Tímár Krisztián 90 NB I-es mérkőzésen 9 gólt szerzett. Az egykori kőkemény védő legsikeresebb éveit az angol Plymouthnál töltötte, de légióskodott Finnországban és Vietnamban is, pályafutását Szegeden fejezte be. Ezt követően edzőnek állt, idén nyáron vette át a Videoton II irányítását.

“Nem lehet csak néha profinak lenni”

38 éves vagy, a korod alapján még mindig futballozhatnál is. Miért fejezted be?

–  A térdem teljesen szétment. Pályafutásom utolsó öt évében már hatalmas fájdalmakkal játszottam, volt, hogy az injekció sem segített.  Nincs porc a térdemben, ezért már futni sem tudok, sokszor hívtak az öregfiúkba játszani, de egyszerűen nem megy.  Az orvosok azt mondják, hogy a térdem 20 évvel idősebb nálam. Viszont minden rosszban van valami jó, ebben speciel az, hogy viszonylag korán elkezdhettem az edzősködést és most itt lehetek a Videotonnál.

Az előző szezonban csaknem kiesett a Videoton második csapata az NB III-ból. A klubvezetés ezért új alapokra helyezte a szakmai munkát. Miért melletted döntött Kovács Zoltán sportigazgató?

– Fiatal, ambiciózus, profi szemléletű, nyelvet beszélő, külföldet is megjárt szakembert kerestek. Ezen kívül az is közrejátszhatott, hogy a Grosics Akadémiánál sikeres munkát végeztem a gyerekekkel. Kovács Zoltán háromszori beszélgetés után ajánlott szerződést, vagyis jól átgondolt mindent, mire döntést hozott. Örülök, hogy sikerült őt meggyőznöm.

A sportigazgató szerint olyan személyiségjegyekkel rendelkezel, amelyre a magyar futballnak nagy szüksége van. Mire gondolt?

– Alapból is másfajta szemléletet képviselek, mint az átlag, külföldön pedig erre még rápakoltam egy jó adag profizmust. Ezek a srácok még messze nem kész játékosok, nem kiforrott egyéniségek. Nekünk edzőknek hatalmas a felelősségünk, hogy mit hozunk ki belőlük. Meggyőződésem, hogy nem lehet csak néha profinak lenni, amikor épp ahhoz van kedvünk, ennek szokássá kell válnia. Győztes típusú embereket akarok nevelni belőlük. Ennek persze ára van: sokkal többet kell dolgozni, el kell felejteni az éjszakázást, le kell feküdni 10 órakor. Ki kell alakítani a kudarctűrő képességet és a sikert is helyén kell tudni kezelni, a magyar futballistákból ugyanis ez többnyire hiányzik. Ha csak annyit dolgozol, mint az ellenfeled, soha nem leszel sikeres, neked többet kell.

A játékosaid, hogy fogadták ezt a felfogást?

– Eleinte furcsa volt nekik, de amikor érezték, hogy a befektetett munkának van eredménye, egyre inkább partnerek lettek.  Mindjárt azzal nyitottam, hogy legkevesebb 45 perccel meg kell érkezniük az edzésre, fel kell ugyanis készülniük fejben és testben egyaránt. A profik már egy másfél órával a közös munka előtt kondiznak, gyúratnak, kinek mire van szüksége. A tréning után pedig szintén plusz munkát végeznek. Az edzést ugyanis nem letudni kell, fontos, hogy mindennap jobbá és jobbá akarjunk válni. Igényesnek kell lenni magunkkal szemben, ha ez a belső igény nincs meg, akkor nincs értelme az egésznek. Én edzőként ugyanígy vagyok az edzésekkel: nem akarom, hogy a játékosaim fejből tudják, mikor milyen gyakorlatok lesznek. Szeretek változatos edzéseket tartani, és vallom, hogy a futballal nemcsak abban a másfél két órában kell foglalkozni, amikor együtt kint vagyunk a pályán, hanem a nap 24 órájában. Ezért vannak nálunk például külön videózások, elemzések, külföldi meccsek tanulmányozása.

“Fizikálisan nem tartanak ott, ahol mi tartottunk”

Ha a mostani csapatodat összehasonlítod a saját korosztályoddal, ilyen idős korban mik voltak a legnagyobb különbségek?

– Nem nagyon látom értelmét ezeknek az összehasonlítgatásoknak. Teljesen más világban élünk, sokkal több inger ér egy mai gyereket, más fontos nekik, mint nekünk volt. Egy nagy különbséget látok, a mostani fiatal játékosok fizikálisan sajnos nem tartanak ott, ahol mi tartottunk. Az rendben van, hogy tanulják az innovatív új dolgokat, de ha fizikálisan valaki nincs rendben, hiába tud futballozni, a mai labdarúgásban már nem viszi semmire profi szinten.  Éppen ezért mi erre hatalmas hangsúlyt fektetünk, a nyári alapozás elég kemény volt. Eleinte nem is nagyon értették, hogy erre miért van szükség. Aztán a felkészülési időszakban 5-0-ra megvertük azt az NB III-as Veszprémet, amelytől tavaly kétszer is kikaptak. Az volt az a pont, amikor egymásra találtunk a csapattal, onnantól kezdve elhitték, hogy ennek csak így van értelme.

Mi a célod a csapattal?

– Mielőtt elkezdtük ezt a projektet, Kovács Zoltán azt mondta: nem a bajnokság megnyerése a fontos, hanem az, hogy jó munkát végezzünk és idővel minél több játékost tudjunk adni a felnőtt csapatnak. Ezzel maximálisan egyetértek, viszont, ha jól dolgozunk, akkor az az eredményekben is meg fog mutatkozni. Nem véletlen, hogy ott vagyunk folyamatosan az első háromban. Azt vallom egyébként, hogy egy olyan játékosnak, akinek a Vidi első csapata a cél, annak a meg kell ugrania az NB III-at.

