Opavszky Balázs a Csakfocinak adott interjújában többek között beszélt arról, hogy:
- milyen volt játszani egy olyan tehetséges korosztályban, amelynek tagjai között ott volt Szoboszlai, Csoboth vagy Schön,
- hogyan esett le neki 17 évesen az NB II-es öltözőben, hogy senkit nem érdekel, hogy U17-es Eb-n volt,
- miért nem lehet mindenki N’Golo Kanté,
- úgy érzi, hogy Szoboszlai valódi vezérré vált a felnőtt válogatottban,
- milyen nehéz volt kiszállni a profi futballból úgy, hogy közben sokan marasztalták,
- miért nem szeretett volna megélhetési focista lenni,
- a hazai utánpótlásban gyakran nem támogatják a tanulást a sport mellett,
- hogyan lehet a civil életben is kamatoztatni a sportban megszerzett fegyelmet és tudást.
Utánpótláskorodban nagyon magas szinten játszottál, sokak innen ismerhetnek főként. Csapatkapitány voltál abban a korosztályban, ahol többek között Csoboth Kevin, Mocsi Attila, Schön Szabolcs, Szendrei Norbert és Szoboszlai Dominik is futballozott. Hogyan emlékszel vissza arra a 2000-es generációra?
– A korosztályunk tele volt tehetséges játékosokkal, így alig akadt olyan torna, ahol ne értünk volna el jó helyezést. Válogatott szempontból egy rendkívül erős generációról beszélünk, ahol a játékosok karakteréből is adódóan kifejezetten jó közösség alakult ki – kezdte a Csakfocinak adott interjúját Opavszky Balázs, korábbi utánpótlás-válogatott játékos. – Utánpótláséveink legrangosabb eseménye, a 2017-es, U17-es Európa-bajnokság volt, ez tette fel a pontot az i-re. Sikerült kiharcolnunk a kvalifikációt, és bár nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk még jobb eredményt elérni (hatodik lett a magyar csapat – a szerk.), mint ahogy elterveztük, mégis pozitív emlékként gondolok vissza a horvátországi tornára.
Ekkor érezted, hogy különleges generáció vagytok?
– Akkoriban leginkább a ’99-es és a ’98-as korosztályra láttunk rá, így elmondható, hogy közöttük is voltak ismert, népszerű játékosok – akiket akkoriban nagy tehetségként tartottak számon –, de összességében mégis érezhető volt, hogy a 2000-es korosztály kiemelkedett. Most, évekkel később már látjuk is, hogy a csapattársaink közül ki hol tart, milyen szinten vannak jelen a futball világában – ez most visszaigazolja azt, amiben akkoriban még csak bízni tudtunk.
Amikor az öltözőben ültetek, már akkor látszott, hogy kikből lesznek sikeres futballisták, és kik maradnak alacsonyabb osztályokban?
– Ennyi idősen mindenki szeme előtt a topcsapatok, topbajnokságok lebegtek, hemzsegtek körülöttünk szép számmal a külföldi megfigyelők is. Nem nagyon volt olyan játékos a keretben, aki ne beszélt volna napi szinten valamilyen külföldi scouttal. Jóval magasabb színvonalú jövőképet láttunk magunk előtt, mint amit ma a realitás mutat. Mindenki nagyon hajtott, és látszódott, hogy 17 évesen mindent feláldozna azért, hogy akár az Európa-bajnoki keretbe bekerüljön, vagy hogy hosszú távon kiemelkedő pályát fusson be.
Hogy aztán ki meddig jutott, az mostanra már nagyjából látszódik, bár véleményem szerint sokakban még jóval több is lehetett volna.
– Az volt a kérdés ekkortájt, hogy ki az, aki fiatalként tud NB I-es kerettag lenni, vagy az NB II-ben játszani, és ki az, aki akár külföldre tud igazolni. Azt gondolom, hogy a korosztályomban lévő csapattársakkal együtt már akkoriban nagyon tudatosan építgettük a karrierünket, de fontos megemlíteni, hogy még közel sem beszélhettünk érett játékosokról, sokan épp csak beléptek a felnőtt foci világába – nehéz ilyenkor megmondani, ki hová jut el végül.
