Juhász Roland, a magyar válogatottól 95 mérkőzést követően visszavonult Videoton-csapatkapitány az Indexnek beszélt hosszabban a nemzeti csapatról, karrierjéről és a fiatalabb generációnak is igyekezett jó tanácsokat adni a 34 éves bekk. Ebből idézünk az alábbiakban.
Dárdai vagy Storck?
Nálam nem is kérdés, hogy Pali, játszottunk is együtt, bízott bennem, míg ezt már Berndről nem mondhattam el. A habitusa is közelebb állt hozzám, és ő hitet adott nekünk, amit Dárdai felépített, azzal már könnyű dolga volt Storcknak.
Mennyire viselte meg az, amit Andorra, majd Luxemburg ellen látott?
- Nagyon. Németh Krisztiánnal a legjobb a kapcsolatom a jelenlegi csapatból, a legutóbbi váratlan vereség után épp arról beszéltünk, miért nem akar újra összeállni ez az egész. Elmondtam neki, mit láttam én kívülről, elmesélte, mit érzett ő belülről. (…) Meggyőződésem, hogy több vezér kellene a pályára, akik felvállalják, hogy ők azok. Amikor a Vidi bajnok lett, minden csapatrészben volt egy ilyen. Emellett mindenkinek egy kicsivel többet, bátrabban kell vállalnia, nem pedig a másikra várnia. Akkor elkerülhetőek az olyan kínos vereségek, mint a luxemburgi. Costa Rica ellen már pofásabb volt a játék képe. Akkor az általam két legjobbnak gondolt középhátvéd állt a tengelyben, Kádár és Vinicius. (…) Nem az akarat hiányzik, az megvan, akarat nélküli válogatottban egyszer sem léptem pályára. De mindig kell egy ember, aki magával húzza felfelé a társakat.
A fiatalokról, a hazai mentalitásról
- A jelenlegi fiatalok természetesnek veszik, hogy jó stadionokban játszhatnak, holott ez valaha nem volt így. Jó dolguk van, és nem kezelik ezt a megfelelő alázattal. Magától értetődőnek gondolják a magas fizetést. Mi valahogy jobban terelhetők, jobban kezelhetőek voltunk 15 éve. Amikor először betoppantam az MTK öltözőjébe, még kifelé is kopogtam. Hogy csókolomot köszöntem, az a minimum volt. Most? Nem is folytatom. A körülmények megváltoztak, már szó sincs arról, hogy a klubnál labdákat kell mosni, mint nekünk. Megesett anno a válogatottnál, hogy a matricákat az utolsó pillanatban vasalják a mezekre. Chartergéppel utazunk, minden kívánságunkat lesik most, csak a futballal kell törődni. De azzal tényleg kellene a fiatal játékosoknak, és nemcsak úgy, hogy ezt a mondatot örökösen ismételgetik.
Sajnos tudom magamról, milyen az itteni mentalitás. Kiengedtem egy kicsit, amikor hazatértem, azt hittem, itthon a kevesebb is elég lesz. Nem így van, de tanultam belőle, ha pofon ért, mindig összeszedtem magam. Amikor kényelmesebb voltam, rögtön jelzést kaptam, a kispadra kerültem, de visszajöttem, az év játékosának is megválasztottak. Nem lehet kényelmeskedni, a világ nem lassít.
Minden egyes edzés fontos, és ez nemcsak közhely. A profi világban eszméletlen a konkurencia, ott minimális lazítás sem megengedhető. Az Anderlechtnél 7 jó szezon után is padra ültettek, aminek sok összetevője volt, de a tény ettől tény maradt.
A jövőjéről
- (...) Amit megtanultam a saját káromon, példámon, azt lehetne hasznosítani. A jót is átadnám persze. Nem tudom, hogy intézményesen erre lenne-e lehetőség, de ebből nagyon szívesen kivenném a részem. Nyolc évig voltam az Anderlechtnél, nemrégiben is meghívtak egy eseményre. Szeretek visszamenni, de én inkább azok közé tartozom, akik itthon érzik otthon magukat, és ha lenne rám szükség, ebben például, úgy érzem, tudnám segíteni a magyar futballt.
Még egy évet focizni szeretnék, mert magyar csapattal még nem játszottam nagy sorozat csoportkörében, azt még kipróbálnám, és a nagy stadionok közül hátha így pályára léphetnék a Nou Campban, mert az még kimaradt az életemből. Azt szeretném, ha belőlem hasznot húzna a magyar futball.
TOVÁBB: A teljes interjú itt olvasható!
