunk a holtpontról, akkor szívesen beállok. Nincs gond a kondimmal, a mai napig minden edzést végigcsinálok, így legalább könnyebb az átmenet.

Mennyire tudathasadásos állapot, hogy egyszer a játékosok csapattársa vagy, majd pedig a főnökük?

– Eleinte furcsa volt nekem is és a srácoknak is, hiszen a keretben több barátom van és olyan játékosok is, akikkel korábban együtt futballoztam. Előfordul, hogy például Bori Gábor barátomnak erélyesebben kell odaszólnom, ha épp nem azt csinálja vagy nem úgy, ahogy kellene. Ilyenkor ez egy munkakapcsolat, edzés után pedig újra barátok vagyunk.

Amikor szürke megkülönböztető van rajtam, akkor úgy beszélnek velem, mint egy játékossal, amikor pedig kék, akkor váltanak, hiszen ilyenkor edzőként vagyok jelen az edzéseken. Ezek szülnek vicces szituációkat, de ma már zökkenőmentesen tudjuk ezt kezelni.

Azt mondják rólad, hogy játékosként, ha kell, bárkinek “lekiabálod” a fejét, edzőként viszont egy nagyon humánus, a közösségért tenni akaró úriember vagy.

– A pályán, játékosként teljesen más az ember vérmérséklete, mint edzőként a padon ülve. Amikor játszom, a pillanat hevében előfordul, hogy olyat szólok be valakinek, ami nem oda illő, bár most már egyre inkább visszafogom magam. Edzőként viszont megfontoltabb vagyok és tudom, hogy senkit nem lehet jobbá szidni. Sokkal hatásosabb, ha elmagyarázod, hogy mit és hogyan vársz el egy játékostól. Nekünk itt a Kerületnél az a legfontosabb, hogy mindenkit a képességeinek megfelelő szintre juttassunk. Ha valakinek az NB III a maximum, akkor nekünk kötelességünk, hogy egy nagyon jó NB III-as játékost csináljunk belőle, ha valakinél az NB II vagy az NB I jelentheti a csúcsot, akkor azért teszünk meg mindent, hogy azt elérje.

Magabiztosan vezetitek az NB III nyugati csoportját. Ha feljuttok, látunk még játszani az NB II-ben?

– Erre semmi esély nincs.

Miért?

– Játszottam már eleget és nem gondolom, hogy azzal teljesebb lenne a pályafutásom, ha még pályára lépnék egy-két NB II-es meccsen. Szeretnék már csak az edzői karrieremre összpontosítani.

Kemenes Szabolccsal mindketten domináns személyiségek vagytok. Nem okoz ez problémát a napi munkában?

– Nem tartom magam annyira dominánsnak és teljes mértékben elégedett vagyok a szerepemmel. Szabi szakmailag előrébb jár, ő egy hiteles vezetőedző, én pedig mindenben megpróbálom segíteni. Persze, nekem is vannak terveim, ambícióim, 4-5 év múlva szívesen kipróbálnám magam vezetőedzőként.

Azt mondta rólad egy magyar edző, hogy tehetségben, játéktudásban legalább olyan szinten voltál, mint Gera Zoltán. Ehhez képest csak töredékét hoztad ki a pályafutásodból, mint ő. A karriered végét járva, tudod, hogy mi volt a legnagyobb gond?

– Több összetevős a probléma. 14 évesen vidéki gyerekként leraktak a fővárosban, egy év alatt rám pakoltak 10 kiló izmot, ami tök jó, csak éppen a gyorsaságomat elveszítettem. Majd kiraktak jobb oldalra, mert középen Illés Bélának kellett játszani, később pedig Kanta Józsinak.

Nem akarok azonban semmit a külső körülményekre fogni, hiszen én sem voltam a profi játékos prototípusa: ha szombaton meccs volt, csütörtökön még simán elmentem bulizni, soha nem figyeltem a regenerációra, ahogy az étkezésekre sem, nem okozott problémát, ha épp Fornettit kellett reggeliznem az aluljáróban. Ilyen szempontból nem voltam egy okos srác.

Nem volt senki abban az időben, aki ellátott volna tanácsokkal?

– A legjobb tanács, amit kaptam az volt, hogy ne legyek kövér. Azt viszont senki nem mondta, hogy ennek érdekében mit kellene tennem, mit, mikor egyek és hogyan éljek. Persze, lehettem volna én is tudatosabb, de gyerekfejjel nem igazán foglalkoztattak még ezek a dolgok. 28 éves koromig minden mérkőzés előtt tésztát ettem, mert úgy gondoltam, hogy azt kell enni. Majd Belgiumban egy vérvizsgálatból megállapították, hogy az én szervezetemnek a lehető legrosszabb, ha rendszeresen tésztát eszek. Ahhoz képest, hogy teljes mértékben az ellentétét csináltam annak, amit kellett volna, nem olyan rossz ez a karrier.