Te voltál ennek a korosztálynak a csapatkapitánya. Ilyen korban a vezetői készségek játszották a legnagyobb szerepet a választásban, vagy például számított, hogy ki melyik klubtól érkezett, illetve milyen poszton játszott?
– Ha jól emlékszem, 14-15 éves koromtól kezdődően már csapatkapitány voltam, vagy legalábbis valamilyen helyettes szerepben. A pályán betöltött pozíciómból adódóan én láttam át a pályát, így a pozíció is megkívánja, hogy irányítson az ember. A kiindulási alap ez volt, de természetesen a csapatkapitányi karszalag hiteles viseléséhez elengedhetetlen a vezetői személyiség megléte is, valamint az, hogy ezt a társak is elfogadják. A csapatkapitányi karszalagnak nem csak a térfélválasztásnál van szerepe, pályán kívül is rendkívül fontos jelentősége van az edzői stáb és a csapat közötti kommunikációban. Hatalmas büszkeségnek tartom, hogy viszonylag hosszú időszakon keresztül viselhettem a válogatottban a karszalagot, adott esetben Szoboszlai mellett.
Ő jelenleg is betölti ezt a tisztséget a felnőtt válogatottnál.
– Amennyit kívülről látok belőle, rengeteget fejlődött és formálódott a személyisége ebből a szempontból, de nem csoda, ezt a posztot – pláne a felnőtt válogatottnál – máshogy nem is lehetne betölteni. Mind kommunikációban, mind testbeszédben a pályán és azon kívül is igazi vezérként lép fel, ezt jó látni. Már természetesnek gondoljuk szurkolóként ezt, de azok a játékosok, akik együtt nőttek fel vele, látják mögötte a beletett munkát, kitartást és azt az utat, amit megtett azért, hogy ma az ő meze legyen a kirakatban. Innen is szeretnék gratulálni a sikereihez, karrierjéhez és jelezni mindazok számára,
akik bármilyen kritikát fogalmaznak meg vele kapcsolatban, hogy hazánk labdarúgó-történelmébe már most beírta magát és az ő karrierje nemzetközi szinten nagyot lendített a magyar labdarúgók megítélésén.
Volt olyan pillanat az U-válogatottban, amikor érezted, hogy a csapaton belüli dinamika változik – például amikor valaki külföldre igazolt, vagy felnőtt keretbe került?
– Ha egy fiatal játékos külföldre eljut, az azért van, mert egyrészről tehetséges, másrészről pedig megvan benne az a hozzáállás, ami ahhoz kell, hogy érvényesülni tudjon. Képzeljük el azt a közösséget, ahol az ország mindenkori legjobb 22 labdarúgója van, az ehhez szükséges tehetséggel, mentalitással és önbizalommal.
Szinte nem tudok olyan összetartást mondani, ahol ne lett volna valamilyen csörte a pályán. A „kisfelnőtt egók” keményen küzdöttek egymással, de hozzáteszem, hogy a kollektíva rendkívül jól működött a pályán, és azon kívül is.
– Ahogy már említettem erős, összetartó közösséget alkottunk, úgyhogy ezeken hamar túltettük magunkat.
Ez a „kisfelnőtt egó” a klubodnál hogy csapódott le?
– Az elsők között voltam, aki 17 évesen az NB II-ben szerepelt. Az, hogy egy utánpótlás csapatból bekerülj egy felnőtt csapatba, ahol 25-30 éves, tapasztalt, csúcsformában lévő játékosok vannak, nem volt egyszerű feladat. Fizikálisan szerencsére nem volt problémám, de az utánpótlásban megszokott buborékból nem volt egyszerű átállni a felnőtt futball kultúrájába.
Természetesen kaptam fejmosásokat, zrikálásokat, lecseszéseket, sőt, volt, hogy durvább dolgokkal is szembesültem, de ezt el kellett fogadni. Ha most a saját példámat nézem: jössz az U17-ből, nagy egóval, csapatkapitányi szereppel, gyors sikerekkel, aztán bekerülsz az NB II-be, és rájössz, hogy semmit sem számít az, hogy eddig mi történt veled. Egy 30 éves, tapasztalt játékos nem törődik azzal, hogy te U17-es Eb-n voltál; ugyanúgy kezel, mint bárki mást.
