Egy cseppet sem volt puha a Jenő…
A mindig torzító emlékezetben úgy él, hogy „Dalnoki fogott egy csapatnyi ifistát, felhozta őket a nagycsapatba, és azonnal megnyerte velük a bajnokságot”, holott az igazság az, hogy az első bajnoki aranyat csak az 1975–1976-os bajnoki év hozta meg a „Dalnoki-gyerekek” számára.
Igaz, akkor valami fantasztikus termést arattak, mindent megnyertek, amin elindultak.
Téli Kupa, Nyári MLSZ Kupa, Magyar Népköztársasági Kupa és bajnoki aranyérem szegélyezte diadalútjukat, ha nem is minden döntésében igazolva, ám a szurkolók szemében teljes mértékben felmentve Dalnokit, amiért a generációváltást végrehajtotta, és legendás játékosok sorát késztette vagy kényszerítette a visszavonulásra.
Elévülhetetlen érdeme, hogy akkor újította meg a Ferencvárost, amikor arra szinte senki sem számított, és nem más klubokból hozott futballistákkal, hanem a saját ificsapatukból kiemelt, akkor még névtelen „gyerekemberekkel” töltötte fel az öltözőt.
Olyanoknak (is) adott bemutatkozási lehetőséget az FTC felnőttcsapatában, akikről úttörő- vagy ifikorukban kevesen gondolták volna, hogy hamarosan nem a Keltexben, a Fer. Vasutasban vagy legjobb esetben a BVSC-ben folytatják, és akikről gyorsan kiderült: a Dalnoki-féle fanatizmus néha még a tudásszint emelésére is alkalmas.
Értett a csapatépítéshez, a kollektív szellem kialakításához, és miután minden szavából, mozdulatából áradt a klubszeretet, a Ferencváros iránti rajongás, pillanatok alatt fertőzte meg ezzel a keze alatt dolgozó és már sokkal inkább az „új idők új dalaira”, mint a romantikára és a nosztalgiára fogékony játékosait.
Kovács Imre, Volentik Béla, Mészáros József, dr. Lakat Károly, Baróti Lajos, Kovács Ferenc társaságában azon hét edzőnk egyike, aki valamelyik rangos nemzetközi kupa (BEK, KEK, UEFA-Kupa, VVK) döntőjéig vezetett magyar klubcsapatot.
A Kupagyőztesek Európa-kupájában az 1975 májusi bázeli fináléig meneteltek, ott azonban a korszak egyik sztárcsapata, a Blohinnal villogó Dinamo Kijev már átgázolt az erősen tartalékos Fradin.
Mégis, ez a döntő volt edzői pályafutásának a csúcsmeccse, hiszen későbbi vállalásai (második korszaka az Üllői úton, trénerkedés Tatabányán, Nyíregyházán és az ifjúsági válogatottnál) már közel sem hoztak hasonló sikereket a számára.
A sokezernyi Dalnoki Jenőről szóló cikk és megemlékezés vezérmotívumain (nagy könyvbarát és műgyűjtő volt, különösen a dedikált Petőfi-kötetekre vadászott; az öltözőben meccs előtt a lemezjátszóról a Himnusz szólt; a mezt sohasem volt szabad az öltöző padlójára dobni és rálépni; legendásan rossz viszonyban volt fradista fénykora MLSZ-elnökével, Kutas Istvánnal, pipázott a kispadon) lépjünk most túl.
Azon viszont ne, hogy nemcsak futballistát faragott a játékosaiból, hanem döntő többségükben egyenes, jellemes, a sikerért mindenre kész embereket is.
Tanítványai közül egy sem akad, akinek ne lenne valamilyen különleges emléke Dalnoki Jenőről.
Kivételes érzéke volt (sok egyéb mellett) ahhoz, hogy akár egyetlen mondatával örök emléket hagyjon magáról a megszólítottban.
Akik az edzősége idején akár csak egyetlen tréningen részt vettek, amelyet Dalnoki Jenő vezetett, annak az edzésnek az emlékét életük végéig őrzik.
Ha igaz a mondás, hogy mindenki addig él, amíg emlegetik, akkor Dalnoki Jenő mind a mai napig ott ül a Ferencváros kispadján…
ÓRIÁSI KARÁCSONYI AKCIÓ! A Tüzes trón című könyv most 30%-OS KEDVEZMÉNNYEL rendelhető meg!