Nem akármilyen rúgótechnika…

Talán jót tett volna neked, ha már fiatalon kikerülsz külföldre.

– Az egészen biztos. Másképp alakult volna a karrierem, ha 16 évesen elkerülök a Hamburghoz vagy nem 28, hanem 23 évesen igazolok Belgiumba. Sokan lesajnálnak, hogy „csak” egy Kotrijk szintű csapatban tudtam futballozni külföldön. Azt viszont érdemes tudni, hogy a klub történetének legjobb szezonját produkáltuk, bejutottunk a rájátszásba, Belga Kupa-döntőt játszottunk, vezéregyéniség voltam az együttesnek.

Ott jöttem rá, hogy mi magyar játékosok nem fizikálisan vagyunk lemaradva a nemzetközi szinttől, hanem fejben. Egy magyar játékos soha nem lesz erős és gyors. Nem a lábunkat kell felgyorsítani, hanem az agyunkat, hogy minél előbb hozzuk meg a lehető legjobb döntést az adott szituációban.

– Ott van Busquets a Barcelonában, aki nem egy villám, de tíz gondolattal mindenki előtt jár már tizenöt éve és ezért a legjobb a posztján.

Tízszer szerepeltél a válogatottban. Lehetett volna több ez a szám?

– Lehetett volna. Legalább negyvenszer ott voltam a bő keretben, de általában a keretszűkítéseknél mindig én maradtam ki, vagy ha leülhettem a kispadra, nem cseréltek be. A rosszemlékű Málta elleni vesztes mérkőzésen debütáltam Bozsik Péternél. Ha jobban sikerül az a meccs, akkor nincs kapitányváltás és talán az én válogatott karrierem is másképp alakul. Egervári Sanyi bácsi is számolt velem, de akkor a posztomon ott volt egy topon lévő Koman vagy éppen Gera Zoli.

Mennyire hátráltatta a karrieredet az, hogy túlságosan őszinte voltál? Tíz éve például azt mondtad, hogy olyan helyre akarsz igazolni, ahol sok pénzt tudsz keresni. Ezzel minden játékos így van, csak általában nem mondják ki a nyilvánosság előtt.

– Nem legyünk álszentek, pénzből élünk, persze, hogy fontos egy futballistának, hogy anyagilag megbecsüljék, de ez igaz minden más szakmára is. Tény, hogy ezt kevesen mondják el egy interjúban.

Ha nincs nagy szám, akkor biztosan másképp alakul a pályafutásom. Amikor visszatértem Belgiumból, hároméves szerződést kötöttem a Debrecennel. Mivel előtte szép sikereket értünk el közösen, mindkét fél boldog volt. Úgy terveztem, hogy ott fejezem be a pályafutásomat és ott fogunk élni a családdal. Ehhez képest, amikor a Stromsgodset ellen kizúgtunk az Európa Ligából, én lettem a fekete bárány.

– Szóvá tettem egy-két edzői döntést, ami nem mindenkinek tetszett. Leküldtek az NB III-ba, majd el kellett mennem a Puskás Akadémiához. Akkor végleg megtanultam, hogy felfelé nem érdemes kérdezni, mert egy játékosnak soha nem lehet igaza. Ha csendben maradok, valószínűleg kitölthettem volna a szerződésemet.

A pályafutásod vége felé szinte évente váltottál csapatot, holott előtte hosszú évekig játszottál az MTK-ban, majd a DVSC-ben is. Mi volt az oka a gyakori klubváltásnak?

– Nem igazán találtam már a helyem akkor. A Puskás Akadémiánál a bennmaradás volt a cél, de nekem, aki világ életemben bajnoki címekért játszottam ez furcsa és új érzés volt. Egy szezon alatt volt annyi vereségem, mint az azt megelőző tíz évben összesen. Aztán jött a Vasas, ahol Szanyó Karcsival feljutottunk, az NB I-be, majd egy súlyos térdsérülés hátráltatott, amiből már nem gyógyultam fel százszázalékosan. Siófok egy kényszermegoldás volt, a csapatnak nem volt semmiféle játéka, nem is tudtam segíteni, csak égettem magam. Aztán Budaörsön Bognár Gyuri kezei alatt újra önmagam lehettem, egy szezon alatt rúgtam 15 gólt és adtam 10 gólpasszt. Tulajdonképpen ez volt a lezárása a profi karrieremnek.

Anyagilag meg tudtad alapozni a jövődet?

– Nem panaszkodom, mindenünk megvan, ami szükséges egy jó és kiegyensúlyozott élethez.

PRIVACSEK ANDRÁS

Interjú: “9 éve könnyebb volt az NB I-ben játszani” – King edzője meglepő kéréséről is beszélt