– Az elején ezt nehéz volt kezelni, de rövid időn belül sikerült, és végül megugrottam ezt a kihívást.
Ugorjunk egy kicsit az időben! Két évvel ezelőtt jelentetted be, hogy felhagysz a profi labdarúgással. Az erről szóló interjúdban úgy fogalmaztál, hogy az élsportot szenvedély nélkül nem érdemes csinálni és neked ez a szenvedélyed eltűnt, az álprofizmus pedig távol áll tőled. Ebből nekem az rajzolódik ki, hogy ez egy folyamat vége volt.
– Abszolút. Ez egy folyamat volt, a döntést nem egyik pillanatról a másikra hoztam meg. A mindennapi hozzáállásomból adódik, hogy ha valamit csinálsz, akkor csináld jól, vagy ne csináld sehogyan – a langyos víz nem az én terepem.
A pályafutásom azon pontján azt éreztem, hogy az a cél, amit kitűztem magam elé, egyre csak távolodik és egyre kevesebb reális esélyét látom annak, hogy elérjem.
– Tudjuk jól, hogy a foci bármit hozhat, de úgy éreztem, hogy az élvonal egyre távolodik, és a külföldi karrier már nem volt reális. Aki ismer, tudja, hogy igyekeztem folyamatosan keményen dolgozni: személyi edzőhöz jártam, dietetikust és sportpszichológust is kerestem, külön elemeztem a hétvégi mérkőzésen nyújtott teljesítményem, odafigyeltem minden apró részletre. Bíztam abban, hogy a folyamatos kemény munka meghozza gyümölcsét, de nem jöttek az eredmények. Mindig is talpraesett voltam, tudtam azt, hogy ha ugyanennyi energiát teszek a civil életbe, mint a fociba, akkor elképzelhető, hogy sikeresebb lehetek. Azzal a példával szoktam jönni, hogy mondjuk
az egyik oldalon van 35 éves koromra 500 NB II-es meccsem, és egy szürke, megélhetési focista vagyok, vagy – a másik oldalon – kiszállok, elhelyezkedek a civil szférában, és lehet, hogy jóval sikeresebb leszek.
– Racionális döntésnek éreztem, érzem most is – bármennyire is a focinak éltem és szenteltem az életemet a visszavonulás pillanatáig. A saját magam felé támasztott elvárások miatt úgy éreztem, hogy nekem más utat kell keresnem.
Akart valaki marasztalni?
– A döntés előtt beszélgettem barátokkal, ex-sportolókkal, de ez a saját elhatározásom volt, a makacsság jellemző rám, hajlamos vagyok a saját fejem után menni. Tény, rengetegen mondták, hogy hülyeség, amit csinálok – hogy ennyi idősen miért hagyom abba, hogy „mi lehet még belőled”, de én nem akartam megvárni azt a pontot. Amikor elmondtam, mi zajlott le bennem, azért nagyjából megértettek, de a sportolóknál, főleg azoknál, akiknek egész életükben csak a foci létezett, nekik nehéz elképzelni, hogy valaki vágyik valami másra is, mert nem csak ez az egy út létezik. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy „pont azért akarsz mást, mert nem teszel bele eleget”. Ez az ő véleménye, én nem így éltem meg. Lehet, hogy valaki nem ismeri fel magában ugyanezt, aki csak tolja tovább a karriert, még erőlteti – miközben lehet, hogy már ő is érzi, hogy ebből nem a kívánt szint elérése lesz.
A foci azonban mégis olyan, hogy jöhet egy Cseri Tomi féle karrier, aki 28 évesen válogatott lett, de közben fel kell tudni tenni a kérdést, hogy te leszel-e a következő Cseri? Általában az élsportban ezerféle út van, így egy csomó zsákutca is. Lehet, hogy ha még tíz évig hajtasz, egyszer csak beérik, vagy éppen nem – de meg kell kérdezned magadtól: megéri?
