Maradona stand up műsora

A londoni Bellhause Hotel előcsarnokában álltunk, s körülbelül úgy néztünk az elénk táruló világra, mint amikor Dorothy és jeles csapata először érkezett Óznak, a nagy varázslónak a palotája elé.
Ezúttal nem Tamással voltam, az én barátom akkor már a ladikról (értsd Képes Sport) áthajózott a nagy tengerjáróra (Népsport), pontosabban nem is hajózott, hanem áthajóztatták, megérezvén benne egy leendő nagy tengerjáró kapitányát.
Lajos Detari mittelfeldspielerrel álltam a szállodai hallban, és azt sem tudtuk, merre forgassuk a fejünket, mert amerre éppen néztünk, egy világsztár nézett vissza ránk.
Vagy fotózkodott, vagy egy pohár itallal a kezében koccintott valakivel, vagy hármas-négyes csoportokba verődve vitatta meg a futballvilág dolgait, és ott volt még a legnépesebb csoport, akik a recepció előtt egy kört alkotva valakit szájtátva hallgattak, s néha úgy nevettek a mondókáján, mint akik a Black Cat kabaréműsorát nézik valahol London belvárosában.
Gyorsan kiderül, ki az, aki lenyűgözi a világ futballkrémjének egy részét.
Igen, kitalálták: Diego Maradona stand up műsorát élvezték éppen majdani csapattársai, akiket az angol szövetség a liga százéves fennállását ünneplendő egy gálameccsre hívott össze, természetesen Anglia legjobbjai ellen.
Az a Diego Maradona viháncolt a rá tökéletesen jellemző felszabadultsággal és szüntelenül fülig érő szájjal, aki alig több, mint egy évvel ezelőtt a leggyűlöltebb ember volt Angliában, amikor kézzel „rúgott” gólt a mexikói világbajnokságon Peter Shilton hálójába, s a meccs után volt képe mindezt a saját eszének és az Isten kezének tulajdonítani.
(A Wembley-ben aztán kiderült, hogy az angol közönség egyáltalán nem felejtette el Diego „huncutkodását”, amit velük szemben elkövetett, a gálameccsen ahányszor csak labdához ért, elementáris erővel hangzott fel a füttyszó…)
Ám itt a szálló halljában védett területen volt, az angolok máshol gyülekeztek, az „övéi” pedig ugyan miért haragudtak volna rá egy évvel korábbi csínytevése miatt?

Egy házban Dömével

A szem- és fültanú hitelességével mondhatom: nem Détári Lajos volt az, aki a futballisten elé járult, hanem Maradona hagyta ott a többieket, és szélesre tárt karokkal közelített az Eintracht Frankfurt sztárja felé.
Olyan hévvel és szeretettel ölelte magához, mint akik együtt kezdtek futballozni a Honvéd-pálya mögötti kis földesen.
Velem nem tudott mit kezdeni, mert azt elsőre felmérte, hogy világválogatottba meghívott játékos nem lehetek, viszont Détárival érkeztem, ezért egy ölelésféle nekem is kijárt.
Szerencsére nem bódultam bele a helyzetbe, kapcsoltam, ez egy soha vissza nem térő alkalom. Gyorsan egymás mellé állítottam őket, s elkészítettem a világ akkori legalkalmatlanabb fényképezőgépével a világ akkoriban produkálható legamatőrebb fotóját, ami mégis unikális abból a szempontból, hogy több ilyen „édes kettesben” lévő felvétel kettőjükről nem készült, arról nem is beszélve, hogy díszes éke lett a Képes Sportban magáról a mérkőzésről és annak előzményeiről megjelent riportomnak.
Előzmények alatt azt kéretik érteni, hogy nemcsak a londoni meccsre küldött ki a sporthetilap, hanem ezt a valóban világra szóló eseményt összekötötte Détári bemutatkozó mérkőzésével, amelyet két nappal korábban játszott a Waldstadionban.
Fejedelmi fogadtatásban és elszállásolásban részesültem Lajosék vadonatúj otthonában, a Frankfurt belvárosától tömegközlekedési eszközöket igénybe véve félórányira lévő Auf dem Mühlberg 54. szám alatti csodálatos villában, ahol akkoriban „állandó bejelentővel” tartózkodott Lajos akkori apósa, Komora Imre, aki meg édesapám játékosa volt az 1964-es tokiói olimpián, majd szakosztályvezetője, amikor a piros-fehéreknél edzősködött.
De ott voltam Lajosék parádés esküvőjén Lovasberényben is, majd első lakásukban is jártam a gazdagréti lakótelepen, így aztán nemcsak a napi aktualitások (a Bochum elleni bemutatkozó mérkőzés vagy az akkor még előttünk álló londoni gála), hanem az emlékek is velünk voltak, mind a frankfurti villában, mind a londoni út során.
A Frankfurt–London-repülőutat is együtt tettük meg, amikor a Heathrow-ra érkezve az a hír rontotta a hangulatunkat (túl azon persze, hogy Lajos jó játéka ellenére csapata 1–0-ra kikapott a Bochumtól), hogy Lajos hatalmas Puma sporttáskája velünk ellentétben nem érkezett meg, ami azért volt nagy baj, mert mindhárom futballcipőjét is magával reptette…
(Ezen a ponton a futballban nem igazán járatos olvasó teljes joggal kérdezheti, hogy miért kell egy játékosnak három futballcipő, amire kézenfekvő a válasz: az egyikben bemelegít az adott pályán, aztán tapasztalatai alapján eldönti, hogy a másik kettő közül melyiket húzza a lábára a mérkőzésre.)

