Kölcsey és az MLSZ főtitkára

Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az az idő, amikor fel tudok majd robbanni attól, hogy öt órát kell semmit tennem a londoni Heathrow repülőtéren.
Arra meg végképp nem gondolhattam, hogy eljön az idő (igaz, sok-sok évvel később), amikor egy teljes éjszakát töltök majd ennek a városnak is beillő épületnek a fogságában, de ez egy másik fejezet témája…
Most még csak 1991-et írunk, alig fél esztendeje tértem vissza az anyahajóra (Nemzeti Sport) a Képes Sporttól, a labdarúgórovat vezetői tisztségébe.
Tamással már túl voltunk egy remekül sikerült angliai túrán, most pedig arra várok, hogy Mészöly kapitány irányításával, néhány vezető és 17 válogatott labdarúgó társaságában bevegyem a nálunk mindig fétisként tisztelt és emlegetett Dél-Amerikát.
No, jó, nem az egészet, hiszen a három meccs, amelyre az akkori magyar nemzeti tizenegy meghívást kapott, Argentínában és Chilében kerül majd lejátszásra, de ez a két hely is sok okból ikonikus a mi futballunk számára, még ha az igazi főfogás, Brazília le is maradt az étlapról.
Mégis elmondhatom, hogy jártam Brazíliába, hiszen amikor véget ért a kínzóan hosszúra sikeredett londoni várakozás, és nekivágtunk, hogy átkeljünk az óceánon a röpke közel 9000 kilométernyi távolságnak, és már éppen mindenki a tűréshatára szélén volt, landoltunk a felülről is káprázatos Rio de Janeiro Galeão nevet viselő repterén.
De hol voltunk még attól, hogy első célállomásunkra, az argentínai Rosarióba megérkezzünk?
A brazil reptér belül talán még egzotikusabb is, mint a londoni, nem azt mondom, hogy nem lehet egy-másfél órát elsétálgatni benne, de amikor kiderült, hogy a rosariói gép öt és fél óra múlva indul, akkor még a mindennapokban inkább Kölcsey Ferenc, mint a kocsmák nyelvét használó MLSZ főtitkár, Berzi Sándor is káromkodott néhány cifrát.
Amikor beletörődtem a megváltoztathatatlanba, beültem egy hangulatos kávézóba (akkor még kávéztam), s miután dohányozni is lehetett, egyik cigarettáról a másikra gyújtva azon gondolkodtam, milyen telhetetlen és végtelenül mohó is az ember.
Itt ülök 41 évesen a világ egyik legszebb repülőterén, az első számú sportnapilap legfontosabb rovatának vezetőjeként a magyar válogatottal utazom, ha másért nem, a velük tartó Östreicher Emilnek tulajdoníthatóan garantált, hogy fantasztikus élmények várnak rám (ha magát a futballt nem számítjuk…), nekem meg az a bajom, hogy hol Londonban, hol Rióban várni kell egy kicsit…

Pénz a trezorban, mehet a meccs

Rosarióhoz annyi kötött bennünket, magyarokat, hogy ebben a városban vezette a csaknem háborúba fulladt, végül 0–0-ra végződött Argentína–Brazília-mérkőzést 1978-ban Palotai Károly, s ma már tudom (akkor biztos csak figyelmetlenségből nem vettünk észre), valamelyik játszótéren ott hintázhatott az akkoriban már majdnem négyéves Lionel Messi…
Mészöly kapitány (szándéka ellenére) közel sem az akkori legjobb játékosokat válogathatta össze erre a túrára, a klubok ugyanis foggal-körömmel ragaszkodtak minden futballistájukhoz, s akkoriban még olyan időket éltünk, hogy egy havas, jeges, sáros talajon történő téli alapozást többre tartottak, mintha valaki remek pályákon, nagy közönség előtt, a nemzetet képviselve futballozik valahol Dél-Amerikában.
A nemzeti tizenegynek három mérkőzésre volt szerződése, amelyért 75 000 dollárt kapott (a mai viszonyok közepette még leírni is nevetséges egy ilyen kis összeget), s az összeg konkrét hollétéről, a vérprofi menedzser, Östreicher Emil azonnal érdeklődött az argentin szövetség illetékesénél.
Nem volt nyugalma addig, amíg az illető be nem vitte magával a szövetség épületébe, és az ott lévő trezorban meg nem mutatta neki a dollárkötegeket.
– Ezeken a vidékeken sohasem lehet tudni… – mondta az öreg, amikor kiderült, hogy ezúttal eltúlozta az óvatosságot, no de aki a Real Madrid kötelékében hosszú éveken át bejárta az összes földrészt, annak nyilván volt oka a bizalmatlanságra.
Érdekes egyébként, hogy az itthoniak remek üzletnek tartották a három mérkőzésért kapott 75 000 dollárt.
Meg is jelent az MTK legendájának, Sándor Csikarnak egy nyilatkozata a témában, imigyen:
„A bort nem meginni, hanem eladni kell tudni!”
Még hozzátette, hogy az MTK és a Fradi között is mindig ez volt a különbség…
„Ők megitták, mi eladtuk a bort!”