Ilyenkor sokan hoznak fel példákat olyan játékosokról, mint N’Golo Kanté, aki az alacsonyabb osztályokból küzdötte fel magát a világ élvonalába.
– Ezek egy a millióból történetek. Igen, van, hogy valaki 23-24 évesen még csak egy átlagos játékos, és később robban be – de ha te nem az az egy vagy, akkor mi lesz veled később?
Ez a része a legkeményebb: beismerni, érett fejjel, hogy „hajtottam, de nem jött össze”. Ez borzasztóan nehéz, főleg úgy, ha nincs semmilyen tartalékterved, nincs másik karriered, nem kezdtél el időben gondolkodni a civil életről.
– Sokan kerülnek ki a fociból 30 éves kor körül úgy, hogy nincs mögöttük pénzügyi tudatosság, nincs meg a „második láb”. A legtöbb esetben egy sportoló a pályafutása után nem tud olyan életminőséget élni, mint korábban – ez mentálisan is hatalmas teher. Szerintem ez nagyon komoly probléma, főleg Magyarországon, ahol nem jellemző a tudatos tervezés – sem pénzügyileg, sem mentálisan. Tisztelet a kivételnek, persze. De ha erre nem készülsz fel időben, akkor a karrier után jön az igazi nehéz időszak, pedig pénz ma már van a fociban – szponzorációból, profi szerződésekből. A kérdés inkább az, hogy mit kezdesz vele.
Ezek szerint neked nem volt olyan érzésed, hogy nem találod a helyed a futballpályán kívül.
– Nem. Az élsport adta körülmények miatt szükséges valamit csinálni mellette: legyen egy hobbid, vagy épp tanulj valamit, mert másképp nem megy. Nem azt mondom, hogy vedd el a fókuszt a sportról, maradjon meg a foci a középpontban, de legyen mellette valami kiegészítő tevékenység is, amivel újabb tudást, újabb ismereteket szerzel magadnak. Ez segít a futballpályán is. Rengetegszer van olyan, hogy egy-egy oktatásból, képzésből, vagy bármilyen élethelyzetből olyan apró kis trükköket, gondolatokat, mondatokat lehet elcsípni, amik utána a fociban is hasznodra válnak. Az, ha valaki burokban él, és nem dugja ki a fejét a homokból, az hosszú távon nem támogatja a karrierjét – sőt, inkább hátráltatja. A látványsportágakban már tizenévesen pénzt kereshetsz, ha egy kicsit is kiemelkedő vagy, emiatt kialakult egy olyan kultúra, ahol sokszor még a sportvezetők vagy az edzők sem támogatják, hogy a játékos tanuljon vagy mással is foglalkozzon. Ők is abban a burokban nőttek fel, hogy csak a foci létezik, és ezt adják tovább.
Mai napig hallok olyan történeteket, hogy fiatal játékosok el akarnának kezdeni egy iskolát, egy képzést, úgy, hogy az nem megy a foci kárára, – nem esne vissza a teljesítményük –, és mégis azt mondják nekik: „ne csináld, nem tudod elvégezni, hagyd a fenébe.”
– Sőt, van, hogy büntetés, vagy hátrányos megkülönböztetés éri őket emiatt, ezért nagyon nagy akaraterő kell ahhoz, hogy valaki ennek ellenére is kitartson amellett, hogy tanulni fog, vagy épp bármi mást is csinál az élsport mellett. A foci itthon különleges ebből a szempontból, mert kevés olyan sportág van, ahol már fiatalon pénzt keresnek a játékosok. Ez azt is jelenti, hogy sokak számára nem a fejlődés vagy a hosszú távú cél a lényeg, hanem az, hogy „ebből meg lehet élni”. Jön egyfajta kényelmes élet ígérete, amit a hamar jött pénz alátámaszt – de ez nem biztos, hogy tartós is marad.
Magyarországon utoljára a III. Kerületi TVE játékosa voltál, azonban az MLSZ adatbankja szerint a visszavonulásod bejelentése után Ausztriában is futballoztál...
