Néhány hónapja felmerült, hogy a két meccsre megbízott szövetségi kapitány, Szélesi Zoltán segítője lehetsz a válogatottnál. Mennyire volt ez komoly?
– Megtisztelő volt, hogy erről írtak, de akkor is azt mondtam, természetesen poénból, hogy játékosként szívesebben segítenék még a csapatnak.

Nem érzem magam késznek arra, hogy ilyen szinten edzősködjek, sőt azt sem jelenteném ki, hogy edző leszek.

A háttérben végzett szervező, támogató szakmai munka közelebb áll hozzám.

Téged szokás az új magyar edző és vezetői generáció tagjaként emlegetni Dárdaival, Lőwwel, Szabiccsal, Kovács Zoltánnal, Szélesivel vagy akár Bódog Tamással. Dárdai és Lőw a Bundesligában dolgozik, utóbbit ráadásul a PSG hívja, Szabics az osztrák kapitány segítője, Szélesi is volt már szövetségi kapitány, Bódog berobbant a hazai fociba, Kovács Zoltán bajnok lett a Videotonnal sportigazgatóként. Hol van Fehér Csaba helye ebben a felsorolásában?
– Amikor egy évtizednyi légióskodás után abbahagytam a futballt, volt egy olyan tervem, hogy nagyon sok tapasztalatot szerezve, melyről indulva apró lépésekkel haladok majd egyre feljebb, és erre adok is időt magamnak. Nem titok, hogy kezdhettem volna azonnal sokkal magasabban is.

Honnan hívtak?

Többször több helyről. Például amikor Dárdai Pali még aktívabban részt vett a hazai futball mindennapjaiban, felmerült, hogy dolgozzak valamelyik utánpótlás válogatott mellett, de hívott Bernd Storck is. Nem vágtam bele, mert nem éreztem magam ehhez eléggé felkészültnek.

Nem azért, mert féltem volna bármitől, hanem mert egyedül kevésnek érzi magát az ember. Anélkül, hogy bármelyik most külföldön dolgozó fiatal szakemberünk magyar hangja lennék, tudom, hogy a legtöbben azért nem gondolkodnak a hazatérésben, mert tisztában vannak azzal, hogy egyedül nem tudnák megváltani a világot. Egy csapatban dolgozva, 3-4 olyan emberrel körbevéve magukat, akik hasonló közegből érkeztek, már elgondolkodtató lenne, de egyedül sokkal nehezebb és több türelem is kell hozzá.

Akkor felesleges is abban reménykedniük a szurkolóknak, hogy mondjuk Dárdai Pál újra magyar kapitány legyen?

A kérdés Dárdai esetében sem az, hogy fog-e még a magyar fociban dolgozni, hanem hogy tudna-e.

Dárdai, Lőw Szabics vagy Bódog 10-20 éve más viszonyokhoz, közeghez szokott. A saját példámból, rövid hazai szerepvállalásom okán is tudom, hányszor kellett mérlegelnem azon, adjak-e fel valamit az elveimből? Nem vagyok szektatag, hogy csak szögletesen lássam a dolgokat, én is tudom, milyen téren meddig lehet elmenni, de van egy elképzelésem a futballról, és az ahhoz tartozó értékrendből nem akarok engedni. Én például biztosan tudom, hogy ebből nem akarok mindenáron mindent feladni csak azért, hogy a magyar fociban dolgozhassak.

Mi az, amiből nem akarsz engedni?
– Például azt, hogy legyen súlya annak, amit vezetőként kimondok, az egy hét, egy hónap vagy 10 év múlva is vállalható legyen, és mindezt szemtől szemben tehessem meg. Siófokon sportigazgatóként is azt éreztem, hogy ez mennyire szokatlan.

Magyarországon – tisztelet a kivételnek – senki nincs hozzászokva az őszinte kommunikációhoz. Sem játékos, sem edző, sem vezető, sem menedzser. A jó hírt szemtől szemben közlik mindenkivel, vállveregetés is jár mellé, de ha kritikát fogalmazol meg, akkor azt támadásnak veszik, ahhoz a hazai futball szereplőinek zöme nincs hozzászokva.

