A futballesemények látogatása időnként nem várt veszélyeket is rejtett, ezek közül kiemelkedik az 1992-es Európa-bajnokságon lejátszott svéd–angol (2-1) mérkőzést követő szurkolói balhé, melynek kellős közepén találták magukat a magyar publicisták.
A pokol kellős közepén
Ha csak annyi eszed van, mint egy másfél napos kiscsibének, akkor az angolok meccsei után a stadion és a sajtóközpont közötti, rendőrök élősorfala által kialakított folyosón közlekedsz. Itt még annyi bajod sem történhet, mint Piroskának az erdőben. A PRESS feliratot a kártyájukon viselőkre fokozottan vigyáznak, érezni, nem mindegy számukra, mit ír a svéd közbiztonságról a világsajtó. Arra viszont végképp nem készülhettek fel, hogy jön majd két okos magyar, akik természetesen gondolkodás nélkül hagyják el a járt utat a járatlanért, fittyet hányva minden szokásra és szabályra, logikára, írott és íratlan törvényre, hogy ennek következményeként másodperceken belül a pokol kellős közepén találják magukat.
– Tamás, vigyázz!!! – ordítok, ahogy a torkomon kifér, de segíteni nem tudok, mert közénk tör az eszement, fékevesztett tömeg. Karnyújtásnyira tőlem füstbomba robban, ettől a rendőrló megbokrosodik, nincs földi erő, amely visszatarthatná. Tizedmásodpercen belül a front kellős közepén találjuk magunkat, azt látom csak, hogy Tamás a földön, négykézláb állva leröpült szemüvegét keresi, engem az angol horda elől ordítva, sikoltva hátráló tömeg feltartóztathatatlanul szorít egy drótkerítés felé. Ha nekinyomnak, szóval akkor… nincs tovább. Segítséget nem várhatsz sehonnan, a rendőrök vannak a legnagyobb pánikban, nincs gyakorlatuk angolokból, éppen a minap olvastam valamelyik újságban, hogy svéd futballmeccsen eddig a legnagyobb botrány az volt, amikor egy magából kivetkőzött Hammarby-drukker lehülyézte a bírót…
– Itt vagyok! Ezek állatok… – szólal meg mellettem Tamás, s még másnap sem tudunk magyarázatot találni arra, hogyan sodródtunk újra egymás mellé. Még csak örülni sem tudunk egymásnak, mert a dramatizálás legcsekélyebb szándéka nélkül állíthatjuk, mindkettőnket megcsap a halál szele. Kiderül, alapvetően más dolog az otthon kényelmes-kellemes biztonságában, felháborodva, szörnyülködve olvasni az angol »szurkolók« rémtetteiről, s megint más az, amikor egyszer csak özönleni kezdenek veled szemben.
Megvadult rendőrkutyák, két lábra ágaskodó rendőrlovak, velünk együtt az életükért reszkető svédek s vagy ezer emberi mivoltából kivetkőzött angol, akik nem pont minket akarnak bántani, bárkit, aki az útjukba kerül…
A rendőrök elkövették azt a durva hibát, hogy egy meghatározott útvonalon akarják a csordát a karámba, azaz a metróhoz kényszeríteni. Úgy söprik el őket, mint az ősz a nyári balatoni szerelmet, hozzávetőlegesen ezerötszáz felfegyverzett rendőrnek esélye sincs a futballvilág kalózai ellen.
– Futás! – üvöltök Tamásra, mert látom, hogy a tömeg egy pillanatra szétnyílt. Most ki lehet törni, ha sikerül, akkor legalább attól a szörnyű acélhálótól megmenekültünk… Mint az utolsó pár előre fuss játékban, egyszeriben a placc kellős közepén állunk, de azonnal rá kell döbbennünk, ez valójában végzetes hiba volt. Hátunk mögött a beszorított svédek, pontosan előttünk a hullámokban érkező angolok, mögöttük az őket éppen nekünk hajtó rendőrosztagokkal.