– Igen, az egy vicces történet volt. Amikor a környezetem elfogadta, hogy tényleg visszavonulok, azt mondták, úgysem fogom bírni a tétlenséget. Volt egy segítő, aki kutatott csapat után, és végül kimentem próbajátékra Ausztriába. Azt sem tudtam pontosan, milyen osztályban játszanak, maximum egy edzést tudtam volna vállalni, de kimentem. Azt vártam, amit sokan mondanak, hogy az alacsonyabb osztályok környékén nem túl magas a színvonal – ehhez képest az a csapat, ahová kerültem, kimondottan jó szintet képviselt. A próbajátékon megfeleltem, és odajöttek, hogy beszéljünk szerződésről, nézzek albérletet, és hogy napi két edzés van, hétvégén meg meccs.
Na, ott jött a meglepetés, mert kiderült, hogy ez valójában egy osztrák másodosztályú együttes – és tényleg simán hozták az NB II felső szintjét. Őszintén szólva akkor egy pillanatra hülyének is éreztem magam, de ők szerencsére nagyon jól álltak a helyzethez (nevet).
– Mivel ekkora már elhatároztam, hogy abbahagyom, nem éreztem volna korrektnek a magyar csapatommal szemben, hogy a visszavonulásom után egy hónappal újrakezdem profi szinten, így kerestem egy másik csapatot, ahol nem volt kötelező edzésre járni, csak a meccsekre kellett menni. Ekkor már dolgoztam, szóval teljesen civil életet éltem, hobbiból néha edzegettem egyedül, vagy kértem lehetőséget is, hogy becsatlakozzak egy-egy edzésbe, de alapvetően úgy mentem ki, hogy csak a meccsek miatt. Leszerződtem velük télen, ha jól emlékszem az utolsó napon, amikor még lehetett átigazolni, aláírtam a szerződést, ami fél évre szólt – 12 meccs volt hátra a szezonból. Ugye ez már olyan időszak, amikor nem a futballon volt az elsődleges fókuszom, és borzasztóan idegesített, hogy a felkészülés és edzések hiányában nem tudtam a magamtól elvárt szintet hozni.
Ez odáig fajult, hogy körülbelül féltávnál annyira frusztrált a helyzet, hogy mondtam: „Köszönöm, de nekem ennyi elég volt.” Egyszerűen kijött belőlem a maximalizmus. Az, hogy nem edzettem, hogy nem készültem rendesen, nem voltam kontaktban a csapattal, az mind visszafogott.
Mivel foglalkozol jelenleg? Mennyire van még jelen a foci az életedben?
– A pénzügyi szektorban dolgozom kockázati tőkebefektetőként, emellett betársultam édesapám családi vállalkozásába is – egy borkereskedő cégnél segítek a háttérfeladatok lebonyolításában. Jogi tanulmányaimat is végzem, illetve januárban megszületett a kisfiam, így több fronton kell helytállnom, de én választottam ezt: most bele kell tenni a munkát, bízzunk benne, hogy meglesz az eredménye. A labdarúgást sem engedtem teljesen el, a baráti köröm túlnyomó többsége főként a foci világából jön. A mai napig játszom hobbi szinten, követem a meccseket, figyelemmel kísérem az ismerősöket, barátokat, és időnként nagy rangadókra is kilátogatok. Valamint alkalmanként megkeresnek fiatalok – tanácsot kérnek, útmutatást várnak, és amennyire tudok, segítek. Utánpótláskoromban ott voltam az élmezőnyben, épp emiatt keresnek páran, hogy megkérdezzék, hogyan éltem meg a nehezebb időszakokat, hogyan kezeltem a hullámvölgyeket. Mindig is kritikus voltam magammal szemben, és ez a szemlélet ma is meghatározó számomra.
Mit tanultál meg magadról a visszavonulási folyamatban, amit semmilyen edzés vagy meccs nem tudott volna megtanítani?
– Erre nehéz egyetlen választ adni, mert számomra az egész életem egy folyamatos tanulás. Mindig is imádtam új impulzusokat befogadni, új emberekkel találkozni, új világokat felfedezni. A visszavonulás folyamata is ilyen volt számomra – minél jobban kezdtem magam elhatározni a döntés felé, annál jobban tágult a világ körülöttem. Elkezdtem kilépni abból a burokból, amiben addig éltem.