Pedig ha elviseled a magas fizetést, akkor el kell viselned a kritikát is, és azt nem támadásként felfogni. Véleményem szerint az őszinte kritika és vita kihívást jelent, amely mindenkit fejlődésre késztet.

“A kérdés, hogyan add át a tudásod?”

A hozzád hasonlóan szintén pécsi Bódog Tamás például amiatt panaszkodott, hogy őt telefonon küldték el. Hogy láttad az ő magyarországi hónapjait?
– Tamás a barátom és tudom mennyire szívvel-lélekkel dolgozik. Őt ez a mentalitás emelte ki még a német közegből is. Amikor arról beszéltem, hogy nem az a kérdés, hogy valaki akar-e itthon dolgozni, hanem hogy tud-e, akkor leginkább az ő esetére céloztam. Szerintem ő olyan dolgokkal szembesült, amire előzetesen aligha gondolt 20 évnyi németországi légióskodás után. Másrészt viszont azért sem volt könnyű dolga, mert mindig óriási kérdés, hogyha van egy tudásod, azt hogyan is add át? Nagyon nehéz ajtóstól a házba rontani, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ütemben adagolod a saját módszereid, alakítasz, formálsz át egy közeget, hogy közben eredményes is legyél. Van-e türelem, bizalom, támogató háttér? Ha itthon sikeres akarsz lenni, alkalmazkodnod kell, amellett hogy megvívod a saját belső harcaidat is, hogy az elveidből mennyit vagy hajlandó feladni. A helyes arányt megtalálni nem könnyű feladat. Mi magyarok szívvel élünk meg mindent, ez nem minősítés akar lenni, hanem csak egy tény. Mint ahogy nagyon más a futball társadalomban betöltött szerepe is.

Főként miben?

– Kint jobban elfogadják a vereséget. Amikor itthon játszottam, egy-egy vereség után 2-3 napig nem mentem ki az utcára. Kint ilyen nincs, gyorsan túllépnek ezen, nem dől össze a világ.

Volt hogy egy rangadón kihagytam egy 11-est 0-0-nál, majd amikor lecseréltek, felállva tapsoltak.

Nem annak a jelenetnek szólt, hanem amit addig teljesítettél ebben a csapatban. Akadt, hogy a PSV 10-0-ra ütötte ki a Feyenoordot. Másnap megjelent egy felhívás az újságban, hogy most kell megmutatni ki szereti igazán a csapatot és a következő héten ekkora vereség után is telt ház és soha nem látott mértékű szurkolás következett. Amikor korábbi klubom, a Breda kiesett a másodosztályba, következő héten 10 éves bérleteket bocsájtottak ki, és több ezret eladtak belőle, hogy így bizonyítsák a kötődésüket a drukkerek. Mi érzelmileg belehalunk egy vereségbe, és ez nem jó vagy rossz, ez csak egy megállapítás.

 

Az Arsenal és Walcott ellen a PSV-ben.

Az Arsenal és Walcott ellen a PSV-ben.

 

“A Dárdai-terv nem váltotta volna meg a világot, de nagyon hasznos volt”

Mostanában kiemelt téma lett ismét a “Dárdai-terv”. Te is tagja voltál annak az ad-hoc bizottságnak 2014 elején, amely a magyar futball megújítását próbálta meg elősegíteni. Mit lehet erről tudni?
– Igen, ez felkapott téma lett megint. Egy valamit szögezzünk le: téved, aki azt gondolja, ez egy világmegváltó terv lett volna. Nem lett volna jobb tőle a magyar foci keddről csütörtökre, nincs nálunk a bölcsek köve. Annyiban viszont nagyon hasznos kezdeményezés volt, hogy különböző kultúrákból érkezett emberek összefogva a hazai labdarúgás tapasztaltabb tekintélyeivel összegyúrtak egy itteni viszonyokra szabott, megvalósítható programot. Megnéztük, mit hogyan csinálnak Berlinben, Salzburgban, Hollandiában, és megtartottuk belőlük azt, ami átültethető a magyar futballra. A legnagyobb hozománya az lett volna, hogy még hangsúlyosabban bekerült volna a sport, azon belül is a futball az iskolákba, ennek kapásból lett volna egy hosszútávú hatása, illetve próbáltunk egy olyan szakmai irányt letenni, aminek 4-5 éven belül már lettek volna kézzelfogható jelei. Nem tudom, mi lett pontosan az utóélete ennek a bizottságnak és programnak, de nekem picit rosszul esett, hogy az újságokból tudtam meg, hogy ez egész úgy folytatódik, hogy én meg pár ember már nem is vagyunk benne.

