Az elmúlt héten leköszönő tulajdonos, George F. Hemingway szigorú anyagi irányelvek mentén vezette a csapatot. Sokat kellett engedned a korábbi fizetéseidhez képest?

– Igen, ezt tiszteletben kellett tartanom. Az a dolgom, hogy a teljesítményemmel segítsem a csapatot. Hálás lehetek a Honvédnak, hogy a múltbeli dolgaimat elfogadták és kaptam még egy esélyt tőlük. Ha azt néztem volna, hogy milyen a fizetési igényem, már rég nem itt játszanék, hiszen volt egy jobb ajánlatom is, amit a Honvéd miatt visszautasítottam. Jó kapcsolatot ápoltam Hemingway úrral, sokszor érdeklődött felőlem. Támogatott, nem voltak elvárásaim vele szemben, mindent megkaptam tőle.

Ha jobban belegondolok egy Ferrarit nem, ami megkönnyítené a helyzetem a mindennapos közlekedés során (nevet).

A belvárosban lakok a Duna-parthoz közel, nem panaszkodhatok. Most végre jó helyre kerültem!

A nemrég bekövetkezett tulajdonosváltás gyakorolt már valamilyen hatást az öltözőre?

– Meglepődtem, hogy új tulajdonosok vették át a Honvédot. Korábban már hallottam erről a lehetőségről, azóta pedig már találkoztunk is velük a többiekkel együtt a múlt héten. Minden nagyon gyorsan történt. Remélhetőleg, velük is sikeresek leszünk, mint korábban Hemingway úr irányítása alatt.

Noha pár napja beszéltünk, azonban kikerülhetetlen, ami utána történt. A múlthéten a német sajtó arról számolt be, hogy a berlini lakásodnál razziát tartott a rendőrség. Van valamilyen közöd a történtekhez?

– Nem tudom, miért történt ez, sajnálom, hogy próbálják befeketíteni a nevemet, s nagy kár, hogy ilyen dolgokról kell beszélnem, hogy megint kapcsolatba hoztak a terrorizmussal. Ha legközelebb jönnek, akkor ajtót nyitok nekik szívesen, akár a mosdóban, akár a pincében vagyok. Csak hagyjanak békén ezekkel a vádakkal, hiszen semmi közöm hozzájuk.

Mindenki ártatlan, amíg a bíróság az ellenkezőjét ki nem mondja. Hiszünk abban, hogy a vizsgálat tisztázni fogja a játékosunkat. Ennek érdekében természetesen mindenben együttműködünk a hatóságokkal, és ezt várjuk el tőle is. Mint minden jogállamban működő demokratikus szervezet, a Honvéd is elkötelezett a terrorizmus elleni harc és az erőszakmentesség mellett. Mindezek kinyilvánításán túlmenően azonban klubunknak nincs teendője és közlendője ebben az ügyben mindaddig, amíg a vizsgálat le nem zárul. Amennyiben a hatóságok a játékos bűnösségét tárják fel – hiszünk benne, hogy ez nem így lesz -, természetesen azonnal megtesszük a szükséges intézkedéseket.” – olvasható a klub hivatalos közleménye Ben-Hatirával kapcsolatban.

Ugorjunk vissza az időben egy kicsit. Melyek voltak az első benyomásaid, amikor a Honvédhoz igazoltál? Mi lepett meg leginkább, és mi múlta alul esetleg az elvárásaidat?

– Kellemesen csalódtam.

Kiváló az infrastruktúra, profi helyeken készülhetek hétről hétre, és ez megkönnyíti a feladatomat.

Tulajdonképpen nem volt semmilyen elvárásom a Honvéddal szemben. Tudtam, nem lesz egyszerű a beilleszkedésem. Szerencsére ebben a csapattársak teljes mértékben a segítségemre voltak. Most már minden a közös sikerről szól.

Mit gondolsz, milyen helyezést érne el a Honvéd a német első osztályban?

– Nehéz összehasonlítani a német bajnokságot a magyarral. A játékosok és a liga között is vannak különbségek, na meg persze az edzők között is akadnak! Nehéz kérdés, de elfogultság nélkül a német élvonal második felébe helyezném el a Honvédot.

A Honvédot megelőzően a Schalkénál edzettél, miután hét hónap után távoztál a tunéziai Esperancétól. Szó volt az esetleges szerződtetésedről?

– Rosszkor voltam rossz helyen. Az akkori edzőnek (Domenico Tedesco – a szerk.) sok problémája volt. A 15. helyen álltak a bajnokságban, emiatt sok kritikát kapott a médián keresztül. Belekötöttek a csapatába, az edzés módszereibe, egyszerűen nem kapott levegőt.

Edzőmeccsen a Schalkénál

Tulajdonképpen miért nem sikerült megegyezni velük?