A legnagyobb tanulás talán az, hogy amit sportolóként megszoksz – a kitartást, a következetességet, azt, hogy minden nap ott vagy esőben, hóban – azt ugyanúgy át lehet ültetni a civil életbe is. Az a képesség, hogy dolgozni tudsz a céljaidért, ott is hasznos. Csak meg kell találnod, hogy mi az a terület, ahol ez a mentalitás a legjobban kamatozik.
– Én is erre jöttem rá a visszavonulásom után. Nem azt mondom, hogy a fociban nem lett volna helyem, de nem mindegy, hogy az milyen hely lett volna. Úgy érzem, hogy civilként talán még jobban tudom kamatoztatni a szemléletet, amit a sportból hozok.
Mi az a tulajdonság, amit az élsporttól kaptál, és most is veled van?
– Itt jogosan szoktak jönni az óriási szlogenpuffogtatások, hogy a sport megtanít arra, hogy csapatban gondolkodj, mindig kitartó legyél, és hogy a legnagyobb stresszhelyzetekben is helyt tudj állni, satöbbi. Való igaz, ezek minden élethelyzetemben; munkahelyeken, közösségekben is hasznosak: a talpraesettségem, a gyors döntéshozatal, és az alkalmazkodó képesség is mind-mind a sportból jönnek. Az öltözőkben mindenféle emberi típus és életkor találkozott, ez segített abban, hogy bárkivel jól tudjak beszélgetni, és bárhol megértessem magam. A sport azt is megtanította, hogy bírjam a nyomást. Bármilyen helyzetben – akár munkahelyi stressz, akár versenyhelyzet – érzem, hogy gyorsan tudok reagálni és teljesíteni. Illetve a versenyzés szeretete miatt a tét nélküli feladatok a mai napig nem motiválnak igazán, de amikor van egy verseny, egy cél, akkor úgy érzem, hogy ott teljesíthetek.
Pénzügy, borászat, jog – mit tervezel a jövőre nézve?
– Azt biztosan kijelenthetem, hogy jól érzem magam ott, ahol most vagyok. A jövőre nézve biztosan szerepel a terveim között, hogy még nagyobb feladatokat vállaljak, akár vállalkozóként is, amihez majd szeretném a jogi tudást is hozzátenni. Egy biztos: hosszú távon nem látom magam alkalmazotti szerepben, mindenképp a saját utamat szeretném járni. A sporttól sem szeretnék eltávolodni – nemrég bekerültem a Magyar Olimpiai Bizottság fiatal sportvezetőknek szóló képzésébe, ami fantasztikus élmény volt. Inspiráló volt olyan elismert szakemberekkel együtt dolgozni, akik már most meghatározó szereplői a sportvilágnak. Ez is csak megerősített abban, hogy a sportirányítás továbbra is érdekel, és a jövőben, amennyiben lesz rá lehetőségem ezen a területen is szeretnék hiteles szereplővé válni. Például, a MOB-os képzésem projektmunkája egy olyan pénzügyi előtakarékossági számla meghonosítása, ami Nyugat-Európában, például Hollandiában, Angliában vagy a skandináv országokban már jól működik.
Az ötlet lényege, hogy segítsünk a sportolóknak tudatosan készülni a pályafutásuk utáni időszakra. Ahogy korábban említettem, itthon gyakori probléma, hogy a sportolók a karrierjük után hirtelen komoly életminőségbeli visszaesést élnek meg. Egy ilyen rendszer pedig komoly segítséget nyújthatna abban, hogy stabilan és felkészülten léphessenek át az új életszakaszukba.
– A sporthoz kapcsolódó jövőképem ugyanakkor még nem teljesen tiszta, bízom benne, hogy lehetőségem lesz a jövőben visszatérni a sport világába, de csak úgy, és olyan formában, ahol azt érzem, hogy igenis hozzá tudok tenni az adott témához és értéket tudok növelni, létrehozni.
Fotó: facebook.com/opavszkyb