Ősszel Siófokon voltál sportigazgató az NB II-ben, ami valljuk be, nem lett túl eredményes és hosszú életű.
– Voltam már egyéni képző, feleltem nemzetközi kapcsolatokért a Kubala Akadémián, pakolgattam már bójákat is, és ez a felkérés azért tetszett, mert úgy éreztem, hogy a háttérből irányítva lehetek benne a folyamatokban, új szemszögből figyelhettem a szakmát. Mivel az élsportban csak az eredmény számít, ezért vállalom azt, hogy a siófoki munkámat lehet sikertelennek mondani, még ha arról úgy hoztak ítéletet, hogy a bajnokság egyharmadához sem értünk el. Előzetesen ahhoz adtam a nevemet, hogy kis pénzből, fenntartható költségvetéssel építünk fel egy csapatot, amelyhez türelem is kell. Örülök, hogy ott dolgozhattam sokat tanultam belőle, többek között a saját hibáimból. Nem tetszett viszont, hogy 8-10 forduló elteltével a felső vezetés vadabbnál vadabb ötleteit kellett volna tolmácsolni az öltöző felé, olyanokat, amiknek végképp semmi köze nincs a futballhoz és a szakmához. Ezek után már tudtam, nem biztos, hogy ott fogok karácsonyozni.

“Anyagi okok miatt kevesebb a magyar játékos Hollandiában”

Váltsunk témát. Pár éve úgy jósoltad, hogy az akkori időszaknál sokkal jobban dominálhatnak majd a magyar játékosok a holland bajnokságban. Ehhez képest szinte kikoptak onnan a légiósaink. Miért?
– Azt tartom, hogy a mostani NB I közelebb van színvonalában a holland élvonalhoz, mint amikor én még ott játszottam, tehát nem szakmai okai vannak ennek, hanem anyagi. Leszámítva a 3-4 holland élklubot a csapatok pénzügyi lehetőségei erősen visszaestek, és azt a pénzt, amit idehaza meg tudnak keresni a jobb játékosok, az ottani kiscsapatoknál nem tudnák.

Jól van ez így?
– Az, hogy most már nem kell kimennie egy magyar játékosnak mondjuk Belgiumba vagy Hollandiába, az akkor lenne jó, ha mondjuk közben Angliában, Németországban vagy Spanyolországban lennének légiósaink.

Azt nagyobb gondnak érzem, hogy itthon lassan az NB I-ben sem kell fociznod azért, hogy jól tudj keresni. Ez nem segít kimozdulni a komfortzónából, gyengíti a versenyhelyzetet.

2011-ben azt mondtad, hiába a legjobb szándék és a pénzügyi injekció, addig nem erősödhet meg a magyar labdarúgás, amíg az élősködőket nem rázza le magáról. Javult a helyzet?


Szerintem sokat. A legnagyobb gondot a jelenben inkább jelenti, hogy a vezetők vagy a tulajdonosok nagy része érzelmi döntéseket hoz.

Hiányoznak a szakmai viták, egy-egy üdítő kivételt leszámítva sok tulajdonost vagy elnököt olyanok vesznek körül, akik nem ellenvéleményeket fogalmaznak meg, hanem mindenben egyetértenek velük. Szerintem ha hárman fél órát beszélünk a fociról és mindenki mindenben egyetért, az azt jelenti, hogy valaki hazudik vagy nem meri elmondani a véleményét. Egyik sem szerencsés. Tulajdonosként, elnökként pénzt szerzel a klubodnak – ami esetleg a sajátod is -, azáltal vannak jogaid, de van felelősséged is. Alakítsd ki a megfelelő légkört – állandóság, kiszámíthatóság, motivált munkavállalók -, és utána kezdhetünk csak el a szakmáról beszélni. Az utánpótlás dolgaira jobban rálátok, mint a felnőtt-futballra, onnan szívesebben mondok példákat.

Azt látom, hogy ma tízből tíz akadémiai edző tudja, mi fog vele történni, ha nem jól dolgozik. De azt meg tízből legfeljebb egy tudja, mi vár rá, ha jól dolgozik.