Szent Péter és az argentinok

Tény, akkor nem utaztunk olyan csillagokkal, mint Mészöly Kálmán játékos korában, amikor a Vasas például 2:2-t játszott az akkoriban a világ egyik legjobb klubcsapatának számító, Pelével felálló Santosszal. Az ellenfél pedig mégiscsak az 1990-es világbajnokság ezüstérmese volt, még ha az összeállítása nyomaiban sem hasonlított ahhoz a csapathoz, amely a németek elleni döntőt (gólszerző Brehme – 11-esből) elveszítette.
De még mielőtt a bemutatkozó meccsünkre térnék, néhány szót arról milyen országba is érkeztünk meg.
Számomra nagy meglepetés volt, hogy Rosario mennyire lelakott, milyen koszosak az utcák, elhanyagoltak az utak, az épületek, de még az emberek is.
A szálló, amelyben laktunk (Hotel Tupahue, 617-es szoba) ingadozott a két és a három csillag között, bár inkább a kettő felé billent a mérleg nyelve.
Az okokról mindent elmond egy anekdota, amelyet az argentinok sajtófőnöke mesélt egy fogadáson.
„Tudja, annak idején, nagyon-nagyon régen, Isten azzal bízta meg Szent Pétert, hogy ossza el az égi és földi javakat a Föld országai között. Péter így is cselekedett, hová aranyat, hová olajat, hová búzát, hová kukoricát, hová állatokat, hová halakban gazdag vidékeket dobott. Argentína volt az egyetlen, ahová aranyból, olajból, búzából, kukoricából, állatokból, vizekből, szénből, halakból egyaránt nagyon sokat juttatott."
Isten borzasztóan felháborodott, és megkérdezte:
– Péter, hogy tehettél ilyet? Hogy lehet ilyen igazságtalanul egy helyre juttatni minden égi és földi jót? Mi lesz most? Péter így felelt: – Semmi baj, uram, minden magától megoldódik. Most dobom közéjük az argentinokat…”
A futballisták kivételek lehettek, mert ők szinte csak dicsőséget hoztak erre az országra, mint ahogy az ellenünk vívott mérkőzésüket is simán nyerték 2–0-ra.

Ha nem Petry Zsolt védi a magyar kaput, akkor ez három vagy négy is lehetett volna, de a kapus, akiről a másnapi lapok hozsannákat zengtek (Portero Petry – fantastico! Portero Petry – numero uno), ahogy mondani szokták, kivédte az argentinok szemét. Amúgy a másik kapus sem „akárki” volt, hanem Sergio Goycochea, akivel a meccs utáni banketten sikerült is interjút készítenem, némi kárpótlásul az olvasók számára, akik a szerdán hajnalban megjelenő Nemzeti Sportból nem tudták meg a találkozó végeredményét, mert az jóval a lapzárta után derült csak ki.
Az a példátlan eset fordult elő a lap életében, hogy az első oldalon ez állt:
„Argentína–Magyarország □–□”
A vereség ellenére összességében a csapat nem játszott rosszul, még azt is lehet mondani, hogy helytállt (a mai értékrend szerint győzelemként ünnepelnénk mind a játékot, mind a végeredményt, pedig… nem volt az!), Mészöly szomorkodott csupán, igaz, ő mindig, mindenhol, mindenki ellen győzni akart.

Úgy fogadták a magyarokat mintha a Real Madrid érkezett volna

Különösen így volt ez túránk következő állomásán, Chilében, ahová már az argentinok elleni mérkőzés másnapján repültünk. No, itt aztán egészen más városkép fogadott bennünket, szinte tapintható volt a bőség, a gazdagság és a szabadság levegője. Nem véletlenül, 1990-ben ért véget a véreskezű diktátor, Pinochet uralkodása, és ez még az emberek arcán is mintha látszódott volna, legalábbis mi így érzékeltük jártunkban-keltünkben, akár az utcákon, akár a szálláshelyünkön.
Míg Argentínában a magyar válogatott egy volt a sok-sok európai futballcsapat közül, addig Chilében úgy fogadták a küldöttséget, mintha Di Stefanóék korának Real Madridja érkezett volna.
Buenos Airesben, írd és mondd, két újságíró jött ki a csapat elé a repülőtérre, addig Santiago de Chilében, az érkezésünkkor lépni sem lehetett a sajtó embereitől, egyszer (megszámoltam) volt olyan pillanat, amikor 15 mikrofon irányult Mészöly Kálmán arca felé.
De megszólaltattak mindenkit, aki a magyar csapattal jött.
Amikor néhai kollégámról, Kutasi Robiról kiderült, hogy valamikor, hajdanában játszott egy NB I-es mérkőzést a Volán SC-ben, legalább annyian kérdezték, mint a chileiek számára „érdekes alkatú” Bácsi Sanyit vagy bármelyik más, válogatott játékost.
Mészölynek különösen szívügye volt a két chilei meccs, hiszen az elsőt Santiago de Chilében a Colo-Colo ellen játszottuk. Kálmánék egykoron a Vasassal a Hexagonal-tornán 9:3-ra verték az elődöket, s olyan ovációban volt részük, mintha világbajnokságot nyertek volna.
Megmutatta legjobb barátjának, Farkas Jánosnak akkori kedvenc helyi kocsmáját, a Haiti bárt, ahol az első vendégeskedés után már minden ingyen járt az egykori magyar gyöngyszemnek, de közbenjárására a társainak is.
A mérkőzések előtt a hangosbeszélő a többiekhez képest háromszoros hangerővel ordította a mikrofonba, hogy: „Numero diez! Señor Fárkás!”
(Akkor készült az az ikonikus kép is, amely aztán azóta megszámlálhatatlan alkalommal járta be a világsajtót, Pelé és Farkas János ölelkezik össze a Vasas– Santos-mérkőzés után.)