Ez az a perc, amikor mindketten végrendelkezni kezdünk, mert ezt ép bőrrel megúszni fizikai képtelenség. Vagy az angolok vernek félholtra bennünket, vagy a mögöttük érkező rendőrök. Irgalmatlanul félünk mind a ketten, s másnap, amikor már viszonylag kisimultabb körülmények között beszélni is tudunk a történtekről, kiderítjük, van igazság abban, hogy az ilyen pillanatokban az ember eddigi élete filmszerűen szalad végig a tudatán. Nekem apám farkasréti sírja s egy ágy sarkában már félárván kuporgó fehér kis Walt Disney-plüsskutya jutott eszembe, a krízis kellős közepén. Tamásnak (teljesen érthető okokból) kilencnapos kislánya, Laura, aki még nem is ismeri a papát, hiszen amikor született, a dicső atya már úton volt Stockholm felé… Figyelmes kollégáink telefaxon küldték utánunk Laura fényképét, amely azóta ott lóg kiragasztva a szobánk falán, rajta a felirat: Dénes Laura, ifjú zongoraművésznő. Ennek magyarázata csupán annyi, hogy (legalábbis szerintem) ilyen névvel más foglalkozást nem is választhat az ember. Ezekben a pillanatokban a nullával egyenlő az esélye annak, hogy valaha Laura kisasszony zongorakoncertjére meghívást kapjunk, hiszen már csak alig néhány méternyire van tőlünk a horda arcvonala.
"És a horda akkor átcsörtet rajtunk"
– Hasalj! – rikoltja Tamás, akit ember nem hallott még a suttogónál hangosabban beszélni. Most már ösztönből cselekszem, érzem, de nem igazán érdekel, hogy a táska lerepül a vállamról, látom, de mit sem tehetek, hogy Tamás addig kézben, zsebben őrzött kincsei is szanaszét gurulnak a betonon. És a horda akkor átcsörtet rajtunk. Úgy kell valahogy elképzelni a szituációt, mint amikor Sára Sándor zseniális filmjében, a Nyolcvan huszárban, a ménes átvágtat mindenen, ami az útjába kerül.
Két karommal védem a fejem, de csak egy bakancsot érzek a hátamon, majd valamivel később egy másikat, amely a vesém táján vesz futásához lendületet. Tamás egy taposással és egy gyomrossal úszta meg a rohamot, s ezzel kész, vége, nincs tovább, a nehezén túljutottunk.
Életünket végeredményben egy kolléga menti meg, aki elköveti azt a végzetes hibát, hogy megpróbálja lefényképezni a horda vonulását. Nos, ez az, amit a hétpróbás gazemberek talán a legkevésbé szeretnek… A Heysel-dráma óta van bajuk elég a dokumentumfelvételekkel. Ott helyben, tőlünk úgy öt-hat méternyire verik aléltra a szerencsétlent, mindenki belerúg egyet, aki csak arra jár. Méregdrága fényképezőgépe ízzé-porrá törve, taposva. Fogalmunk sincs, hogy élve megúszta-e, mert közben már a rendőrosztag is túljutott rajtunk, s most az ínunk szakadtából való menekülésé a főszerep. Utoljára a Fradi-kölyökben, Vágvölgyi Misi keresztlabdája után rohantam úgy, mint most, az életet, a megmenekülést, a biztos hátországot jelentő, ám még vagy három kilométernyire levő sajtóközpont felé. Tamás lihegését hallom, meg azt, hogy mondja: „Ilyen nincs, újraszülettünk!” Apró intermezzo csupán, hogy a még hátralévő úton látunk egy kisebb csapatot, amint éppen vasrúddal (!) csépel egy földön fekvő szerencsétlen embert, meg egy másik gruppot, amely apró kis darabokra szedi szét a virsliárus alkalmi bolttá átalakított lakókocsiját… A szívünk vérzik értük, de tenni semmit sem tudunk, s valljuk be legalább magunknak őszintén, nem is merünk. Ma már azt mondom, ilyen gyarló az ember.”
Ha érdekel Dénes Tamás és Lakat T. Károly különleges útinaplója, szerezd be a most megjelenő könyvüket, melynek címe: FORDÍTOTT BAKANCSLISTA.
November 12. éjfélig 35%-OS KEDVEZMÉNNYEL, közvetlenül a kiadótól rendelhető meg.
Kattints ide!