Mi lesz számára például a következő állomás, hogyan tudja építeni a saját karrierjét, az egyezik-e a klub céljaival és folytathatnám. Az sem normális dolog, hogy 16 éves gyerekek eredményességétől függjön, mi lesz egy edző sorsa, nem beszélve a többi alkalmazott állásáról. Mi van akkor, ha éppen annak a 16 évesnek válnak a szülei vagy ha a kapus és a belső védő egyszerre lesznek szerelmesek? A győzni akarás és a félelem a vereségtől két jól elválasztható fogalom. Ebben a légkörben kudarc kerülő viselkedésre szoktatjuk a gyerekeket, pedig az élsportba a sikerorientáltak jutnak magasabbra.

Ha már a felnőttek ki is koptak a holland bajnokságból, fiatal magyarok azért vannak jócskán Hollandiában, így a PSV-nél, az Ajaxnál vagy a Vitessenél is. Nyomon követed a sorsukat?
– Tudok róluk, de leginkább képben Bencze Márk kapcsán vagyok, hiszen a Kubala Akadémián voltam még, amikor ő is ott játszott. Az ő esete megmutatja, mi a különbség aközött, ha valakit megvesznek vagy csak eladnak. Ez nagy különbség. Mielőtt a Vitesse megvette, megnézték legalább 10 meccsét, 30 edzését és Márk volt kint háromszor. Ez szakmailag megalapozott klubváltás volt, ellenben azzal, amikor a menedzser e-mailben árulja játékosát. Nem értek egyet azzal, hogy mindenki minél hamarabb külföldre igazoljon! Személyekre lebontva minden játékosnál külön-külön kell mérlegelni, mi legyen a következő lépés a karrierjében. Ez a szakma egyik legfontosabb, egyben az egyik legnehezebb része. Az pedig tény, hogy az elmúlt 10 év legsikeresebb magyar játékosai – Király, Dárdai, Lisztes, Dzsudzsák vagy Juhász – 50-100 magyar bajnoki mérkőzéssel a lábukban igazoltak külföldre.

Mit szólsz ahhoz, hogy volt munkaadód, a Kubala Akadémia Siófokra költözik?
– Azt, hogy örülök, hogy ehhez nincs közöm! Tavaly a pasaréti bázis szűnt meg sajnálatos módon egyik napról a másikra. Néha nem csodálom, hogyha egész családokkal utáltatjuk meg a focit az utánpótlásban. Pedig óriási a felelőssége az akadémiáknak, mert 100 tehetségből jó, ha 2-3 jut el oda, hogy profi focista legyen belőle, és nem mindegy, a többivel mi lesz. Felkészítik őket a civil életre? Vagy megkeseredett, futballt meggyűlölő ember lesz belőlük és családjaikból? Ha valamit lenne értelme átvenni Hollandiából a szakmai dolgok mellett, akkor azt mindenképpen, hogy mennyire odafigyelnek a fiatal játékosokra. Kint elképzelhetetlen, hogy valaki 18-19 éves korára három-négy akadémián is megforduljon már. Van például egy szóbeli egyezség az egyesületek között, amely szerint, ha egy utánpótlás játékost fegyelmi okok miatt eltanácsolnak, egy másik intézmény sem veszi át.

Itthon, ha valakire csúnyán néz az edző, biztosan várja egy másik akadémia, és még ki is fizet érte 6-9 millió forintot.


Pedig most már anyagilag is igazán megéri kitartani és játékost nevelni! Jó a szövetség elképzelése, hogy ne lehessen ingyen játékost egymástól elvinni, de most ott tartunk, hogy ezt a legtöbb helyen rosszul értelmezik. Nem lett kevesebb a játékosmozgás a fiataloknál, olyan játékosokért fizetnek ki 6-12 milliót, akiről még nem derült ki, nem hogy tud-e, de egyáltalán szeret-e focizni. Van, ahol 50-60 millióért vesznek játékost évente az akadémiára, miközben a legjobb befektetés lenne motivált, ambiciózus edzőket keresni már a legkisebb korosztályok élére is, és nekik megteremteni a légkört az eredményes munkához.

MOKÁNY LAJOS