Hol a cipő?

Tizennégy év után végre volt világválogatott játékosa a magyar futballnak, de annak nem volt cipője!
Aztán persze lett, mert Lajos már az öltözőben (ahová én már nem kísérhettem el) éppen Maradonának panaszolta el, hogy nincs cipője, a civil csukában meg mégsem játszhat, mire az apró argentin azonnal a sajátját nyújtotta felé, mint később megtudtam, „ebben nem lehet rosszul játszani…” megjegyzés keretében.
Tehette, mert Lajos elmondása szerint még vagy öt pár cipő volt a táskájában, jelezte is, miszerint örökbe adja.
Mit mondjak, az álmok világbajnokságán minimum dobogós helyet érne, hogy egy magyar kissrác, aki az Aszfaltútépítőkben kezdte a pályafutását, s néhány év múlva a világ akkori legjobb futballistájának cipőjében fut ki melegíteni mint világválogatott, oda, ahol a magyar nemzeti tizenegy azt a bizonyos ikonikus 6:3-as győzelmét aratta Anglia ellen.
Játszani már nem DunDiego cipőjében játszott, hiszen a félidőre megérkezett a saját csomagja, benne azzal a bizonyos három cipővel, s egy futballistának a sajátja még akkor is jobb cipő, ha a kölcsöncsukát magától Maradonától kapta.
Az az igazság, hogy ha én állíthattam volna össze a csapatot, Dömének akkor is a kispad jut kezdetben, mert annyi volt ott a futballkirály, hogy a sok korona csillogásától szinte káprázott az ember szeme.
Már a mérkőzés felvezetése is elvarázsolt.
Szájtátva néztem, ahogy Maradona állandóan nevet, mindenkit hátba vág, oldalba lök, fenékbe csíp, egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy a színen feltűnő, a rendezésben segédkező fiatal hölgyekkel szóba elegyedjen, olyan, mint egy rakoncátlan argentin (vagy olasz?) kisgyerek.
És ott volt természetesen Pelé is, hiszen futballmérkőzést játszanak, nem is akármilyet, no meg ő egyébként is mindenhol ott van.
Détári is illően bemutatkozott neki, azt pedig a Fekete Gyöngyszemnek igazán nem kellett tudnia, hogy a magyar fiú kölcsöncipőben pukedlizik előtte.
Az ünnep után aztán Détári (nem is akármilyen társaságban) a kispadra ült, a kezdők a pályára mentek, s elkezdődött valami, amit úgy hívnak: örömfoci tehetségre komponálva…
Igazi tét nélkül, nyomasztó ballasztoktól mentesen, könnyedén, lezseren, felszabadultan, mindenki úgy, ahogy máskor (jobbára a szabadsága alatt) strandon vagy a tengerparton szokott.
Itt senkit nem érdekelt, ha hosszúra sikerült egy átadás, ha lecsúszott egy beadás, ha olyanra sikeredett egy kapura lövés, amilyenre bizony még a kölyökcsapatban sem szabadna.
Maradona táncolt, trükközött, minden létező hangot kicsavart a hangszerből, azaz a labdából; Platini úgy játszott, mint legjobb napjaiban, kár, hogy hamarosan megtudtuk, ilyenek többé már nem lesznek, azt ugyanis éppen ő erősítette meg a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón a világ vagy kétszáz újságírója előtt, hogy számára a futball játékosként egyszer és mindenkorra véget ért. Utoljára azonban még megmutatta, hogy nem véletlenül tartozott éveken át a földkerekség legjobbjai közé.