Marko Nikolicsnak mi a véleménye a munkádról?

– Ezt még soha nem kérdeztem tőle, de szerintem sokat elárul, hogy szinte az összes hazai meccsünket végignézi a helyszínen. Ha rossz felfogásban, rossz taktikával játszó, eredménytelen csapatot látna, valószínűleg másképp tenne. 

Kik lehetnek azok a játékosaid, akik rövid időn belül a felnőtt keretben találhatják magukat?

– Ne felejtsük el, hogy ma a Videoton Magyarországon egy kirakatcsapat, ahol eredménykényszer van. Éppen ezért előfordulhat, hogy valaki nem a Vidiben mutatkozik majd be az NB I-ben, hanem mondjuk a Paksban vagy Mezőkövesden. Ha azonban ezeket az akadályokat veszi, akkor vissza tud jönni. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy tőlünk nem lehet bekerülni a nagyok közé. Több játékosunk készült már a felnőtt kerettel, ami kellő motiváció lehet mindenki számára.

“A legnagyobbat akartam a földbe döngölni”

Akár a te példát is lebeghet a játékosaid előtt, hiszen a te sem azonnal lettél NB I-es játékos.

– Fradi-nevelésnek vallom magam, majd ifistaként átkerültem az MTK-ba.  Akkor voltam fiatal játékos, amikor az Illés, Halmai, Lőrincz fémjelezte MTK uralta a hazai focit. Nem volt könnyű dolgom, éppen ezért először az NB II-es BKV Előrében bizonyítottam, ahol lehúztam két évet és a fiatal csapatunkkal szereztünk egy bronz- és egy aranyérmet. Innen kerültem pont a Videotonhoz, majd Finnországba, ahol megszűnt a csapatom és Tatabányára tértem vissza. Kevesen tudják, de akkoriban hívott a Bournemouth, amely a League One-ban szerepelt. Elmentem próbajátékra és kint elszakadt a térdszalagom, így meghiúsult a szerződésem, ami a pályafutásomban is visszavetett.

Későn érő típusnak tartod magad?

– Inkább azt mondanám, hogy folyamatosan lépkedtem felfelé, ha nem is üstökösként. A Fradiban lettem aztán érett játékos, köszönhetően az akkori vezetőedzőnek, Gellei Imrének is. Mindig is Anglia volt az álmom, sikerült olyan teljesítményt nyújtanom, hogy elvitt a Plymouth és öt évig kint játszhattam.

Sokak szerint ezt az akaraterődnek és a szorgalmadnak köszönhetted…

– Általában ezt azok mondják, akik irigykednek rám….A Championshipben nem játszhatsz évekig, ha nem tudsz futballozni. Ráadásul a hozzáállásommal, a határozottságommal és a fejjátékommal onnan is kitűntem. Úgy mentem oda, hogy az első nap kinéztem a legnagyobb, legerősebb csapattársamat és elhatároztam, hogy az első edzésen a földbe döngölöm. Ez a mentalitás nagyon bejött nekik, gyorsan el is fogadtak.

Kevesen tudják, hogy volt egy olyan sérülésed, amely után az is kérdéses volt, hogy egyáltalán játszhatsz-e még…

– Szilánkosra tört a homlokom, eltört az orrnyergem és majdnem megvakultam. A Wolverhampton ellen játszottuk a bajnokság utolsó meccsét, amikor a hajrában összefejeltem az ellenfél támadójával. A következő kép az volt, hogy bugyog a vér a számból. Maga a műtéti eljárás sem volt mindennapos, fültől-fülig felvágták a fejemet, „levették” az arcomat és 18 platinalemezt raktak a homlokomba. Szinte mindenki leírt, hogy nem leszek a régi, de bő félév után visszatértem és bebizonyítottam, hogy nincs igazuk.

Az itthon nem szokványos mentalitásodat, hogy viselték a többiek?

– Kint ez természetes volt, itthon pedig sokszor megmosolyogtak, ha plusz munkát végeztem. Én azonban mindig tudtam, hogy mit miért teszek. Amikor visszatértem Angliából, azon szórakoztak a társak és az ellenfelek is, hogy a fejpárbajok előtt a nevemet kiáltom. Ez kint egyébként szokás, hogy a többiek fel tudjanak rá készülni, hogy jövök és elfejelem a labdát, itthon viszont az üres stadionokban furcsa volt, hogy minden egyes beadásnál a nevemet ordítottam. Mondjuk arra jó volt itthon is, hogy a fizikális focit nem szerető csatárokat elrettentettem.

A válogatottban négy meccsig jutottál. Emiatt van benned hiányérzet?

–  Nagyon büszke vagyok rá, hogy a hazámat képviselhettem. Hiányérzet azért van bennem, mert a svédek elleni hibámat követően elfelejtettek. Azóta több magyar védő is hibázott legalább ekkorát, mégis magkapták újra a lehetőséget, én sajnos nem. Sokáig bántott, hogy pont a fejjátékommal okoztam csalódást, ez volt ugyanis a legnagyobb erősségem. Angliában azonban nem foglalkoztak ezzel, túl tudtam magam tenni a sokkon, igaz a válogatottba már soha többet nem hívtak.

Az angolok nem értették, hogy a hiba után (3:10) miért felejtették őt el a válogatottnál:

PRIVACSEK ANDRÁS