– A vezetőedző nem engedhette meg, nem kockáztathatott, hogy a múltban történt dolgaim miatt szerződtessen. Bár kétségtelenül jól éreztem magam a Schalkénál, jó edzettségi állapotban voltam, azonban végül nem igazoltak le. Az a fejezet lezárult, bármennyire is kellemetlen volt, de túl kellett lépnem rajta.

Aztán jött a Honvéd megkeresése. Könnyedén sikerült igent mondani a kispestiek ajánlatára?

– A Schalke után nem sokkal később egy újabb Bundesliga-csapat jelentkezett be, azonban végül a Honvéd ajánlata lett a befutó. Minden készen volt, már csak az aláírás hiányzott a szerződésről. Egy nappal a bejelentés előtt közölték, nem számítanak rám, így az egész dolog meghiúsult. A dolgokat személyesen megbeszéltük. Miután rendeződtek a sorok, nem sokkal később jött a Honvéd ajánlata. A Honvéd végig éreztette velem, komolyak a szándékai, minden áron szeretnének megszerezni. Megnéztek, a sikeres orvosi vizsgálatok után aláírtam a szerződésemet. A kezdetektől fogva elhatároztam, csak a klubomra fogok koncentrálni. Jelen helyzetben a kupagyőzelemre, amire nagy esélyünk van, és szeretnénk is élni vele. Nem gondolok az üres gondolatokra, hogy mi lesz, ha… Hisz, mint tudjuk a „Ha”-val kezdődő mondatoknak a sportban nincs értelme.

A fiatal éveidre visszatekintve a mostani generációból nem sokan emlékezhetnek rád. 1999 és 2006 között Berlinben nevelkedtél, és nagy tehetségnek számítottál. Milyen célokat fogalmaztál meg akkoriban magaddal szemben? Hogyan emlékszel vissza arra a 7 évre?

– Nyugat-Berlinben születtem. Mindig is Berlint tartottam a hazámnak: itt kezdődött el 1994-ben a pályafutásom a Reinckendorfer Füchse-nél, a szüleim – akiket nagyon szeretek és sokat köszönhetek nekik – mai napig ott élnek. Kiskoromtól fogva az lebegett előttem, hogy egy napon szeretnék profi labdarúgóvá válni, és ennek érdekében mindent meg fogok tenni. Órák hosszat gyakoroltam a pályákon, külön munkákat végeztem, és meg lett a gyümölcse. Bár tizenkét évvel később, 2006-ban a Hamburghoz kerültem, itt mutatkoztam be az élvonalban, mégis 2011-ben örömmel tértem vissza Berlinbe. Egyetlen változással: profi játékos lettem! Abban az időben sok minden történt, de ennek ellenére hálás voltam a Herthának, hiszen a családom előtt játszhattam egy kiváló atmoszférájú stadionban, melyet mindig megtöltenek a kilátogató nézők. Ennél szebbet el sem képzelhettem volna.

Egy ízben a klublegendának számító Dárdai Pál játékosa is voltál. Milyen emléket őrzöl róla abból az időszakból, és milyen edzőnek tartod?

– Dárdai Pált 16 éves korom óta ismerem. A berlini szurkolók imádják. Hatalmas közönségkedvencnek számított játékosként, most edzőként is szeretik, habár az elmúlt időben nem olyan jól alakultak az eredmények számukra. Emlékszem Dárdai régebben a fiatalokat edzette, mostanra már lassan öt éve irányítja a felnőtteket. Sajnos rövid ideig dolgoztam vele együtt.

Dárdai nem ugyanaz aki, négy évvel ezelőtt volt: rendkívül sokat fejlődött, ami csak az előnyére vált. Eleinte hibázott, de észrevette a hibáit, és kijavította.

Edzőként rendkívül fegyelmezett, felkészült, melyet jól példáz, hogy mindent aprólékosan kidolgoz, egyetlen részletet sem hagy ki. Igazából a pálya minden szegletéről szeretne mindent tudni, és ennek szellemében készíti fel a játékosait.  Ahogy Németországban is mondták róla: bedobták a mélyvízbe, mert eleinte a fiatalokkal dolgozott együtt, és utána nehéz helyzetben átvette a felnőttek irányítását. Sokak meglepetésére 2015-ben az év edzője lett Berlinben, illetve egy évvel később a Kicker szavazásán is ő lett a legjobb. Jó kapcsolatot ápoltam vele, a gyerekeivel is, akik szurkoltak nekem. Sajnos már nem tartjuk a kapcsolatot: egyrészt a távolság miatt, másrészt már nem vagyok a játékosa sem.

Ben-Hatira a német U19-es válogatott színeiben

2007-ben az U19-es Eb társgólkirálya lettél, 2009-ben pedig U21-es Európa-bajnoki címet ünnepelhettél a német korosztályos válogatottal. Gondoltad volna akkor, hogy egy napon tunéziai nemzeti csapatban fogsz szerepelni? Miért nem vártál Joachim Löw hívására?