Mindenki Mészölyt kereste

Minden reményünk a túra harmadik és egyben utolsó állomásában, Rancaguában volt, ahol a híresnek igazán nem nevezhető városi sztárcsapat, az O’Higgins várt ránk. 1962-ben a magyar válogatott nem a mérkőzéseinek színhelyén, Rancaguában lakott, hanem az attól a 28 kilométernyire fekvő Rengóban, amelynek lakói attól a perctől kezdve egytől egyig magyardrukkerek lettek.
Tenyerükön hordozták küldöttségünk minden tagját, s amikor közel harminc év múltán elterjedt a hír, hogy a magyar válogatott ismét a városba látogat, akkora tömeg verődött össze a főtéren, hogy még a környező utcák is megteltek emberekkel.
Mindenki Mészölyt kereste, őt akarta látni, megérinteni, vagy éppen elmesélni neki, hogy ő bizony már 1962-ben is itt volt, vagy ha azt nem, akkor a papája sokat mesélt a jóvágású, magas, kidolgozott izomzatú szőke középhátvédről.
Legalább egy órába telt, amire a szintén a főtéren lévő egykori szálláshelyig, az akkoriban Hotel Turismónak nevezett (újabban Hotel Olimpiának hívott) épületig eljutottunk.
A legkomolyabban mondom, dacára annak, hogy nem számítottam a Hilton lánc Rengóba telepített változatára, de azért az, amit láttam, megdöbbentett.
Egy düledezőben lévő, évtizedek óta elhagyott turistaház jobb állapotban van minálunk, mint amilyenben anno a magyar csapat lakott (tele világhírű játékossal, akik hozzájuk hasonlóan híres ellenfelekkel vívtak világbajnoki meccseket), s bár Mészöly is döbbenten állt a látottak előtt, azt azért megjegyezte: „Hatvankettőben nem egészen így nézett ki…”
Ezt követően a látogatás legbizarrabb és egyben legmeghatóbb pillanata következett. Egy (fogalmazzunk így, szépkorú) asszony tört magának utat a tömegben, s szeméből ömlő könnyekkel ölelte meg a magyar kapitányt.
Még tolmácsot is hozott magával, biztos, ami biztos.
– Kalman, emlékszel… – inkább mondta, mint kérdezte az élet által alaposan megviselt hölgy, és egy családi képet vett elő a ridiküljéből, ami már annyira intim pillanat volt, hogy a kapitány szemében is megjelentek a könnycseppek.
Gyorsan haladtunk is tovább, de aki ott volt, az Rengót és a rengóiak végtelen szeretetét egy életre elhozta haza magával.
Az O’Higginstől (azon a bizonyos rancaguai pályán…) sima, 2–0-s vereséget szenvedett a magyar válogatott, nem kicsit rontva ezzel mind a saját addigi meccsteljesítményén, mind azokon az élményeken, amelyeket átéltünk Argentínában és Chilében.

Kerti parti Bilardóval

Az utolsó nagy élményem, amolyan búcsú volt Dél-Amerikától, igaz, annak a fergeteges változata. A hazaindulásunkat megelőző estén (ebben is benne volt Östreicher keze) már Buenos Airesben, egy kerti partira kaptunk meghívást, a túrát szervező menedzseriroda tulajdonosának házába, a Via de Córdoba 345-ös szám alá.
Pazar estély volt, amelynek csúcspontján az ajtóban megjelent Carlos Bilardo, az 1986-ban, Mexikóban világbajnokságot nyert argentin válogatott szövetségi kapitánya.
– Akarsz vele beszélgetni? – kérdezte Emil bácsi, én meg úgy néztem rá, amit ma már szégyellek, hiszen az a nézés azt sugallta, ilyet nem vártam volna a futball ősprofijától.

Ha érdekel Dénes Tamás és Lakat T. Károly különleges útinaplója, amelyben elmesélik, mi történik a labdarúgás kulisszái mögött, szerezd be legújabb könyvüket, melynek címe: FORDÍTOTT BAKANCSLISTA.

Most a karácsonyi akció keretében a 30%-os kedvezmény mellett jár hozzá az Angóóól! című könyv is, amely a brit futball legizgalmasabb sztorijait mutatja be!

Itt rendelhető meg: Kattints ide!