Mintha Kovács Kálmánt ugratná ki...

A többiek?
Ki-ki valódi önmagát hozta.
Csak éppen gátlások nélkül, megszabadulva minden létező lelki bilincstől. Azt pedig a televízió jóvoltából minden magyar szurkoló láthatta, hogy ilyen helyzetben milyen trükkökre képes a gumicsontú brazil Josimar és Celso, meg Futre, a szambára született kis portugál szélső. A svéd Hysen, a nyugatnémet Berthold és az olasz Bagni sem játszottak éppen rosszul, csak éppen olyanok voltak, mint a tehetséges kóristalány, aki hiába énekel csengő hangon, a primadonna áriája úgyis elnyomja az ő cincogását.
Az angolok? Pontosan azt hozták, amiért az angol futball olyan (vagy olyan volt akkor…), amilyen.
Miközben a világválogatott trükközött, szórakozott, ők szép csendben, voltaképpen úgy, hogy senki észre sem vette, 3–0-ra megnyerték a mérkőzést a „Rest of The World”, azaz „a világ maradéka” ellen.
Hogy a „mi fiunk”, a piros tizenkettes, mire ment a számára megszavazott harmincöt percben, arról (gondolom) úgy is mindenkinek megvolt a maga megcáfolhatatlan véleménye.
Én nem is az enyémmel hozakodtam elő akkor a Képes Sportban, inkább újra Platinit idézem, aki azon a bizonyos sajtótájékoztatón hangsúlyozottan dicsérte (ahogy ő fogalmazott) a Frankfurt magyarját, mondván: „Az a játékos, akivel ő is, és Maradona is egy pillanat alatt megértette magát. Mert játssza, mert érzi a futballt!”
Eme futballfelségtől kapott dicsérettel Détári önmagában voltaképpen le is zárhatta volna élete egyik nagy kalandját. Büszke lehetett rá a Honvéd, még büszkébb az akkori gazda, az Eintracht Frankfurt, és büszkék lehettünk mi mindnyájan, magyarok.
Mert egy kicsit mi is kaptuk Terry Venablestől, az „alkalmi csapat” edzőjétől azt a harmincöt percet, mert izgulhattunk azért, hogy „az istenért, csak le ne égjen az a fiú”, láthattuk, amint a földkerekség legjobbjának tartott Maradonával olyan magától értetődő természetességgel kényszerítőzik, mintha a Honvéd valamelyik edzőmeccsén ugratná ki éppen Kovács Kálmánt.
Számomra is egy életre szóló élmény volt ez a három nap Frankfurttól Londonig,

Ha érdekel Dénes Tamás és Lakat T. Károly különleges útinaplója, amelyben elmesélik, mi történik a labdarúgás kulisszái mögött, szerezd be legújabb könyvüket, melynek címe: FORDÍTOTT BAKANCSLISTA.

Most a karácsonyi akció keretében december 20-ig a 30%-os kedvezmény mellett jár hozzá az Angóóól! című könyv is, amely a brit futball legizgalmasabb sztorijait mutatja be!

Itt rendelhető meg. Kattints ide!