– Azok voltak a régi szép idők, hiszen még akkoriban az U14-es korosztálytól kezdve lépkedtem fel a szamárlétrán és az U21-esekig ott játszhattam a német válogatottban. Olyanokkal együtt, mint például Jérome Boateng vagy Ashkan Dejagah, akik a majdani felnőtt válogatottjukban is bemutatkozhattak, és rendre alapemberré váltak. Németnek érzem magam, sok minden köt a német fővároshoz. Mindig is német válogatott szerettem volna lenni. Szüleimmel gyakran jártunk Tunéziában, ahol szép és tartalmas nyaralásokat töltöttünk el. A tunéziai labdarúgó-szövetség sokáig tárgyalt is velem, győzködtek, képviseljem a tunéziai nemzetet. Igazság szerint nagyon megterhelő volt abban az időben játszani: mind Európában, mind Afrikában. Nem akartam olyan helyen játszani, ahol politikai problémák vannak.

Ha már szóba került a tunéziai válogatott, eddig csak tizenegyszer öltötted magadra a címeres mezt. Miért alakult így?

– Elsősorban hosszabb ideig lábsérüléssel bajlódtam, amit kezeltetni kellett, emiatt nem lehettem ott a tunéziai válogatottban. Másodsorban inkább a Bundesligára szerettem volna koncentrálni, hiszen az európai világversenyeket négyévente, az afrikaiakat kétévente rendezik meg. Döntéskényszerben voltam, mérlegelnem kellett: az egészségem mellett fontosabb volt, hogy a Bundesligában játszhassak hétről hétre, ami mindig is az álmom volt a kezdetektől fogva.

Ahogy fentebb is említettük, a Hamburgban mutatkoztál be a Bundesligában, majd visszakerültél a Hertha BSC-hez. Miben más a német bajnokság, mint a magyar?

– Meglehetősen egyszerűbb volt Németországban játszani, mint Magyarországon. Félreértés ne essék, nincs bajom a magyar bajnoksággal.

Jó dolognak tartom, hogy a magyarok szeretik a focit, de világszerte lebecsülik Magyarországot.

A Bundesligában mások a feltételek. Legyen szó az infrastruktúráról, a bajnokság körüli szervezésről, vagy a felszereltségekről. Magyarországban megvan az a lehetőség, hogy felzárkózzon az európai elithez. Új stadionok épültek, szuper edzőpályák vannak. Nem szabad elfelejteni, a pénz mellett tudásra és fejlesztésekre is szükség van. Fájó pont, hogy az európai kupaporondon csak pár együttes képviseli Magyarországot, és nem sokáig jutnak ezeken a megmérettetéseken.

Pályafutásod során olyan klubokban is megfordultál, ahol magyarokkal együtt játszottál. Az Eintracht Frankfurtban Huszti Szabolccsal, valamint fél évig a Darmstadtban Kleiheisler Lászlóval. Milyen véleménnyel vagy róluk?

– Huszti Szabolccsal jól megértjük egymást. Nem tagadom, kifejezetten jó a viszonyunk, tartjuk a kapcsolatot. Alig pár hete még együtt vacsoráztunk Budapesten, amely során felelevenítettük a történteket. Mellette, ahogy mondod Kleiheisler László volt még a csapattársam, amikor a Darmstadthoz kerültem. Vele nem sokáig játszottam együtt, de technikailag rendkívül képzett volt. A csapat annak idején 2016-ban a második idényét töltötte a Bundesligában, és nehéz helyzetben voltunk. Fiatal játékosok alkották a keretet, időt kellett volna adni mindenkinek. Egy új csapatot kellett építeni az edzőnek, nem voltak megelégedve velünk. Sajnos rosszkor, rossz helyen voltam.

Vacsora az egyik legjobb barátjával, Huszti Szabolccsal

Németország után Törökország, majd Tunézia felé vetted az irányt. Minek volt köszönhető ez a meglepő kontinensváltás?

– Erről egy külön interjút lehetne csinálni (nevet). Történt, ami történt, a múlton már nem lehet változtatni. A történelem megismételte magát: megint rosszkor voltam, rossz helyen. Törökországba csupán azért igazoltam, hogy formába lendüljek a majdani világbajnokságra.

Karriered első trófeáját 21 évesen érted el, miután a német U21-es válogatottal megnyertétek a svédországi Európa-bajnokságot. Emellett tunéz bajnoknak és afrikai BL-győztesnek mondhatod magad. Elégedett vagy a pályafutásoddal, vagy akad még hiányérzeted?

– Olyan típusú játékos vagyok, aki szereti mindig a maximumot nyújtani. Abban az időben, ahogy említetted a megnyertem 2009-es svédországi U21-es Eb-t, valamint 2012-ben a német másodosztály küzdelmeit a Herthával. Ettől többet nem is kívánhattam abban a nehéz időben.

LENKÓ PATRIK